nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Szinetár Dóra: “Újrakezdtem az életem”

Szinetár Dóra: “Újrakezdtem az életem”

Mindenkivel megesik, hogy időnként átgondolja az életét, és ha kell, változtat a dolgokon. Ám kevesen olyan bátrak, hogy száznyolcvan fokos fordulattal újrakezdjék az életüket. Szinetár Dóra ezt tette. Egyelőre úton van még, sok mindenre keresi a megoldást. De azt megfogadta, hogy többé nem köt kompromisszumokat…
Koronczay Lilla
f Ajánlom

Szinetár Dóra: „Újrakezdtem az életem”Egy bevásárlóközpontban beszélünk meg találkozót, Dóra bokros teendői közé nagyon praktikusan beiktatja az interjút is. Pontban a megbeszélt időben érkezik, és lehuppan mellém. A pulóverén felirat: „Be cool!” Azt üzeni, nehéz napnak vágott neki ma reggel.

– Sikerült végezned a bankban?
– Dehogy, mindig hiányzik valami! Papír, kód, öregördög… De a fele az ügyeknek azért megoldódott.

– Mindig rád hárulnak ezek a gondok?
– Igen, de én szívesen rendezem őket. Ez volt a családi minta is. A szüleim között úgy működött a szereposztás, mint a klasszikus század eleji regényekben. Édesanyám intézte az élet gyakorlati teendőit, nevelt engem, háztartást vezetett, édesapám pedig biztosította mindehhez a szellemi és anyagi hátteret. Az előbbi számomra főleg azt jelentette, hogy amíg készült az ebéd, ő ott ült a szoba közepén, és nagyon szórakoztatóakat mondott. Hozzáteszem, a kispolgári modelltől eltérően mindeközben az édesanyám igen komoly és sokat foglalkoztatott színésznő volt. Hogy mindezt hogyan tudta összeegyeztetni, azt sosem értettem pontosan, de a lényeg, hogy ők így voltak boldogok.

– Nektek viszont nem sikerült Bereczki Zoltánnal. Tizenhárom év után elváltatok. Mi volt az igazi ok? Annyi mindent írtak az újságok.
– Sok hazugságot. Egy évvel ezelőtt kiadtunk egy hárommondatos nyilatkozatot arról, hogy különválnak az útjaink. Azért tettük, mert én rettegtem attól, hogy ha majd esetleg felbukkan az életünkben az a bizonyos harmadik, nehogy azt írják a bulvárlapok: „hűtlenségen kaptuk…”, „lelepleződött” és így tovább… Mégis mindenféléket összehordtak rólam, pedig mire a kedvesemmel összekerültem, már hónapok óta külön éltünk Zolival. Hosszú éveken át próbálkoztunk, hátha úrrá tudunk lenni a problémáinkon, de nem sikerült. Amikor az ember ennyi ideig vár, kristálytisztán megszületik a végső döntés: el kell engedni egymás kezét. Szépen, egyenesen mondtuk ki, nem úgy, ahogy a bulvársajtó tálalta. A szüleim végtelenül tisztességesen neveltek, nem volt jó látni, milyen színben próbált feltüntetni bennünket néhány újság. Csak abban bíztam, hogy az emberek úgyis tudják: a fele sem igaz annak, amit az olcsó bulvársajtó leír.

– Az emberek nagyon ragaszkodnak az illúzióikhoz. És ahogy ti kiálltatok a színpadra Zolival, és egymás szemébe nézve énekeltetek a koncertjeiteken, az maga volt a tündérmese…
– Pedig mi minden nyilatkozatunkban elmondtuk, hogy ez nem egy problémamentes házasság. Hogy folyamatosan küzdünk benne önmagunkért és egymásért. Zorka még két és fél éves sem volt, amikor fél évre külön kellett költöznünk, mert mindketten úgy éreztük, csak így tudjuk folytatni az életet. Végül mégis visszatértünk egymáshoz, mert valahol mélyen valóban nagyon szerettük egymást – ezt
láthatta a közönség.

 Névjegy

• Színésznő, énekesnő.
• Édesanyja Hámori Ildikó színművész, édesapja Szinetár Miklós rendező.
• Gyerekszínészként tűnt fel a Nyomorultak című musicalben.
• 14 éves korától énekel, játszik.
• 18 évesen a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött.
• 2001-től 2013 tavaszáig a Budapesti Operettszínház tagja volt. Elénekelte többek közt a Rómeó és Júlia, a Szépség és a szörnyeteg, valamint a Rebecca című musicalek főszerepeit.
• Több lemeze is megjelent.
• Jelenleg szabadúszó, a Miskolci Színház Chicago című előadásában játszik.
• Első férje Lőcsei Jenő balett-táncos, második Bereczki Zoltán énekes, akitől idén vált el.
• Gyermekei: Lőcsei Márton (17) és Bereczki Zora Veronika (5).

– Lélekpárok vagytok?
– Valamelyik előző életünkben Zoli biztosan volt már vagy a gyerekem, vagy a testvérem. Mielőtt találkoztunk, az édesanyjával élt, aki borzasztóan örült, hogy a fia végre talált egy lányt, akit szerethet, és aki kicsit még az anyai funkciókat is ellátja körülötte. Én a húsz évvel idősebb első férjemmel épp kudarcba fulladt házasságomból jöttem el, és boldogan gondoskodtam róla. Sokszor még a reggelit is ágyba vittem neki. Úgy tudta megköszönni, hogy azért megérte!

A produkciók körül is én intéztem a gyakorlati teendőket, hogy ő tudjon a zenei anyaggal foglalkozni. És bár a munkamegosztás tökéletesen működött, mégsem voltunk igazán boldogok. Mindig azt éreztem, ha kiléptem az ajtón: pedig milyen jó lehetne! De hiába vártuk, nem sikerült valóra váltani a mindkettőnkben élő, boldogságról alkotott képet.

– Mi hiányzott?
– A nyugalom. Tizenhárom év kellett hozzá, hogy ezt megfogalmazzam. Félreértés ne essék, nem a biztonságérzetről beszélek. Az megvolt. Azt megtaláltam magamban és a hátteremben. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy máig mindenben támogatnak, ha kell, anyagilag is. Bármikor bizalommal fordulhatok hozzájuk. Ez végtelenül sokat segít most. Én a lelkem nyugalmára gondolok.

– Nagy szerencse, hogy néhány hónapon belül rátaláltál a kedvesedre.
– Nem hiszem, hogy szerencse. Amikor az ember már ennyire tudja, mi vagy ki hiányzik neki, milyen férfit szeretne maga mellé, akkor nagy valószínűséggel be is vonzza azt. Így voltam ezzel én is. És amikor újra szabad emberré váltam, az új élettel megkaptam a boldogságomat is. Persze az új kapcsolat sem volt egy sétagalopp, rengeteg gyakorlati problémával kellett megküzdenünk. De ha az ember biztos benne, hogy megtalálta a társát, akkor minden megoldhatóvá válik. Mi első ránézésre nagyon mások vagyunk.

Szinetár Dóra: „Újrakezdtem az életem”

 

Amikor híre ment, hogy szeretjük egymást, Törőcsik Mari, akivel a kedvesem (Makranczi Zalán – a szerk.) éppen egy darabban játszott a Nemzeti Színházban, megállította őt a folyosón: „Jaj, hallottam, hogy maguk a Dórival…! Én őt nagyon kedvelem, szóval örülök. De olyan fura, hogy maguk!? Hogy két ilyen nagyon…” És a mondatnak nem lett vége. Mi mégis értettük, mert valóban úgy tűnhet, hogy nagyon különbözünk. Pedig ha értelmiségi szüleinket vagy a gyermekkori színházimádatunkat nézzük, nagyon is hasonló világból jöttünk – csak ő Miskolcról, én meg Rómaifürdőről. És miközben én a szakmánk zenés-csillámporos, hangos részében dolgoztam, ő prózai színészként egy egyszerűbb, letisztultabb világban élt. Mégis, esténként, amikor minden gyerek elcsendesül körülöttünk, borzalmasan jókat tudunk beszélgetni hajnalig a világról, a színházról, a gyerekekről, bármiről. Ez is nagyon hiányzott régebben.

Kapcsolódó cikkeink

– Nemcsak a házasságodból léptél ki, hanem ezzel egy időben a Budapesti Operettszínházból is. Merész dolog egyszerre borítani.
– Ha arra célzol, megbántam-e, a válaszom: egy cseppet sem! Minden úgy van jól, ahogy történt, mert eddigre érett meg mindkét döntés. Ezt is félremagyarázta a bulvársajtó. A közönségnek az a benyomása támadhatott, hogy az elkényeztetett színésznő, a plakátok arca, negyven főszereppel a háta mögött egyszer csak önfejűen odahagyott mindent. Hát nem így volt! Bár én akartam tíz évvel ezelőtt leszerződni az Operettszínházhoz, mert szerettem és hiteles rendezőnek tartottam Kerényi Miklós Gábor igazgatót, azt kellett tapasztalnom, hogy a Rómeó és Júlia után, a fennmaradó nyolc évben már gyakorlatilag nem akart dolgozni velem. Bár a színház „arca”-ként beszéltek rólam, szigorú egyeztetést vártak el minden más színházi és egyéb elfoglaltságommal kapcsolatban – emiatt szép lassan tönkrementek az addig négy-öt budapesti színházzal évek óta meglévő munkaviszonyaim, mindeközben valódi kihívást és előrelépést jelentő feladatok nem vártak rám. Közben Zolival összeházasodtunk, megszületett Zorka. Két évig a babázás mellett csak a duettünkkel foglalkoztam. Ez után jött a Rebecca, amely kiváló előadás volt, némi reményt mutatott arra, hogy van még visszaút egy olyan zenés színház felé, ahol a színészi játékra is van igény. Ezután bemutattuk a Koldusoperát, szintén Béres Attila rendezésében, amit két évad után levettek a műsorról, sohasem tudtuk meg, miért.

– A szüleid tudnak ebben a helyzetben segíteni? Hiszen bennfentesek a szakmában.
– Persze. Édesapám, amikor nemrég lelkesen beszéltem neki a belsőépítészetről, fel is ajánlotta, hogy mivel úgysem használtam fel azt a négyévnyi támogatást, amit a továbbtanulásomra szánt – az érettségi után tudniillik azonnal leszerződtem a szolnoki Szigligeti Színházhoz –, szóval, ha bármikor úgy gondolom, hogy tovább szeretnék tanulni, csak szóljak. Ő mindig is szerette volna, ha jogásznak, ügyvédnek tanulok, hogy legyen normális megélhetést nyújtó szakmám. Nem lehet csodálni, hatvan éve színházi ember, pontosan tudja, milyen nehéz foglalkozás ez. Nem mondom, hogy nem indította el a fejemben a vezérhangyát, de végül arra jutottam: ehhez én túlságosan szeretem azt, amit csinálok. Nem tudnék nélküle teljes életet élni. Meg hát gyávaság is lenne meghátrálni az újrakezdés lehetősége elől, amikor újra megfogalmazhatom, ki is vagyok én a zenés színpadon. Én, egyedül.

– A Sztárban sztárhoz mit szólt édesapád?
– Bár nem nagy rajongója a kereskedelmi televízióknak, pontosan tudja, mekkora lehetőség az, ha az ember több millió tévénéző szeme láttára szerepelhet. Ráadásul ez a műsor jópofa dolognak látszott, és bár az első adás nekem a fáradtsággal teli rémületet jelentette inkább, remélem, hogy a következő péntek esték már olyan felszabadult játékkal telnek, amilyenre vágyom! Egyébként, ha arról van szó, elvállaljak-e egy felkérést, édesapám mindig azt szokta mondani: „Figyelje az ember a gyomra rezdüléseit, és csak akkor menjen, ha jókat érez odabent!”

Szinetár Dóra: „Újrakezdtem az életem”– Egyszer azt nyilatkoztad, édesapádra hasonlítasz, és hogy reméled, sikerült tőle elsajátítanod azt a nyugalmat és derűt, amivel reggelenként ébred. Én meg most azt látom, egyre jobban hajazol az édesanyádra.
– Jól látod. Szemlátomást viszem tovább a mintát, amit tőle kaptam. Igyekszem jó anyuka lenni, amilyen ő volt, és amilyen nagymamaként is az, az unokáival. Gondoskodó, önfeláldozó, figyelmes, mesebeli. Egyértelmű volt, hogy amikor tavaly készítettem egy meselemezt Árnyacska, Szörnyecske címen, őt kértem fel a mesebeli nagymama hangjára. Érdekes lett, a gyermekkori félelmek, szorongások állnak a középpontjában. Szerettem volna valamit üzenni, segíteni vele. Ezt tűztem ki célnak: csak olyan munkákat vállalok el, amelyeknek értelme van, amelyekkel valamit közölhetek. Mint például a Miskolci Nemzeti Színházban játszott Chicago előadással. Megfogadtam, hogy nem kötök többé kompromisszumokat! Egyelőre úton vagyok, keresem a hangom, és már dalok is íródnak, amelyeket egyre jobban szeretnék elénekelni.

– Nehéz lehet most neked, két gyerekkel egyedül…
– Nem vagyok egyedül! Bár a nagyfiam éppen kamaszodik, és mivel ő száz százalékban az én ügyem, ez nem kis felelősség. De Zorka életében ugyanolyan fontos az édesapja, mint én, és Zolit apukaként igazán csak dicsérhetem. Hál’ istennek, egészségesek a szüleim is, vannak barátaim, és családban élek. Novemberben lesz egy éve, hogy a kedvesemmel, a nagyfiammal, legtöbbször a kislányommal és sokszor Zalán kisfiával is együtt lakunk. Hárman-négyen-öten. Mostanában időnként a fiam kedvese is csatlakozik hozzánk. Ilyenkor hatan ülünk a vacsoraasztalnál, és nagyon jól érezzük magunkat. Kicsit fura, úgynevezett patchwork család ez, ahol mindkét felnőttnek megvan a magával hozott hátizsákja, tele szépségekkel és sok-sok problémával, de a kérdések elmúltak belőlem, megválaszolta őket az élet, és otthon, a négy fal között megszületett a nyugalom, amiről csak én tudom, milyen színes, izgalmas és szép.

Szinetár Dóra fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!

Szinetár Dóra: „Újrakezdtem az életem”Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:

Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

 

Megosztás Facebookon