Lajkó Félix: csak a hangok érvényesek

– Lassan visszaélünk a türelmével… nehéz ennyi interjút adni?
– Neem, szó sincs róla… Most, a lemezbemutató kapcsán rengeteg interjút adtam valóban, de ez hozzá tartozik…

– Önmagáról beszélni nehéz?
– Nem tudom, melyik nehezebb, beállni egy pózba, hogy fotózzanak, vagy az, hogy beszéljek magamról.

– A színpadon, hangszerrel a kezében könnyebb megnyílni?
– Nem mindig, de persze ezért csinálom. De interjút adni is a munka része… bár – nevet fel – én nem szeretek dolgozni.

– Mi az, ami nem munka?
– A zenélés, az jó, a koncertezés is. Bár a koncertezés is munkává fajul olykor. De ha munkaként élem meg, az sem baj. Előfordul, hogy egész napon át játszom, ezek amolyan kísérletezős napok, de azért mást is csinálok. Elviszem a lányomat az iskolába, hazahozom, elviszem zenére. Léda nyolcéves, és épp most kezdett el fuvolázni.

– Lovai is vannak.
– Igen, egész pontosan a feleségemnek. Ő nagyon szereti őket, sokat foglalkozik velük. Mostanában én is belefolytam ebbe a munkába. Ott vagyok a lovak körül, figyelem, mit csinálnak, és a zenével próbálom követni a mozgásukat. De ők is reagálnak rám és a zenémre, meg tudom őket zavarni akár. Nagyon finoman reagálnak, szuperérzékeny állatok. Kappel Edittel, a szilvásváradi lipicai lovak kiképzőjével és a csodálatos lipicai lovakkal közönség előtt is csináltunk már ilyen előadást. A híres bécsi Spanyol Lovasiskolában mutatkozott be ez a produkció, nyáron több helyen is bemutattuk, például Szilvásváradon. Nagyon élvezem a lovakkal való együttlétet, és most már ők is megszokták, hogy ott állok, és muzsikálok. Edit pedig fantasztikusan irányítja, mozgatja ezeket a szép állatokat.

– Topolyán született, de egyik számában azt énekli: I am the man, from El Kavillo (más néven Rákóczifalu, település a Vajdaságban – a szerk.)
– Ez a szám azért született, mert apám és az apai nagyanyám oda valósiak voltak, és sok időt töltöttem ott gyerekkoromban. Ott vannak a rokonaim, szoktam oda járni ma is.

– Onnan való az állatok iránti szeretet?
– Persze, parasztgyerekként nőttem fel. Bár a szüleim már egész mással foglalkoztak, apám matektanár volt, anyám  magyart tanított.

– Rendes polgári családból származik akkor. A szülei bizonyára nem voltak olyan különös művészlelkek, mint ön.
– Nem. Egyik dédapám volt csak kocsmai harmonikás.

– Egészen furcsa dolog látni az arcát, amikor játszik. Mintha megváltozott tudatállapotba kerülne, transzba esne.
– Hm. Amikor visszanézem a koncertekről készült felvételeket, akkor azt látom, ott más történik, mint ami általában a színpadon szokott. Abban hiszek, hogyha valaki jól zenél a színpadon, akkor ez tudatváltozást okoz.

– Nem menekülés ez a valóságtól?
– Ez baj volna? Szerintem nem baj – mondja egészen váratlanul.

– A valóság néha túl egyszerű vagy szimpla. Mi az, amit pluszban kap ebben a másik valóságban?
– Attól függ, mit nevezünk annak. Ha a valóság az, ami tapintható, annak is van szépsége. De lehet a valóság a gondolatok és az érzések világa is, amelyek ilyenkor ott pörögnek a színpadon. Ezért is szeretek improvizálni.
Mert elég gyorsan megunom a dolgokat. Azért ez sem teljesen igaz, a valóságra nézve nem igaz. Vannak persze állandó dolgok, amiket nagyon szeretek. A déli harangszó például…, és hogy olyankor leülünk a feleségemmel, közösen ebédelünk. Ez mindig így van, és ez jóleső. A rendszeresség fontos.

– Olyankor ott van a lánya is?
– Ha nincs épp iskolában.

– Hogy illik bele egy nyolcéves kislány ebbe pörgős „őrületbe”, ami a koncertek, a fellépések, az interjúk körül zajlik?
– Nincs őrület. Ott, ahol lakom, a palicsi házunkban nyugalom van és csönd. De a pesti kiruccanásokat sem látom őrületnek. Azt az ember generálja magában, hogy mit akar annak látni, lehet pici dolgokból is őrületet csinálni, és nagyokból is picit. A zenében például a felnagyítás egy művelet. Az ember bejátszik valamit, ami véletlenül kerül oda, és aztán felnagyítja, magyarul igazságot oszt annak a pici dolognak, és ebből a kicsiből csinál egy nagyot. Aztán le is tudja nyomni, és végül le is kicsinyíti akár.

– Rögtön átfordultunk a zenére.
– Előfordul.

– Úgy tudom, édesanyjától kapta a citerát. Hogyan létezik, hogy két polgári foglalkozású ember gyerekének egyszerre csak mindennél fontosabb lesz a citera?
– Az osztálytársam, Úri Attila kapott a jó bizonyítványáért egy citerát. Mivel az én jegyeim is jók voltak, én is kértem egyet anyámtól, és majdnem sztrájkba kezdtem, mire végre megkaptam. Lassan belekeveredtem ebbe a dologba, megismerkedtem a helyi postással, Varga Kálmán bácsival, akitől citerázni tanultam, majd többször versenyt nyertem, például az Újvidéki Rádió tehetségkutatóját. Amikor rájöttek, hogy van valami ebben a gyerekben, akkor, tizenkét éves koromban kaptam azt a „rendes” citerát édesanyámtól, amelyen most is játszom.

– Olyan bensőséges kapcsolatban van a hangszerével, mintha több volna, mint egy hangszer,
szóval, olyan, mintha ez egy különös viszony volna…
– Hát igen, ebben is lehet valami igazság. De szerintem csak a hangok érvényesek.

– Ám az arca a hangszerhez, a zenéhez való viszonyáról árulkodik.
– Igen, de nem tehetek róla.

– Szerintem emiatt a különös szenvedély miatt szerettünk önbe. Ez ad valami pluszörömöt. Csak nem vagyok benne biztos, hogy ilyenkor nem önmagának játszik-e elsősorban.
– Miért is volna ez probléma? Hiszen, ha nekem nem jó az, amit játszom, akkor a többieknek hogyan lesz jó? Fontos számomra a teljes odaadás, és szeretek olyanokkal fellépni, akik ugyanígy működnek. Január 2-án lesz az Újévi Koncertem a Müpában, ahova mindig meghívok egy vendéget. Most a 2Cellos csellóduót hívtam meg, ők horvátok, és körbeturnézták már a fél világot, elképesztően csellóznak. Kíváncsi vagyok rájuk.

– A felesége is szerbiai magyar?
– Igen, Tisza-parti lány, eredetileg kozmetikusnak tanult, de most már mással foglalkozik. Ott van neki elsőként a gyerek, majd a ház, a tanya és a lovak, meg a kutyák és persze én. Sokszor elkísér, vagy elkísérnek, amikor van idejük. Mindjárt itt lesz a koncerten is!

– A kislányának ön adta a Léda nevet? Miért pont ezt? Hisz’ az héja-nász az avaron…
– Is. Aki ismeri Adyt, annak az. Másrészt viszont Léda görög mitológiai alak is, Spárta szépséges királylánya. Ennél egyszerűbb ok, hogy „L” betűs nevet kerestem, ami megy ehhez a vezetéknévhez.

 – Az ön neve sem hétköznapi.
– Azt apám adta. Ezzel rögtön gyerekkoromban meg lettem pecsételve. Mert az biztos, hogy senkinek nem volt ilyen neve a faluban. Apám egyébként rengeteget olvasott, jó matematikus volt, és legfőképp a csillagászat érdekelte. Ő is furcsa volt egy kicsit, mint a nevem.

– Úgy hírlik, kerülte az iskolát gyerekkorában.
– Nem kerültem én. Csak azt hittem, hogy ha befejeződik az általános iskola, akkor középiskolában már lehet majd zenélni. De kiderült, hogy nem. Én meg otthon maradtam, és gyakoroltam. Utána eltanácsoltak. Aztán próbálkoztam mindenféle iskolákkal, mesterkurzusokkal, de semmi nem jött össze. Végül autodidakta módon tanultam tovább.

– A mostani koncerten csak citerázik majd?
– Lehet, hogy egy kicsit hegedülök is.

– És majd meglátjuk, mi történik önnel koncert közben…