Joy Adamson: volt egy asszony Afrikában

Hoztam neked valamit… – mondta titokzatosan Kenya északi határszéle vadászati főfelügyelője a feleségének, majd a terepjárója hátuljából három prüszkölő, kapálózó bársonyzsákocskát húzott elő: három oroszlánkölyköt. Pár nappal korábban a borán törzs tagjai panaszolták, hogy emberre támadó oroszlán van a közelben, George Adamson annak felkutatására indult. Mikor egy szikla mögül rájuk támadt egy nőstényoroszlán, Adamsonék lelőtték az állatot. Csak utána derült ki, hogy egy tejtől duzzadó emlőjű anyaállatot terítettek le, ami csupán a kicsinyeit védte… Ezek a kicsinyek kerültek Adamson autójába, onnan pedig a feleségéhez, Joyhoz. 1956 februárjában Joy Adamson 46 éves volt. Családja ausztriai birtokán született, ahol egy nagy família élt gondtalanul papírgyáruk bőséges jövedelméből. A kislányt akkor még Friederike Victoria Gessnernek hívták. Anyja a harmadik gyermek születése után elhagyta a családot, amúgy is igen furcsa, már-már morbid nő volt. A világháborús éhezés idején például nyúlpörkölttel lepte meg a családot, majd szenvtelenül közölte az ebéd végén, hogy Joy dédelgetett nyuszijából készítette… A szép szőke lány zongoraművésznek készült, de tanult fémművességet, szabást-varrást, fényképészetet, míg végül a pályaválasztás gondja elől egy világfi férj erős karjaiba menekült.

Csakhogy Victor von Karwill zsidó volt, ezért a fiatal pár 1937-ben úgy döntött, inkább Afrikában kezdenek közös életet. Joy előrement, hogy Kenyában otthont teremtsen maguknak, ám már a hajón beleszeretett egy másik férfiba. Peter Bally, a világhírű botanikus adta az asszonynak a Joy nevet, együtt jártak növénygyűjtő utakra, akkor kezdett Joy festeni. Kenya növényeit és a helyi törzseket megörökítő festményei sok tudományos munka illusztrációjaként szolgáltak. Egy 1910-ben született nőnek egy életre elég ennyi kalandos fordulat, de hol van még a vége? Joy 1942 karácsonyán egy partin találkozott George Adamsonnal, és azonnal szenvedélyes szerelembe estek. Isiolóban teremtettek otthont maguknak. Ebbe az otthonba érkezett a három apró oroszlán, George a rádió gumicsövéből fabrikált nekik cumit. A legnagyobb a Nagy, a középső a Lustica (Elszánt), a legkisebb, legelesettebb pedig az Elza nevet kapta. (Joy Peter Bally édesanyjáról, vagyis második anyósáról nevezte el kedvencét.)

Legyen szabad!

Ha egy háztartásban három gyorsan növekvő oroszlánbébi van, az a háztartás – viharos! Vagy inkább vihar sújtotta. A három csöppség mindent megtalált, megszerzett, megrágott, széttépett, és hiába vették körül magukat tolózárral Adamsonék, a harcias kölykök azzal is elboldogultak egy idő után. Nem volt mit tenni, a két nagyobbat Joy a rotterdami állatkertnek ajándékozta. Afrikai személyzete tagjait is megkérdezte, melyik oroszlánt tartsák meg, ők is egyértelműen Elzára voksoltak. „Alighanem megképzett előttük a jövő – írta Joy Oroszlánhűség című világsikerű könyvében –, és azt gondolták: ha már oroszlán nélkül nem lehet meg a háztartás, hát legyen az az oroszlán minél kisebb.” Hiú remény! A legkisebb oroszlán is túl nagy… Elza nőtt és nőtt, lassan nem fért el Joy tábori ágyán, ahol imádott heverészni. Joy, aki addigra már három vetélésen is túl volt, már-már anyai szeretettel vette körül. Mindketten imádták, amikor egymás mellé fekve Elza Joy hüvelykujját szopogatta, és mancsaival finoman dögönyözte az asszonyt. Lassan felhagyott azzal a szokásával is, hogy játékos jókedvében a farkával mindent lesodort az asztalról. Szerette a látogatókat, ám azok nem élvezték túlságosan, hogy Elza reggel az ágyukhoz csörtet, és melléjük heveredik…

Joy és George tudta, mi lenne Elza számára a legnagyobb ajándék: ha visszaadják a szabadságát, és házi kedvencből újra azzá válhat, aminek született: szabad vadállattá. Hosszú és fáradságos folyamat a visszavadítás, kicsit a gyerekneveléshez hasonlítható. Ám amikor Elza már képes volt önállóan zsákmányt szerezni, és napokig egyedül is boldogulni a vadonban, „szülei” megnyugodtak. Amikor pedig párra talált, és vemhes lett, majd a csöpp kölykökkel megjelent a táborukban, örömük nem ismert határt. Joy megrendült Elza bizalma láttán, ám eldöntötte: nem nyúl a kölykökhöz. Kis Elza, Jespah és Gopa éljen teljesen úgy, mint bármelyik vérbeli vadállat. Elza nem tudta mire vélni, hogy Joy nem dögönyözi és becézgeti ugyanúgy a kölykeit, ahogy vele tette, és ahogy ez egy „nagymamától” elvárható lenne. Némileg csalódottan hagyta el a tábort. Joy pedig elküldte Londonba rovartetemektől foltos kéziratát, amelyben megírta Elza és az ő történetét. Hatalmas sikert aratott vele. Közölte George-dzsal, hogy nem kíván juttatni neki a bevételből, házasságuk akkor már igen sajátos kapcsolattá alakult. Joy depresszióra hajló, elég nehéz természetű asszony volt, így a pár úgy döntött, némileg szétválasztják az életüket. Ám a kölcsönös megbecsülés örökké egymás közelében tartotta őket.

Amúgy meg Joy a jogdíjakból létrehozta Afrika vadjai védelmére az Elza Vadvédelmi Alapítványt. A már életében legendává lett nőstényoroszlán váratlanul beteg lett. George fedezte fel a bajt, és amikor a dolog komolyra fordult, táviratot küldött az ügyeit éppen a fővárosban, Nairobiban intéző feleségének, hogy jöjjön, de inkább siessen. Joy mégis későn érkezett. Elza halála után Adamsonék a tizenkét hónaposan árván maradt kölykök befogadásán fáradoztak. Egy ekkora oroszlán ugyanis még nem képes önállóan zsákmányt szerezni, ezért rákap a háziállatokra, amivel ellenségévé teszi az embereket. A nagy nehezen csapdába csalt kölykök szabadon engedésének a biztonságos Serengeti Nemzeti Park lett a helye. És egy újabb könyv íródott ebből a történetből is.

Kis gepárd és leopárd

Nem sokkal később egy Kenyából hazatelepülő angol tiszt megkérte Joyt, hogy a család kedvencét, a náluk szobacicaként tartott gepárdkölyköt is vadítsa vissza, mert nem akarják állatkertbe adni, a vadonban viszont nem boldogul. Joy éppen a könyvéből készült film forgatásánál segédkezett, de boldogan vállalta az izgalmas feladatot. Megtanította Pippának, hogy egy rendes gepárd nem edényből iszik, hanem a folyóból, és rendesen leszopogatja a csontot, nem csak úgy tessék-lássék. A közös munka teljes sikerrel zárult. Olyannyira, hogy pont akkor, amikor Londonban nagy csinnadrattával és a királynő jelenlétében bemutatták az Oroszlánhűség című filmet, Pippa Afrika mélyén a legnagyobb csendben világra hozta kölykeit.

Aztán egy éjszaka, amikor Joy két, az úton baktató afrikait akart kikerülni, terepjárójával lesodródott az útról, és lezuhant. Jobb kezét annyira összezúzta, hogy hiába műtötték utána többször is, gyakorlatilag nem tudta használni többé. Akkor is épp egy műtétet végeztek rajta, amikor Pippa beteg lett, majd elpusztult. Joy Adamsont élete utolsó évtizedében balesetek sora érte. Eltört a jobb könyöke, a jobb térde, bokája, csípőízületi protézist kapott. Többnyire a Naivasha-tó partján lévő házukban töltötte az időt, leginkább lábadozással, majd megpróbálkozott még egy állat, egy Penny nevű leopárdkölyök visszavadításával.

Eközben történt, hogy egy hűtőgéprobbanásban leégett a háza nagy része, és benne minden jegyzete, fotója. Ráadásul csúnya vitába keveredett egyik alkalmazottjával, akit hirtelen haragjában el is bocsátott. 1980. január 3-án Joy Adamson szokásos esti sétájára indult. A rádió esti híreire sem tért vissza, pedig azt soha nem mulasztotta el. A keresésére indulók vérbe fagyva találták. Először azt hitték, és George-ot is erről értesítették, oroszlán ölte meg. Később derült ki, hogy az elbocsátott turkána törzsbeli férfi gyilkolta meg bosszúból. Joy hamvaival előbb Pippa sírját hintették meg, majd a többit Elza mellé temették. Ez a hely az árnyas fák alatt mindig is kettőjük kedvence volt.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Nyári Krisztián: Az aradi vértanúk szerelmei Kamarás Iván: „Mindig kihívom a sorsot magam ellen “ Csányi Vilmos-interjú Nem akar olvasni a gyerekem Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!