nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Kamarás Iván: “Mindig kihívom a sorsot magam ellen “

Kamarás Iván: “Mindig kihívom a sorsot magam ellen “

Évek óta szabadúszó, ami esetében azt jelenti, hogy szabadon jár kel a világban. Keresi a lehetőségeket, amik rendre meg is találják. Idén tíz olyan filmet mutatnak be a világon, melynek ő is szereplője. A sármos színésszel kalandokról, magányról, gyerekekről és hű társakról beszélgettünk.
Szegő András
f Ajánlom

Siettünk át a Népligeten, és egyszer csak feltűnt a fák között egy kóbor kutya. Távolról figyelt bennünket, aztán egy veselkedéssel odarohant Iván lábaihoz. Zilált volt, kétségbeesett, zavarodott. Iván leguggolt hozzá, simogatta, paskolta, beszélt hozzá, majd hirtelen – ugatni kezdett neki. Esküszöm, nem játszotta, nem imitálta, hanem mélyről jövően, kitágult halántékerekkel ugatott valamit, mire a kutya leült, ránézett, és visszaugatott, mint aki valóban válaszol. Percekig tartott a… Nem is tudom, hogy mit mondjak. Párbeszéd, vagy párugatás? A lényeg, hogy a végén a kutya megnyugodva elballagott, mi pedig mentünk tovább. Az eset annyira megdöbbentett, sőt inkább megindított, hogy nem is kérdeztem róla, valahogy úgy éreztem, hogy ami történt, az olyan lélekjelenség volt, ami túl van a szavakon. Csak hordozom azóta, és amikor szóba került a kutyás címlap ötlete a szerkesztőségben, rögtön rá gondoltam. Kamarás Ivánra.

Kamarás Iván: „Mindig kihívom a sorsot magam ellen ”– Mindig kutyarajongó voltam, habár nincs kutyám. Se kutyám, se macskám? Lehet… De odahaza a családban mindig volt kutya. Ötéves lehettem, amikor hozzánk került Gusztika, a tündéri spániel. Ő végigkísérte egész gyermekkoromat. Amolyan furcsa, befelé forduló gyerek lehettem, csökönyösen a magam útját jártam, csak alkalmi haverokra tudtam szert tenni ezzel a mentalitással, így bizton állíthatom, hogy időnként Gusztika volt a legjobb, illetve egyetlen igaz barátom. Ő is olyannyira ragaszkodott hozzám, hogy amikor felvettek a főiskolára és eljöttem Pécsről, belebetegedett. Úgy tűnt, hogy meg is fog halni, de valahogy meggyógyult, és élt még négy évet. Tizennyolc évesen lehelte ki a lelkét szegény. Itt Pesten csak átmenetileg befogadott kutyáim voltak. Ha találkoztam elhagyott, kóbor kutyákkal, rendre magamhoz vettem, ha kellett, felerősítettem,  meggyógyítottam, aztán kerestem olyan gazdát, akire nyugodt szívvel rábízhattam őket.

– Nem is gondoltál rá, hogy megtartsd valamelyiket?
– De, rendre megkísértett a gondolat… Időnként el is járok kölyköt nézni, ám aztán felülkerekedik a józan ész. Az én összevissza életmódommal lelkiismeretlenség lenne a kutyatartás. Állandóan jövök-megyek, utazgatok, dolgozok itt-ott, vagy egyszerűen csavargok a világban. Próbálok a magam ura lenni, de ennek a szabadságnak is megvan az ára. Például nem lehet kutyám. Az folyamatos felelősséget, gondoskodást igényel.

– Ugyanakkor meg van két gyereked, akik…
– …nem lehet a kettőt összehasonlítani! A kutyát nap mint nap kell etetni, itatni, sétáltatni. Velük nem lehet telefonon vagy interneten a kapcsolatot tartani. Persze, elképzelhető, hogy gyerekekkel sem az igazi, de, hangsúlyozom, hogy csak átmenetileg, ez is lehet egy megoldás. Ha éppen akként adódik, hogy másutt élek, dolgozom, vagy esetleg kalandozok, akkor így is együtt tudunk lenni. Szerintem a lényeg az, hogy folyamatosan bármikor jelen lehessek számukra, ugyanakkor az együtt töltött időt pedig igyekezzünk a legbensőségesebben kihasználni. Nagyon ragaszkodunk egymáshoz. Olykor fájdalmasan is. Az borzalmas érzés, hogy az igazi nagy pofonoktól nem tudom őket megóvni az életben.

– Akarnád?
– Nem biztos… Hiszen arra próbálom nevelni őket, hogy tanuljanak meg küzdeni, hogy legyenek álmaik, és tudjanak harcolni álmaik beteljesüléséért. Hogy higgyenek magukban, még akkor is, ha a környezetük újra és újra megpróbálja megingatni őket ebben. Igen, a maguk csatáját nekik kell megvívniuk, ugyanakkor minden seb vagy akár horzsolás nekem ötször úgy fáj, mint nekik. Ez az élet egyik legaljasabb csapdája. Egyszer már végigcsináltam az egészet, azt hittem, valahogyan kikecmeregtem a pofonzónából, azt gondoltam, hogy „kösz, ennyi éppen elég volt”, erre a gyerekeimen keresztül kapom az igazi zamekokat…

Kamarás Iván: „Mindig kihívom a sorsot magam ellen ”– De ugyanígy voltak velünk is a szüleink…
– Persze. Ők érzik a felelősséget értem, én értük is, és a gyermekeimért is, és ez így fog menni, gondolom, a végtelenségig. Ebben a sok imbolygásban az a fontos, hogy eldöntsük, merre akarunk haladni az életben, legyenek konkrét céljaink, és attól ne térjünk el.

– Neked mi volt?
– Féléves voltam, amikor a szüleim elváltak…

– Ez sajátos történet, hiszen az újszülött inkább össze szokta hozni a párokat.
– Nálunk nem így történt. Nem tudok, és talán nem is akarok tudni a miértről. Apukámmal az utolsó pillanatig a legszeretettelibb volt a kapcsolatunk, anyukámmal most is naponta beszélünk, nevelőapám iránt pedig ki sem tudom szavakban fejezni a hálámat a sok törődésért, szeretetért, megértésért, mert egyébként meglehetősen vad és makrancos gyerek voltam. És miután ők a pécsi színház vezető táncosai voltak, én pedig az időm nagy részét ott töltöttem, hamar kialakult szenvedélyes vonzódásom a színház iránt. Az egy csodavilág lett számomra, ahova szinte menekültem az unalmas és gyötrelmes matek- vagy nyelvtanórák után. A színházban minden varázslatos és elbűvölő volt számomra, így magától értetődő volt, hogy erre kell vezessen az utam. Színjátszó körök, Kazinczy-verseny, iskolai szavalások, mind erre mutattak.

 Névjegy

• 1972-ben született Pécsett.
• Anyja Uhrik Teodóra, apja Lovas Pál táncművészek.
• A főiskola elvégzését követően játszotta el az Othello címszerepét, és ezzel elnyerte a Kritikusok díját.
• A moziban a Miniszter félrelép hozta meg számára a nagy sikert.
• 11 éven keresztül volt a Vígszínház tagja.
• 4 éve, a társulat elhagyása óta főként külföldi filmekben dolgozik.
• Nőtlen, két gyermek, Igor és Zalán édesapja.

– Mégsem lettél a szó hagyományos értelmében színművész! Pedig megvoltak a lehetőségeid, felkínált mindent a pálya, és te voltál az, aki hetykén elhajítottad, és szenvedélyesen kezdtél új lehetőségeket keresni.
– De ezek nem voltak könnyed elhatározások, nagyvonalú döntések, sokkal inkább útkeresések, kényszerek, vargabetűk. Vagy csapdák. Amikor húszévesen Othellóként elnyertem a színikritikusok díját, vagy első filmszerepemben, a Miniszter félrelépben megismert az ország, akkor majdnem elszálltam! Amolyan otromba küldetéstudatom lett, meg mindenféle pózom, különcségem, holott csak azzal kellett volna szembenéznem, hogy ezekre a sikerekre még nem voltam felkészülve. Nem voltam hozzájuk kellően érett. Belül ezt persze éreztem, és elbizonytalanított, de holmi nagyképűséggel, fölényeskedéssel próbáltam ellensúlyozni. Meg is fizettem az árát. A filmekben innentől kezdve be lettem skatulyázva amolyan rosszfiú-jampec szerepkörbe, mert mindenkinek ez jutott rólam eszébe. „Ja, ezt a figurát a Kamarás tudja hozni!”

 – Te pedig mást, vagy mást is szerettél volna?
– Drága anyukámnak ma is nagy vágya, hogy láthasson valami komolyabb, intellektuálisabb szerepben, amiben például szemüvegem van, és tizenöt kilóval könnyebb vagyok.

– Miért jöttél el a Vígszínházból? Sztár voltál, sorra kaptál nagy szerepeket.
Egy évtizednyit töltöttem ott, ami rang és megtiszteltetés, de akkor úgy éreztem, hogy ennyi éppen elég volt. Egyrészt úgy éreztem, hogy bedarál engem a társulati lét. Délelőtt próba, délben rohanás rádióba, tévébe, filmezésre, este előadás, utána még muszáj volt beülni valahova, vagy megnézni egy filmet, mert nem lehet elaludni abban a felfokozott állapotban, hajnalban lefeküdni, és másnap, kicsit fáradtabban újrakezdeni az egészet. Ez így kezdett sok lenni számomra. Másrészről meg azt is éreztem, hogy valamennyire elkényelmesedem. Megvolt a helyem a társulatban, a szerepköröm, a többiek is elfogadtak, a közönség is, én viszont vágytam új kihívásokra, új feladatokra, új megméretésekre. Emiatt mondtam búcsút a társulatnak, és vágtam neki a világnak. Anyukámon kívül mindenki őrültnek tartott, és próbált lebeszélni, de én megátalkodottan eltökélt voltam. Az ember azért lesz színész, hogy a munkája közben, sok szerepet eljátszva, sok szituációt megélve, megismerje önmagát…

– Biztos? Nem inkább azért, hogy megismertesse magát a világgal?
– Persze, van egy ilyen exhibicionista része is a szakmának, és az ember főleg kezdetben túlontúl nagy jelentőséget tulajdonít olyan járulékos tényezőnek, mint az ismertség, a siker meg a népszerűség, de jó esetben egy idő után rájön, hogy lehetnek más, sokkal fontosabb tartalmak is. Akár kifelé, hogy adhassunk valamit azoknak az embereknek, akik ott ülnek a nézőtéren, amin elgondolkodhatnak, amitől érzelmileg jobbak lehetnek, akár befelé, ami révén én tudhatok meg többet magamról. Jé, ez is én vagyok?! Jé, erre is képes lehetek? Ha csupán eljátszom egy szerepet, az talmi lesz, azzal biztosan nem tudok hatni, csak akkor, ha megtalálom magamban is azokat az erényeket vagy szörnyűségeket, amiket abban a darabban vagy filmben alakítok, és azokat a szenvedélyeket, görcsöket engedem szabadjára.

Kamarás Iván: „Mindig kihívom a sorsot magam ellen ”– Persze ettől nem leszünk okvetlenül boldogabbak…
– De legalább esélyt adunk magunknak, hogy azok legyünk. A legjobb tanáraim is mind azt mondták, hogy hívd ki a sorsot magad ellen! Élj meg annyiféle helyzetet, amennyit csak tudsz! Próbáld ki minél több élethelyzetben magadat, és akkor lehet csak fogalmad arról, hogy valójában ki is vagy.

– Miért nem lettél kalóz? Úgy még kalandosabb lenne az életed…
– Én, köszönöm, itt is meg tudom találni a kellő kihívásokat: az utóbbi négy évemben, amióta kiléptem a társulatból, naponta mérettetem meg magam a nemzetközi filmszakmában. Olykor hetente kell más stábbal, más partnerekkel, más rendezőkkel, más helyszíneken dolgoznom és helytállnom. Nincsenek rám eleve kiosztott szerepek, minden alkalommal új castingon kell megfelelnem. Ülünk egy folyosón tucatnyian, akik ugyanarra a szerepre aspirálunk, aztán behívnak, és pontosan tudom, hogy nem hibázhatok, hiszen egy pillanat alatt eldől minden: rám néz a rendező, és már pontosan tudja, hogy én kellek-e neki, vagy nem. Ha igen, akkor kapok majd egy üzenetet, hogy mikor, hol kell lennem.

– És ha nem?
– Újabb castingon vagyok már túl, vagy új munkában. Muszáj menni, próbálkozni, pörögni tovább, ha az ember erre az útra lépett. Kis szerep nagy filmben, nagy szerep kis filmben, sorozatfilm, kísérleti film, művészfilm, kalandfilm, Amerikában, Afrikában, Angliában, vagy akár itthon, mivel szerencsére sok külföldi filmet forgatnak nálunk, mind egyformán izgalmas és érdekes számomra. Sok vasat tartok a tűzben, egyiken vagy másikon mindig megsül a szalonna. És amikor valami olyan messzinek tűnik, arra gondolok, hogy minden sor előbb vagy utóbb elfogy előttünk, csak ki kell várni az időnket, amíg sorra kerülünk.

– Te honnan tudod ennyire jól menedzselni magadat ebben a forgatagban? Hiszen zseniális színészek élték le az életüket úgy, hogy a művészbejárót alig találták meg…
– Részben úgy, hogy találtam egy valóban zseniális menedzsert Stern Éva személyében. Részben pedig magam is kénytelen voltam megtanulni. Néhányszor nekimentem fejjel a falnak. Ismert magyar színészként megpályáztam külföldi ösztöndíjat, gondolván, hogy ez jár nekem. Hát, csak a szám járt, mert nem kaptam meg. Adtam be vízumkérelmet azzal a meggyőződéssel, hogy annyi nemzetközi filmet leforgatva az szintén jár nekem. Megint csak a szám járt, nem kaptam meg. Idővel tehát rájöttem, hogy valójában nem jár semmi „érdemeimre való tekintettel”, csupán az az enyém, amit kiharcoltam, kijártam, kiküzdöttem magamnak. Egy nagyon fontos felismerés volt számomra. És amikor fiatalabbak kérdezik, hogy ők hogyan is kezdjenek hozzá, csak azt tudom tanácsolni, hogy legyen egy céljuk, és azért körömszakadtukig küzdjenek, aztán előbb vagy utóbb sikerülni fog. Ha nem, akkor nem akarták eléggé…

– De azért nagyon nem mindegy, hogy előbb vagy utóbb. Ha csak utóbb sikerül, aligha játszhatta volna el Rick szerepét Bogart a Casablancában
– Nézd, nekem az első év lényegében tanulásra, tapasztalatszerzésre ment el, a másodikban már játszogattam, próbálgattam a képességeimet, lehetőségeimet, a harmadik volt az, amikor úgy éreztem, hogy beindult a filmes pályám a nagyvilágban, most pedig már tíz filmem van, amit idén mutatnak be.

– Nem félsz a magánytól, miközben ilyen eltökélten járod a magad útját?
– De. Igen. Félek tőle, de ugyanakkor nem érzem, hogy volna más lehetőségem, amiben jól érezném magamat. Érzek valami elhivatottságot magamban, amiben nincs semmi patetikus marhaság, csupán annyi, hogy valami hív, szólít, valami nem engedi, hogy lankadjak. Elhivatottja vagyok álmaimnak. Nem a dicsőség vonz, vagy a hírnév. Amikor először jártam Los Angelesben, áhítattal mentem azon az úton, ahol a film klasszikusai hagyták a lábnyomaikat. Lugosi Béla, a legendás Drakula táblája le volt jégkrémezve, Tony Curtisére éppen egy kutya pisilt. Ennyit a dicsőségről… Sokkal fontosabb, hogy valóban a magunk életét éljük, és akkor lehetőség van, hogy rálássunk másokéra is. Évekkel ezelőtt egyszer nagyot estem a sáros utcán. Állati kínosan éreztem magam, amikor odanyúlt egy kéz: segíthetek? Egy kollégám volt, akit én addig nem tartottam semmire. Akkor mégis ő nyúlt utánam, és felsegített. Nagyon elgondolkodtatott. No lám, mennyire rosszul ítéltem meg! És ettől az apróságtól másként kezdtem figyelni a világot. Máskor meg azok léptek át rajtam, akikről azt hittem, hogy rájuk bármikor számíthatok. És remélem, hogy amíg képes vagyok a világlátásomon változtatni, addig nagy baj nem lehet. Szerinted?

Ugráló kutyus, izmos, jó képű pasi…Mi kell még egy jó hangulatú címlapfotózáshoz?

 Kamarás Iván: „Mindig kihívom a sorsot magam ellen ”Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:

Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

Megosztás Facebookon