Magyarország: mostantól tilos lesz megfagyni

Az Országgyűlés 2013. szeptember 30-án szavaz a szabálysértési törvény módosításáról, amely az Alkotmánybíróság 2012. novemberi döntésével szembemenve újra büntethetővé tenné az életvitelszerű lakhatást közterületen, lehetővé tennéaz önkormányzatoknak a hajléktalanmentes övezetek kijelölését és új elemként a kunyhóépítést is szabálysértéssé nyilvánítja. A szavazás napján A Város Mindenkié csoport tüntetést szervez a hajléktalanság és a szegénység kriminalizációja ellen. Kilenc civil szervezet nyílt levélben kérte Pintér Sándor belügyminisztert, hogy vonja vissza javaslatát, és tegye meg a szükséges lépéseket az emberhez méltó lakhatásért.

Mocsok, bűz és fertő

Hogyan tudja a hazai jogalkotás megoldani azt a kérdést, hogy a hajléktalanok jogai se sérüljenek, ámde azoké sem, akik gondozott köztereket szeretnének lakókörnyezetükben? Ez az a fogós kérdés, amivel Magyarország évek hosszú sora óta képtelen megbirkózni. Miközben mára mindennapos látvány a kapualjban vackoló, kéregető „utcalakó” – mi, ha lehet, a nyomorult helyzetek látványát kizárva igyekszünk nyugalmas, kényelmes otthonunkba, vagy épp munkahelyünkre. Egy blogger sok városlakó véleményét fogalmazza meg: „Az adófizető lakosságnak joga van (lenne!!!) egy olyan városhoz, ahol nem a bűzös, mocskos, fertőző hajléktalanok, eldobált csikkek és a kutyaszar uralják a látképet. Menj el bármelyik európai nagyvárosba, ragyognak a tisztaságtól, tele virággal, parkkal, ápolt közterületekkel, nálunk a belváros csupa fertő.”

Közben próbálunk nem is belegondolni, vajon kit is rejt az újságkupac, milyen sors vitte azt az embert utcára, összetákolt kunyhójába, szedett-vedett sátrába, legtöbbünk csak azért, mert úgy érzi, tenni, segíteni, változtatni képtelen. Adhatunk egy-egy százast, de ennyi szenvedőn hogyan segítsünk? Miért nem segít valaki? Miért nem segít a szociális rendszer? Ezt pár évig még kérdezgettük, aztán egyre kevesebbszer. Sajnos hozzászoktunk a látványhoz, mások szenvedéséhez, hozzászoktunk ahhoz, amihez nem volna szabad. A nyomor pedig átlépte az elviselhetőség határát, és itt sokan elvesztették a türelmüket, és valóban csak azt szeretnék, hogy ez az egész tűnjön el – bármi áron.

Ne is lássunk itt többé!

A magyarországi döntéshozók lassan negyedszázada a fedél nélkül élő emberek eltüntetésében látják a hajléktalanság „megoldását” ahelyett, hogy átfogó hajléktalanügyi és lakhatási programmal minimálisra csökkentenék azt. Tavaly novemberben az Alkotmánybíróság semmissé tette a „köztéren élést tiltó” jogszabályt, de döntéshozóink tavaszra beemelték ezt a tiltást az alaptörvénybe: így már semmi nem ütközik semmivel (bár a hajléktalanság gondja megmaradt). A fővárosi aluljárókban ezt meg sem várva állítottak kordonokat hónapokra takarítás, felújítás címén. Az alaptörvény adta lehetőség alapján elsőként Budapest XVII. kerülete (Rákosmente) idén július 15-én léptette életbe a köztéren élés, a guberálás és a „lomizás” elleni rendeletét. Aki Rákosmente közigazgatási területén közterületet “a rendeltetésétől eltérő módon életvitelszerű lakhatás céljára, illetve az életvitelszerű lakhatáshoz használt ingóságainak tárolására használja, közigazgatási bírsággal sújtható”. Ahogy az is, aki „közterületen elhelyezett szelektív hulladékgyűjtő edényből hulladékot válogat, vagy onnan hulladékot birtokba vesz”. Már a szemetünket sem adjuk… nehogy valakinek jusson egy jó kis penészes kiflivég…

A kormány sokadszor próbál egy huszárvágással megoldást találni. Ezúttal a szabálysértési törvény módosításával adna lehetőséget az önkormányzatoknak arra, hogy közterületeiken megtiltsák az életvitelszerű ott-tartózkodást. A közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében rendeletben kijelölhetnék kerületük meghatározott részeit, ahol az “életvitelszerű tartózkodás” jogellenesnek minősül. Aki ezt megszegné, és a hatóság képviselőjének – rendőr, járási hivatal ügyintézője, közterület-felügyelő, erdészeti hatóság ügyintézője, halászati őr vagy mezőőr – felszólítása ellenére sem hagyná el a kijelölt területet, szabálysértést követne el, és közérdekű munkára lenne kötelezhető. Ha az elkövető ennek elvégzését nem vállalja, pénzbírságot szabnának ki rá.

Huszonegy kemény év

Ahogy mi tehetetlennek érezzük magunkat, sokszor maguk az érintettek is. Mint például Jutka, vagyis Lakatos Bertalanné, aki hosszú szenvedés után került az utcára. Pokoli élete helyett még mindig jobb megoldásnak látta, látja ma is ezt. Pesti lányként Miskolcra ment férjhez, onnantól pedig a verés, rugdosás, fizikai erőszak a mindennapok velejárói lettek. A rendszeres bántalmazás nemcsak Jutka lelkét törte apró darabokra, de gyermekeinek temetője is lett; a sok ütlegeléstől mindegyikük idő előtt jött a világra. Az asszony egyszer élhette meg az anyaságot, azt is egy sérült gyermekkel és mindössze hat hónapon át. „Ne tudja meg senki, milyen egy gyermeket eltemetni” – mondja az asszony, aki nem is képes tovább mesélni életének ezt a fejezetét. Aztán sok-sok év után elmenekült. Talált munkát, nyugalmat. Csakhogy a férfi megtudta, hol él, ráadásul a munkahelyét, ami az albérletét biztosította, felszámolták, és innentől itt sem volt maradása. Hajléktalanként megismerkedett egy férfival, aki végre megbecsülte, lakása azonban neki sincsen, alkalmi munkákból él. Kiszemeltek egy területet, itt húzták fel kunyhójukat. Huszonegyedik éve hajléktalanok. „Otthonukat” már kétszer gyújtották föl. Jutka most leginkább attól fél, hogy az új jogszabály értelmében az ő otthonuk semmiképpen sem számít majd „rendeltetés szerinti” területhasználatnak. Igaz, két kezükkel építették, csinosították, s tették valamennyire otthonossá, a paragrafus betűi szerint azonban ez csak nekik otthon, a törvény értelmében eldózerolható tákolmány.

„Az emberek többsége csak egy szakadt, büdös, kivert hontalant lát, pedig nem ez a hajléktalanok igazi arca – mondja Jutka. – Több ezer hozzám hasonló, változtatni akaró él az utcákon, csak őket nem látják, hiszen aki tisztálkodik, rendes ruhában jár, és akár még dolgozik is, az nem feltűnő. Ő is hajléktalan, csak nem látszik rajta. De amikor a hajléktalanok üldözik, akkor őt is ide értik. Sok az olyan nő, amilyen én is vagyok. Aki elmenekült. Aztán rengeteg az elvált, az állami gondozásból kikerült, a kilakoltatott… És senki se gondolja, hogy nekünk az jó, ha kint vagyunk, ha az utcán élünk. Nem ez a megoldás. De az sem, ha tömegszállásokra zsuppolnak minket.”

Tisztaság, húslevesillat és egészség

A Város Mindenkié civil csoport átfogó megoldási javaslatot tett le az asztalra: kérik az üresen álló önkormányzati és magántulajdonban lakások kedvezményes kiadását és állami hitelkeretet a tulajdonosoknak arra, hogy felújítsák, és így kiadhassák azokat – akár munkanélküliek, rászorulók is részt vennének a munkában.

A X. kerületben már történt is ilyen: két, korábban üresen álló önkormányzati tulajdonú lakást a kerületi önkormányzat civil szervezetekkel és az érintettekkel felújított, és a környéken kunyhókban lakó hajléktalanoknak engedett át. A kunyhókat először „el akarták dózerolni”, de ezt szimpatizánsok segítségével sikerült megakadályozni, és az erdőből négy hajléktalan ember tartós otthonhoz jutott; ma már az önkormányzatnál dolgoznak…

Merthogy persze átmenetileg jobb a „fapados” hajléktalanszálló a fagyos utcánál, de egy értelmes életet nem lehet onnan felépíteni, nincs az embernek intim szférája, nem alhat együtt a kedvesével, nincs egy rendes tulajdona, egy szekrénye, sem szabadsága – mintha az ember egész életében egy laktanyában élne – ráadásul a nem garantálják a helyet: időben kell sorban állni. Aki olyan szerencsés, hogy állandó helyet kap, az is csak egy bizonyos ideig „élvezheti” azt, egyik elhelyezés sem végleges ugyanis: az ember élete örök bizonytalanság és kiszolgáltatottság. Persze lehet azon gondolkodni, hogy az illető vajon mennyiben hibás a kialakult helyzetért, de ennek körülbelül annyi értelme van, mint amikor a szülő azt próbálja kideríteni, ki kezdte a verekedést, és kiderül, hogy az igazából már csak egy másik verekedés megtorlása volt, ami meg egy korábbié… A sérülés viszont ugyanaz.

Sokan jobban szeretnek megoldás helyett inkább felelősöket keresni és büntetni – az nagyobb megkönnyebbülést okoz talán: jobban alkalmas a felgyülemlett frusztrációk kiadására. Vagy talán attól félnek, hogy a dolgos polgárok, akik mondjuk eddig egy irodában dolgoztak tíz órát havi százötvenért, azok majd azt mondják: „jaj, de príma dolguk van ezeknek a hajléktalanoknak, olcsó bérlakásokat újíthatnak fel és beköltözhetnek, utána meg segítenek nekik takarítói munkát szerezni, a hülyének is megéri” – és már költöznek is pokróccal az utcára? Most nyilván kizárólag azt tartja vissza ettől őket, hogy azt hallották, akár börtönbe is zárhatják őket, ha kunyhót építenek és nem mosdanak…

A ‘társadalmi probléma’ kifejezésben benne van, hogy nemcsak az érintettek járnak vele rosszul, hanem bizony mi, mindannyian. Valós (nem látszat-)megszüntetésük tehát közös érdekünk, nemcsak a lecsúszottaké. Az utcák ugyanis akkor is szépek, virágosak és illatosak lesznek, ha közben a szegények nem egy kaszárnyában zsúfolódva tengődnek, hanem bérlakásban laknak és dolgoznak. Csak az nekik, családjuknak, gyerekeiknek, a környezetüknek és mindannyiunk jövőjének is jobb.