A válások valódi áldozatai

Szokták mondani: X-ék milyen „szépen” váltak. Ez azt jelenti, hogy náluk nem volt tányérdobálást követő verekedés, meg bírtak osztozni a javakon, egyiknek jutott a kocsi, másiknak a lakás, különösebb hisztéria nélkül megállapodtak a gyerektartás összegében, egyik fél sem akarta feltétlenül tönkretenni és az utcán hálózsákban fekve látni a másikat, szép nyugiban „megfelezték” a gyerekeket, akiket nem kell pszichológushoz cipelni, így aztán minden bizonnyal nem lesz belőlük baltás gyilkos. Sőt továbbmegyek, vannak közös programjaik, persze kifejezetten a gyerekek érdekében. X-ék képesek néhány órát szenvedélymentesen együtt tölteni, és a szülinapok, meg a karácsony közeledtével az elvált szülők gyerekeinek nem kell egyfolytában azon idegelniük, hogy na, most aztán anya vagy apa kap őrjöngő rohamot azon, hogy a másiknak fél órával több gyerekezés jut. X és volt neje naponta felhívják egymást telefonon, egyeztetik a srácok körüli logisztikát, ki szalad karateedzésre a fiúval, ki megy balettra a lánnyal, és nem versenyeznek azon, hogy ki vesz a másiknál sokkal, de sokkal nagyobb legókészletet. Aztán, ha tényleg egészen kivételesen normális emberek ezek az X-ék, akkor a papa új nője vagy a mama új pasija a kezdeti édesgetéses fázis után nem fúrja a gyerekeket, nem tesz epés megjegyzéseket a volt asszonyra vagy férjre. Nem távolítja el a srácokat az új családból csak azért, mert érkezik a féltestvér. A konfliktuskerülő, gyáva X vagy annak volt felesége pedig nem asszisztál az új élettárs zsarolós akcióihoz, és csak azért sem hajlandó leszokni az első házasságából született gyerekeiről. X-ék új (divatosan mondva) párjaik olyan ideálisan épelméjű társak, akik rájöttek, visszafelé féltékenynek lenni a korábbi férjre-feleségre idióta, pitiáner dolog. És a más gyerekét is lehet (bár néha nehéz) szeretni, csak egy kis szív kell hozzá. Vannak ilyen válások. Itt, Magyarországon is. 

De itt vannak Y-ék, akik – tartok tőle – sokkal többen vannak, mint X-ék.  Ők azok, akik „csúnyán” válnak. Y-ék évekig mocskolódva pereskednek a lakáson, a gyerektartáson, a gyerekeken, bármin és mindenen, csak hogy a másiknak rossz legyen. Y-nak és becses feleségének vannak ügyvédjeik. Csak a gyerekeiknek nincsen! Őket senki sem védi meg a nagy büdös, löttyös indulattól, a köpködős háborútól, aminek a nyomorult gyerekek a stratégiailag legfontosabb eszközei, élő ütőkártyái. Vannak gyerekek, akiknek, amíg végleg le nem pattannak a szülőkről, azt kell hallgatniuk, hogy apa vagy anya egy rohadék. A mostohákról nem is beszélve, akik vagy kurvák, vagy rohadt stricik.

Az elmúlt hónapokban néhány ilyen válásról forgattam. Annyira megviselt látni a pingponglabdaként pattogtatott csemetéket, hogy a forgatási helyszíneket elhagyva konkrétan hányingerem volt. Találkoztam egy tízéves kisfiúval, aki már túl volt az első öngyilkossági kísérletén, mert nem bírta tovább elviselni, hogy a bíróságon az apja ellen kell tanúskodnia. Az apa pedig a gyerek elmondása szerint egy vadiúj biciklit ígért neki, ha mégis mellé áll. Nem volt bíró, ügyvéd, gyermekvédelmi szakember, aki kisegítette volna megzavarodott bánatából. Viszont pszichiáterek serege vizsgálta, megőrjítették a kérdéseikkel. Rajzoltatták, meséltették, képeket mutogattak neki, aztán minden ment tovább. A csodás bicajt egyébként azóta sem kapta meg. Aztán találkoztam egy kamaszlánnyal, akit a vád szerint a nevelőapja évekig molesztált. Megerőszakolta többször is. Ez a lány szintén évek óta tesz vallomásokat, remegve, izzadva, sírva, miközben a volt nevelőapa és annak rokonai fél méterrel ülnek mögötte a tárgyalásokon. Majd kiszúrják a szemükkel a hátát. Nincs bíró, ügyvéd, gyermekvédelmi szakember, aki megvédené! A megvádolt apa szerint az anya vette rá lányát arra, hogy ezt vallja. Ha az utóbbi az igazság, akkor ez szörnyű, gyomorforgató. Megbocsáthatatlan. Ha az előbbi, miszerint tényleg megerőszakolta a férfi, akkor meg az a szörnyű, gyomorforgató, megbocsáthatatlan. Valódi tragédia. De itt még nincs vége. Forgattunk két gyerekkel, akik azt kiabálták: „Gyűlölöm anyát!” „Miért, mit tett anya?” – kérdezte a riporter. „Hát lyukas zokniban vitt iskolába” – válaszolták. A bíróság egyébként az anyának ítélte a fiút és a kislányt, de az apa a volt feleségét, gyerekei anyját nem engedi be a házba. A srácokért végrehajtó ment az iskolába. Vitték volna őket az anyjukhoz, de ők rosszul lettek. Mentőt kellett hozzájuk hívni. És nincs bíró, ügyvéd, gyermekvédelmi szakember, aki megvédené őket a saját szüleiktől! Micsoda alattomos, gyűlöletes indulat, sértettség, frusztrált revánsvágy lehet abban az emberben, aki arra trenírozza a gyerekeit, hogy utálják a mamát? És mit tehetett az az anya, akitől így elfordulnak a gyerekei?

Láttam két egészen pici kislányt, akikről azt állapította meg az igazságügyi szakértő, hogy nem kötődnek az apjukhoz. Így aztán a volt férj nem, vagy csak az anya jelenlétében láthatja a kislányait. Mondhatom, csodás családi összejövetelek lehetnek ezek! A felbérelt „független” igazságügyi szakértő 60 ezer forintért bármikor, bárkinek kiállít ilyen tanúsítványt. Ha kell, a kicsik helyett olyan hamisított gyerekrajzokat kreál, melyekről az állapítható meg, hogy a kedves papa veri a kedves mamát vagy a gyerekeket, sőt még pedofil is. A bíró dönt, az apa továbbra is tébolyultan harcol a lányokért, akiket heti rendszerességgel pszichiáterhez hurcolnak. Van olyan szakértői vélemény, mely szerint az anya nem viseli gondját a gyerekeknek, de van olyan is, ami pont az ellenkezőjét állítja, hogy az apa a családi filmdráma sebhelyes arcú gonosza. És nincs bíró, ügyvéd, gyerekvédelmi szakember, aki segítene ezeknek a gyerekeknek! Ha van pénz, vannak újabb és újabb szakértői vizsgálatok is, és a pici lányok a szakértő nénik és bácsik várószobáiban, a szülőknek való megfelelési kényszer satujában nőnek fel. Mindig azt mondják, amit épp hallani akarnak tőlük, annak kedveznek, akivel épp vannak, csak nehogy megharagudjanak rájuk a felnőttek. 

A szülők elégedettek lehetnek, jól odavágtak a másiknak! Mert megcsalták, elhagyták, megalázták őket, vagy csak nem annyi szeretet, odafigyelést kaptak, mint amennyit szerintük megérdemeltek volna. Esetleg ők maguk unták, utálták meg a másikat. Vagy jött egy harmadik, egy szebb, okosabb, kedvesebb vagy lapos autósabb. A fene nagy gyűlölethadjárat végén pedig továbbra is egymásra mutogatva konstatálhatják, hogy sikerült olyan utódokat felnevelniük, akik pont olyan életet élnek, mint amilyet ők éltek, és majd a gyerekek gyerekei is folytatják a családi hagyományokat.

Most talán azt mondjátok, ezek extrém esetek, ilyenek normális emberekkel nem történnek. Én meg erre azt mondom, köztünk élő gyerekek ezreiről van szó. Láttam már sok olyan nőt és férfit, akik a hétköznapok szintjén egyáltalán nem mutatják az agylágyulás jeleit, aztán amikor válni kezdenek, beszippantja őket a spirál, ami lefelé végtelen. Mindegyik azt gondolja, neki van igaza, ő a sértett, a megbántott, az eltiport, és van joga ahhoz, hogy minden eszközt, a gyerekeket is bevesse a végső harc során.

Erről miért nem beszélünk eleget?  

Így látja Hadas Kriszta: Hogyan védhetem meg a gyerekem egy utcai támadástól? A szülők nagy része kémkedik a Facebookon „Nem akarom, hogy külföldre menjen a gyerekem!”