“Anyát nem lehet nem szeretni”

Ma volt az óvodában az anyák napja, minden anyának kettesben a gyerekével. Leültem a kiscsoportos lányommal egy szépen terített asztal mellé, és ő szavalt meg énekelt – volna, de az én cserfes, csacsogó lánykám megilletődötten bújt, csak bújt hozzám, dalolni csak az óvó néni dalolt. Az óvodából kijövet először azt hittem, a meghatódottság könnyeit nyelem, de amikor már görcsösen rázott a sírás, rájöttem, hogy a saját gyerekkori anyák napjaimat, a pokoli ünnepeket siratom.
Nekem egy idegen asszonynak kellett mímelnem a „szeretlek, anyukám” játékot. Megvolt a névleges viszony, hisz ő szült, el is jött az anyák napi ünnepségekre, ott volt, de nem volt ott az életemben, nem volt jelen a hétköznapjaimban. Nem szerettem a látványát sem, undorodtam hozzáérni is. Amióta az eszemet tudom, nem szerettem az anyámat.

A temetésén jöttem rá, hogy anyát nem szeretni nem lehet.
Hogy amíg élt, lehetett utálni, haragudni rá, idegenkedni tőle, mert volt. Amikor meghalt, akkor elment az az anya is, aki emlékfoszlányokban és vágyakban élt bennem, akivé képzeletemben tudatlanul, akaratlanul varázsoltam őt. Mert másképp ezt a hiányt nem lehetett túlélni. Mondogatni óvodában, iskolában az anyák áldozatos szeretetéért hálát adó versikéket (az én anyám egy blúzocskámat ki nem mosta, egyszer nem ringatott az ölében), szót fogadni apámnak: szeresd anyádat, hát mégiscsak az anyád… Apám gyakorlatilag egyedül nevelt fel négyünket, anyámat az ő szétcsúszott személyisége, alkoholizmusa képtelenné tette mindennemű felelősség viselésére.

Anyát nem lehet nem szeretni, mert élt bennem emlékfoszlányokban és vágyakban valaki, aki az anyám biztos volt, ha máskor nem, hát akkor, abban az órában, amikor megszült. (Amíg egy test voltunk, azt hiszem, nem sok figyelmet szentelt rám. Ivott, dohányzott. Nem direkt fogantam.) Amikor meghalt, ezt a szeretett anyát is elvesztettem. Azt a lehetőséget, hogy a jelenvaló csak egy kicsit, egy pillanatra csillantsa fel ezt a képet róla. Mindig úgy képzeltem, hogy szenvtelenül fogok állni az anyám temetésén, azzal az erőteljes érzelmi eltávolítással, ami meghatározta a kapcsolatunkat. Amikor két éve feltört a vízsugár és szórta, szórta a hamvait, valahonnan nagyon mélyről, a vízsugár erejével belőlem feltört a fájdalom. Zokogtam. A temetőben tanultam meg, hogy anyát nem lehet nem szeretni.

Nekem még szerencsém volt anyámmal: azzal, hogy nem volt jelen a hétköznapjaimban, kevésbé ártott, mint korábban jóval idősebb testvéreimnek. Soha megértő nem volt velük, hol adott nekik enni, hol eltűnt hónapokra vagy évekre az életükből, ám ha ott volt, akkor is leginkább csak testben. Hisztis volt, tüskés, és nem tudott simogatni. Én legalább ezeket a hétköznapokat megúsztam. Tiszta volt a levegő, apámnak több energiája jutott rám. Születésem előtt elváltak, anyám engem már csecsemőkoromban elhagyott. Azt sem lehetett pontosan tudni, hogy ki az apám, de 1-2 hónapos koromban az apám, a testvéreim apja azt mondta: biztos vagy nem, ez a gyerek márpedig az enyém. És innentől nagyon jó apám és anyám is lett. (Tinédzserkoromtól kezdve néha neki vittem virágot anyák napjára, ezen jókat mosolyogtunk.) Apám és anyám lett, de nem volt ez zökkenőmentes: 4 hónaposan állami gondozásba kellett, hogy adjon, mert 2 testvérem kiskorú volt még, és nagy szegénységben éltünk. Apámnak dolgoznia kellett, bölcsődébe vagy hetes bölcsődébe azt hiszem nem mert adni, mert félt, hogy anyám az állat pasijával fog és elvisz. (Volt erre példa egy-két hónapos koromban. Apám nekiindult a környéknek, és megtalálta őket. Visszafordította a babakocsit egy szó nélkül, ők meg mentek tovább.) 13 hónapot töltöttem állami gondozásban, amikor a válópernek vége lett, és apámnak ítélt a bíróság, ő hazavitt. Ma már köztudott, hogy a csecsemőkor mennyire meghatározó az ember életében, nálunk otthon a család igyekezett ezt úgy megélni, számomra és a maguk számára is azzal bagatellizálni, hogy „kicsi voltál még, nem is emlékszel”. Amikor az első gyermekem, a nagyobbik lányom 4 hónapos volt, karomban egy puha, ártatlan, nélkülem elvesző csöppséggel újra átéltem, milyen az, ha az embert négy hónaposan kiszakítják, idegenbe adják. Pokoli nehéz időszak volt. Nehéz volt felnőttnek, anyának lenni.

Próbált engem szeretni anyám, abban például mindig biztos voltam, hogy nem hatalmi játszmából akart a válóper során engem, de képtelen volt a szeretetre.
Amikor a nagyobbik bátyám 58 éves korában rákos lett, akkor valami változott: anyám úgy ápolta, ahogy azt egy anya teszi. 81 éves volt akkor. Mindennap felment hozzá a kórházba, át az egész városon busszal, villamossal, gyalog. Persze soha semmit nem vett le a lelkiállapotából, abból, hogy mire volna szüksége, türelmetlen volt vele és dirigált neki, de becsülettel ápolta. Akkor anyának láttam őt. A haragom is kezdett elpárologni, 40 év konok haragja, részint ez idő alatt, részint egy év múlva, az ő betegsége idején. A bátyám után halt, ő is tüdőrákban.

A hospice-házban töltötte utolsó napjait. Be tudtam vinni oda a gyerekeimet, akik 1-2 percet bírtak csak ki anyám jelenlétében (1,5 és 7 évesek voltak akkor), aztán kimentek a kertbe. De nem volt tabu számukra a haldoklás. Miután anyám szépen csendben elaludt (egy végigkiabált élet után), felravatalozták. Én így láttam őt: nyugodtan, kisimult arccal feküdt, kezét keresztbe fonva a mellkasán.
Akkor, az életben egyszer, akkor tudtam megsimogatni őt.

                            *

Ma, az óvodában, ahogy Bogi hozzám bújt, az ölembe kéredzkedett anyák napja alkalmából, átmelegített a boldogság: neki természetes az ölelés.