5 nő, aki megvalósította az álmát

“A megvalósítás véget nem érő folyamat”

Hegedűs Dóra (42)

A sikerhez vezető út megtalálását sokszor mély krízis előzi meg. Dórit súlyos betegsége figyelmeztette arra, hogy az élete minden területére kiterjedő változtatásokra van szüksége. Mert afelől nem kételkedett, hogy meg fog gyógyulni.  
“Tudom, hogy azért kaptam a betegséget, mert nem húztam meg jól a határaimat. A kezelések tíz hónapja alatt elemezhettem az addigi életemet, és rájöttem, mennyire fontos, hogy megtaláljam a számomra örömet okozó tevékenységet. Mély önismereti utazásom segített abban, hogy az önmagamról önmagam számára kialakult képet »átrajzoljam«, bevésődött mintáimat elengedjem.  Az elengedés és nézőpontváltás közben szépen kezdett kirajzolódni előttem az a »munka«, amit addig is szívesen végeztem a szabadidőmben. Rájöttem, hogy leginkább a kulináris élvezetek átadásával tudom kifejezni a szeretetemet és azt a valakit, aki én vagyok.”
Dóri hangsúlyozza, hogy a megvalósítás véget nem érő folyamat. Eleinte bejárta a sikertelenség útvesztőit is, de a környezete és a coaching segített neki abban, hogy újra és újra nekilendüljön az álma megvalósításának. Honlapján recepteket oszt meg, rendezvényekre, partikra szállít ételt, külföldieknek szervez gasztrotúrákat, ahol közösen mennek ki a piacra, aztán főznek Dóri konyhájában. “Büszke vagyok arra, amit elértem, ez sok önbizalmat ad az életem más területein is. Úgy gondolom, hogy megtaláltam azt az önkifejezési formát, amiben őszinte és szeretetteljes tudok maradni, és ami nem is munka, inkább kikapcsolódás számomra.”

“Még sosem éreztem magam ilyen boldognak!”

Gulácsi Annamária (35)

Fotó: Halász Nóra

Annamária karrierje szépen ívelt, az elmúlt években lefogyott 50 kilót, és hosszú várakozás után a magánéletében is megtalálta a boldogságot, hamarosan anyai örömök elé néz. Pedig ahogy említi, a gyermekáldásra az elmúlt években nem sok esélyt látott.
“Mindig pörgős életet éltem, közben négy diplomát szereztem, mégsem találtam a harmóniát. A volt férjemmel volt egy vállalkozásunk, amelyben lakberendezéssel foglalkoztunk. A színek és a formák mindig megnyugtattak, ám a válás után abbahagytam ezt a tevékenységet, és hiányzott az alkotás. Aztán kaptam egy nyakláncot, ami nagyon megtetszett, és rájöttem, hogy ékszerkészítéssel szeretnék foglalkozni. Megtanultam a technikákat, és belevágtam egy vállalkozásba, amely közben kinőtte magát.”
Annamária régóta vágyott egy stabil párkapcsolatra és gyermekre, de ahogy ő fogalmaz, az elmúlt 5-6 évben esélye sem volt ezekre.
A pajzsmirigyproblémával dacolva eldöntötte, hogy szembeszáll a kilókkal is, mert végre el akarja magát fogadni.  “Elkezdtem salsázni. Háromszor akkora voltam, mint a többiek, de sosem tapasztaltam a hátrányát: szerettek és elfogadtak. A salsának is köszönhetem, hogy elkezdtek leolvadni a kilók.”
Válása után sokáig nem tudott nyitni a szerelemre, mígnem tavaly januárban eldöntötte, hogy ebben is új fejezetet nyit. “Mindig kövér nőként tekintettem önmagamra, és bár bőven értek sikerélmények, nem volt önbizalmam. Aztán úgy döntöttem, ez van, elkezdek ismerkedni, mert a négy fal között senki nem fog megtalálni, én pedig családra vágyom. Tavaly augusztusban találkoztam a párommal. Amolyan kamikázekapcsolat a miénk, hamar összeköltöztünk, és kaptam vele egy hétéves kislányt is, akit minden nappal jobban szeretek. Önmagunkat vállalva, nagyon őszintén állunk egymáshoz, ez viszi előre a kapcsolatunkat. Nem számítottunk rá, hogy ilyen gyorsan érkezik a baba, ő az élet ajándéka, és nagy boldogság, hogy hamarosan négytagú családdá válunk. Nekem is meglepő volt, hogy én, aki korábban rengeteget dolgoztam, milyen könnyen félre tudtam tenni a munkát. Már sokkal fontosabb, hogy minél több időt tudjak tölteni a szeretteimmel, hiszen mindig is egy ilyen szép család volt az álmom.”

“Nincs két egyforma nap”

Zárug Anna Zita (27)

2011 júniusában újdonsült férjével felmondtak a munkahelyükön, és rendhagyó, máig tartó biciklis nászúra indultak, hogy körbetekerjék a Földet.
“Édesapám oltotta belém a természet szeretetét, a nyitottságot. Édesanyám sokat mesélt hátizsákos kalandjairól, mozgalmas egyetemi és ifjúsági éveiről, tőle kaptam a vágyat a felfedezésre, az úton levésre. Mindig is utazni szerettem volna, más országok kultúráját, természeti kincseit, embereit látni, megismerni. A munkahelyemen megértették az »őrültségemet«, anyukám pedig, amikor a Bringa Expón szórólapozott nekünk, csak így kommentálta a tervünket: »Hát az én lányom!«”

Zita azt mondja, néha még most is felfoghatatlan, hogy az álmát éli. “Minden nap egy csoda, fantasztikus dolgok történtek velünk, remek emberekkel kötöttünk barátságot, és olyan helyeken jártunk, amilyeneket korábban csak a természetfilmekben láttam. És mennyi van még hátra! A nehézségek a mindennapi küzdelmekben rejlenek. Nincs két egyforma nap, sosem tudom, hol hajtom álomra a fejem aznap, nem ismerem az ízeket, amiket ennem kell, mindez nagyon sok alkalmazkodást igényel, ami mentálisan fárasztó. Ebben a nagy kalandban akadnak nagyon kemény napjaink is, ugyanakkor legtöbbször mégis azt a kérdést teszem fel magamnak: hogy »miért is nem csináltam már ezt korábban?«, hiszen utazni mérhetetlen kincseket rejtő belső növekedés. Több türelmet, tiszteletet, megbocsátást, mélyebb nyitottságot vélek felfedezni magamban. Sok korábban »örök igazságként« ismert és emlegetett gondolat vált mélységében megismert ténnyé. Amikor az ember nem csak hall róla, de már látja is bizonyos dolgok lényegét, és mély megdöbbenéssel csak annyit tud mondani: »tényleg…«.”

“Nem tudnék más szakmát elképzelni magamnak”

Oláh Zsófia (28)

Zsófi tizennégy évesen döntött úgy, hogy az álmát követve ütőhangszeres zenésznek tanul. Indíttatása nem volt hétköznapi, ugyanis itthon alig akad nő a szakmában, ráadásul ahhoz, hogy tanulhasson, jó pár kilométerrel odébb kellett költöznie szinte még gyerekfejjel.
“Zalaegerszegről Győrbe kerültem az általános iskola után, mert itt volt zeneművészeti szakközépiskola, itt egyedüli lány voltam, Pécsen, a főiskolán találkoztam először más női ütősökkel. Eléggé »fiúsítva« teltek a diákéveim, hiszen mindegy, hogy férfi vagy vagy nő, a koncertek alkalmával mozgatni kell ezeket a nagy hangszereket.”
Zsófiban már a zenei általánosban meglátta a tehetséget az egyik tanára, aki arra biztatta, maradjon ezen a pályán. “A jövőmről még gyerekként kellett döntenem. A szüleimben voltak kételyek és féltettek is, hogy ilyen távol kerülök tőlük, de szerencsére a nővérem is Győrben tanult, így végül elengedtek. Az idő engem igazolt. Gyakran kisegítek a Pannon Filharmonikus zenekarban, zenét szerzek. Írtam már zenét gyerekeknek üvegre, vagy éppen kukákra is.
Sosem bántam meg a döntésemet, pedig ez nem egy biztos szakma, három zeneiskolában tanítok, ami sok utazással jár, mégsem tudnék más utat elképzelni magamnak. Kell az elszántság és az önigazolás arról, hogy a sok intenzív munka nem volt hiábavaló. A nehézségekért kárpótol a vastaps a koncert végén. Múlt héten például az egyik tanítványom kapott nívódíjat, a mindennapokban pedig az apró visszajelzésekből töltekezem. A pályám sokrétűségét is élvezem, hiszen nincs két egyforma koncert vagy gyerek. Munkára sosem mondok nemet, minkét részre – a tanításra és a művészi létre is – szükségem van, így érzem egységben magam.”

“A nézőpontváltás felszabadít”

Hegedüs Erika (42)

Erika úgy érzi, rátalált az életfeladatára. Gyerekkora óta szívesen írt, aztán tanulmányai a marketingkommunikáció felé vitték, két évtizedet töltött el a nagyvállalati világban, ahol nem sok ideje maradt lelki életet élni. A nagy munkahelyi nyomás következtében kialakult komoly betegség hatására kezdte kutatni az összefüggéseket, közben különféle segítő módszereket, többek között coachingot tanult. “Egy éve jutottam el oda, hogy olyan állást kell találnom, ami mellett marad időm az életemre. Segítő szakemberként több száz levélre válaszoltam az elmúlt évek során, melyekben leginkább arra kértek a levélírók, hogy segítsek ránézni a megtorpanásaikra. Rádöbbentem, mennyire hasonlóak a problémáink, zsákutcáink, kérdéseink, így weblapot szerkesztettem, majd blogot kezdtem írni a visszatérő témákról. Ahogy a sorok önálló életre keltek az ujjaim alatt, megéreztem, mekkora örömöt ad a blogolás. Eleinte magányos pótcselekvésnek tartottam az egészet, aztán a visszajelzések hatására megbizonyosodtam arról, hogy lehet és kell is adni az írással. A gondolataim megosztásától lett kerek az életem. Nehéz témákat veszek elő, olyanokat, amelyekről nem könnyű beszélni. A nézőpontváltás lehetősége nagyon felszabadító. Mámorító állapot, amikor önálló életre kel egy téma, és nagyon nagy boldogságot ad a szívemnek, ha adnak annyit a bejegyzéseim, hogy az olvasók továbbgondolják. Az írás számomra terápia, elűzi a bánatom, benne tart a jelen pillanatban. Nagy elismerést jelentett számomra, hogy a Cafeblog bloggerina versenyén 348 induló között a 18. helyen végeztem.  Ez megerősített abban, hogy van értelme csinálnom.”