“Nem akarom, hogy külföldre menjen a gyerekem!”

A hír: Az elmúlt két évtized alatt háromszorosára nőtt a külföldi munkavállalást vagy végleges letelepedést tervező fiatalok aránya – állapította meg a Tárki Társadalomkutatási Intézet kutatása. Kiugró mértékben a tanulók érintettek: a diákok több mint fele nem Magyarországon képzeli el a jövőjét.

Hadas Kriszta véleménye: Nem akarom, hogy a lányom külföldön járjon egyetemre! De… mégis szeretném.  Már előre, biankóban picsogok azon, hogy ha az idén érettségiző Sárikám végül mégis leküzdi kamaszkori lustaságát és leteszi a nemzetközi angol nyelvvizsgát, megfelelően érettségizik, két emelt szintű vizsgát is abszolvál, akkor talán felveszik valamelyik külföldi egyetemre. Magyar intézményekbe is beadta a jelentkezését, de leginkább Skóciában szeretne továbbtanulni. Utálom ezt az egészet! Dühös is vagyok, hogy miért hoztak minket ilyen helyzetbe. Miért kell nekem azért drukkolnom, hogy a gyerekemet majd csak sátoros ünnepeken láthassam? Mint igazi majomanya, minden este az ágyban ezen elmélkedve bekönnyezem azon, hogy ha szeptemberben elutazik, már soha többé nem kapom őt vissza gyereknek. Jó, tudom, ez így van rendben. Felnőnek, elmennek, de miért külföldre? Hosszú évek óta semmi másra nem spórolunk, csak arra, hogy majd a gyerekeink valami jó európai helyen tanulhassanak. Nem azért gürizünk ezért, mert idegenszívűek vagyunk, mert a mi keblünket nem hevíti a honi öntudat, hanem azért, mert szeretnénk perspektívákat nyújtani nekik. Szóval ki vagyok akadva. Elképzelem, hogy mondjuk, Glasgow-ba kell majd lötyögtetnem a húslevest, hogy az én Sárám egyen egy jó kis hazait. Arról nem is beszélve, hogy anyagilag teljesen le fogunk gatyásodni. Bár a hazai egyetemek, főiskolák államilag támogatott keretszámait és a tandíjakat nézve ez, ha itthon marad sem lesz nagyon másként.  De nekünk még van jó munkánk, mi a szerencsések közé tartozunk.

Igazából nem is a külföldi egyetemtől félek én, hanem annak következményeitől. Mi lesz, ha ott kint beleszeret egy kimért, okos brit pasiba, vagy egy brillantinos hajú jóképű olasz macsóba, esetleg egy dél-dakotai bivalytenyésztő egyetlen fiába? És ha valamelyikhez hozzá talál menni feleségül? Akkor a diploma után nyilván már nem jön haza dolgozni, mert csekély esélyt látok arra, hogy az angol, olasz, vagy az amerikai pasi pont Magyarországon akar majd élni, csak azért, mert a csini kis magyar feleségének honvágya van, és hiányzik neki az a jó édes anyja. Na, akkor majd süthetem a boldog nagymamás éveket! Igen, magamban nagyon is önző vagyok. Nem akarom, hogy az unokáim számára a balatoni nyár csak egy kis vidám kiruccanás legyen, és nem az identitásuk része. Nem félévente egyszer szeretném bébiszittelni őket! Igenis a Millenárison vagy a Szent István parkban szeretném legeltetni Sári csemetéit. Cirkuszba, bábszínházba akarom őket vinni minden héten. Főzni akarok rájuk! Nem egy angol kertvárosban, hanem itt, a második kerületben. De emocionális anyaságomat szép csendben sopánkodva magamba fojtom, és racionális énemet próbálom előhívni szentimentális lényem legmélyéről. 

– Ne nyivákolj – mondja a férjem. – Te is tudod, hogy ezzel tesszük neki a legjobbat. Nem a felszínes divat, az „el kell húzni ebből az országból” pufogtatós szlogenje mondatja ezt vele, hanem a meggyőződése. A férjem is külföldön tanult és dolgozott is sokáig, de ő azon kevesek közé tartozik, aki hazajött. Nem azért, mert Kanadában nem jött be neki az élet, hanem mert magyar feleséget, magyar gyerekeket akart. Itthon aztán hamar megtapasztalta a magyar közélet, a munkaerőpiac és a munkamorál mély bugyrait. De marad, maradunk. A lányunk viszont menni készül. És hogy a fent felsoroltak ellenére mégis miért kultiváljuk ezt a lehetőséget, hiszen itthon is vannak jó színvonalú egyetemek? Mert utáljuk a kiszolgáltatottságot, a bizonytalanságot. Hiszünk abban, hogy egy külföldi egyetemen tanultak és az ott szerzett diploma öt év múlva is pont annyit fog érni, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Nem szeretnénk, ha a gyerekünk elkövetkező évei a tanulás és a bulizás helyett a tüntetésekről, hídfoglalásról, transzparensgyártásról szólna, meg arról, hogy származás és kinézet szerint listázzák, évente átszervezik, összevonják, megszüntetik… az oktatókat lecserélik, oda-vissza „reformálják” az életét.

Ha pedig Sárit nem veszik fel sehová, nos, akkor sem dől össze a világ. Majd elmegy csaposnak Londonba, és közben készül az egyetemre. Titkon pedig azt reméljük, egy magyar srác csavarja majd el végérvényesen a fejét, és akkor itthon marad a mi kicsi lányunk.  Persze csak ha lesz munkája.