nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
“Tetszik, hogy valaki 92 évesen tetováltat”

“Tetszik, hogy valaki 92 évesen tetováltat”

Van értelme 92 évesen, nagymamaként tetováltatni magunkra? Soma szerint igen.
NLCafé
f Ajánlom

A hír: A brit Winifred Turner 92 évesen döntött úgy, hogy ha már eddig nem tette, épp itt az ideje csináltatnia néhány tetoválást. Az idős hölgy három évvel ezelőtt vesztette el a férjét, Jimet, akinek az emlékére rögtön két ábrát is magára varratott: az egyik karjára két piros szívet, néhai házastársa és a saját monogramjával, a másikra pedig szintén egy szívet, amiben a férfi halálának dátuma, alatta pedig a Hiányzol felirat olvasható.

Soma véleménye: Csak ünnepelni, éljenezni tudom az eseményt, a magára 92 évesen tetoválást varrató (déd-)nagyi döntését, és ezzel együtt az individualizációt, a sztereotípiákból, maszkokból, viselkedési sémákból való kilépést.
Feldmár András egyik előadásán elhangzott egy mondat, ami azóta is rendszeresen munkálkodik bennem: „Lehet, hogy még a legautentikusabb énünk is egy szerep, ami nem is baj. A baj azzal van, ha elhisszük, ha túlságosan komolyan vesszük a szerepeinket.”

Minden korban és kultúrában megvoltak/vannak a társadalmi szerepek maszkjai, velejárói, és ez így is van rendjén. Bizonyára sokkal nagyobb bizalmat adunk mondjuk egy olyan orvosnak, aki tiszta fehér köpenyben fogad, mint annak, aki szivárványos, saját maga által batikolt ruhában, vagy akár katonai uniformisban nyitna ajtót. A különféle szerepszituációknak megvannak a társadalmi beilleszkedést segítő jelmezei, amikkel alapvetően meg is könnyítjük az életünket.
De nagyon sok jelmezről azt látom, hogy már szinte ráégett a viselőjére. Úgy látszik, ennek a nagyinak, dédnagyinak, pontosabban idős asszonynak csak az egyik meghatározása lehet az unokák/dédunokák által való jellemzése. Hiszen sok más esetben ő nem „nagyi”, hanem Winifred Turner, az egyetlen, egyedüli, soha vissza nem térő egyedi ember – akárcsak mi magunk valamennyien.

És bár a mi kultúránkban a megszokott társadalmi szerepszituációs megjelenéstől eltérő, hogy egy idős korú tetováltassa magát, mégis rendjén valónak tartom. Miért? Mert neki ez fontos, és nem árt vele senkinek. Nyilván erőt adónak éli meg, hogy a férje, unokái nevét magán hordhatja. Ő tudja, miért. Talán így még inkább átéli, hogy hozzátartoznak, benne élnek. Jólesik ezt kimutatnia, jólesik neki a tudat, hogy a koporsóban majd ott lesznek szerettei nevei a testén.
Az is lehet, hogy már korábban is vágyott tetoválásra, és most jutott el oda, hogy megengedi magának. (A tetoválás pszichológiájáról Singer Magdolna: Lelke rajta című könyvében részletesen beszélek.) A tetoválás egyrészt kifelé üzen: bevállaltam, nekem ez fontos, lássátok ti is!, másrészt befelé: egyfajta kapaszkodó, valami, ami ott marad rajtunk, ami stabil, fix, megváltoztathatatlan. Winifred Turner képes volt kitörni a klasszikus nagyimegjelenés sémájából úgy, hogy mégis egy joviális, polgári, normális idős hölgy maradt – legalábbis annak a benyomását kelti. Mutatva ezzel, hogy az arany közép igen széles, hogy bátran-bátran: bármit megtehetünk, ami másnak nem árt, és hogy az önkifejezés megnyilvánulásainak nincs határa.

Eszembe jutott egy belsőépítész üzletember, akivel Mexikóban ismerkedtem meg. Egy nap elvitt kirándulni, csodaszép helyen jártunk, olyan volt a föld, a fű, hogy szabályosan sütött belőle az erő, MUSZÁJ VOLT mezítlábalni! Mint egy óvodás, úgy rohangáltam pucér lábbal a mesehelyen, szinte éreztem, ahogy a talpamból jön föl a föld energiája, és elkezdtem megfűzni, hogy vegye le elegáns cipőjét, ezt nem hagyhatja ki. Sehogy sem akarta, de végül addig magyaráztam neki, hogy butaság lenne ettől az élménytől megfosztania magát, hogy kötélnek állt. Némileg meglepett, amikor megláttam, hogy a decens, elegáns, öltönyös úriember lábkörmei feketére vannak kifestve.
Kérdésemre, hogy miért, ezt válaszolta: „Olyan sokat kell az irodámban megfelelnem valami szerepnek, hogy úgy éreztem, kell, hogy legyen rajtam valami emlékeztető, hogy ez csak egy szerep, ne vegyem annyira komolyan. Ez kell a saját egyensúlyomhoz.”

 

 Így látja Soma:

„Nem feltétlen kötelességünk támogatni a szüleinket!” 

„Mi választhatjuk meg, hogy meddig élünk” 

Kell-e a gyerekeknek kötelező erkölcsoktatás?  

Megosztás Facebookon