A jó szó a legnagyobb ajándék

Akik saját munkaerejüket, idejüket, energiájukat adják másokért, azt mondják, a legnagyobb hiányt a legkönnyebb pótolni, ugyanis ma a világban jó szóra és törődésre van a legnagyobb igény, legyünk akár Magyarországon, akár Afrikában.

„Talán az unokáim is folytatni fogják”

Scholtz-Hibay Alíz (63)

Világéletemben szerettem emberekkel foglalkozni és segíteni. Amikor elmentem nyugdíjba, úgy éreztem, hogy az anyagi világ helyett szeretnék végre igazán segíteni. Sorsszerűen találtam meg egy újságban a hospice-tanfolyam hirdetését. Elvégeztem, és hetedik éve dolgozom velük. Segíteni szeretnénk abban, hogy életüknek az egyik legnehezebb, vagy talán utolsó szakaszát kicsit könnyebb lélekkel tegyék meg. Ezek az emberek talán nekünk, viszonylag idegeneknek sok olyan dolgot elmondanak, amivel a családtagokat nehezen terhelnék, vagy talán nincs is kinek elmondani. A legnagyobb ajándék nekem az, amikor egy-egy, magát  nagyon kilátástalan helyzetben érző beteg arcán megjelenik egy kis mosoly, néha még nevetni is tud. Ilyenkor mindig úgy jövök el a kórházból, azt érzem, ezért érdemes volt ezt a munkát elkezdeni! Rengeteget kapok emberileg, és az évek alatt kicsit át is formálódtam. Persze sok szomorúság is van, amikor valakit sokáig kísérünk, és egyszer csak nem jön többet, vagy halljuk, látjuk, hogy eltávozott…  A halál gondolata is valahogy más értelmet kapott e munka során. Nagyon szomorú, de az élet velejárója, nem szabad annyira távol tartani magunktól, félni tőle. Persze az az igazán nagy boldogság, amikor régi betegek visszajönnek, rám ismernek, rám köszönnek és mondják, hogy jók az eredmények, majd csak egy év múlva találkozunk újra… Időközben az Önkéntes Alapítvánnyal is kapcsolatba kerültem, negyedik éve az Óbudai Szaléziakkal is belekezdtünk egy programba: reggelivel várjuk azokat, akiknek szükségük van rá. Emlékszem, novemberi napon kezdtük el, izgultunk is, eljön-e bárki, aztán rögtön aznap már tizennégyen érkeztek, és azóta bővült a létszám egy körülbelül negyvenfős közösségre. Az iskolások teát, kekszet, ételt kapnak reggel, és már délután is összejárnak, az indulás után nem sokkal is volt már közülük olyan, akivel nagy örömünkre a karácsonyi éjféli misén találkoztunk, pedig nem vallásos. Ilyen sokat számít ugyanis a jó szó.
Az emberi kapcsolatokra, az együtt töltött időre van ma a legnagyobb szükség. Hogy valaki megálljon, ránézzen a másikra, kérdezze és meghallgassa őt. Legtöbbet a fiatalok tehetnek, és a saját korosztályom, hiszen nekünk van erre több időnk. Sok ember van, aki idősebb korában otthon tunyul, ül a tévé előtt és panaszkodik, hogy nem tud magával mit kezdeni. Igen, én is szenvedtem nyugdíjazás után, hogy hirtelen megszűntem aktív közgazdász lenni, de ma már boldog vagyok, hogy rátaláltam arra, amivel másoknak is segíthetek, amitől én magam is több lehetek, és amiben a családom is támogat. Sőt, ők maguk is átvették ezt a szellemet, a gyerekeim szívesen vállalnak és keresnek önkéntes feladatokat, és talán az unokáim is folytatni fogják.
Az ünnepet a családommal töltöm majd, sokan vagyunk, tizennyolcan leszünk együtt karácsony első napján, ezután pedig barátok jönnek hozzánk, de úgy tervezem, hogy az ünnep valamelyik napján átmegyek a hospice-ba is. Ott ilyenkor csak néhányan vannak az onkológiai osztályon. Valószínűleg teát főzök majd, viszek szaloncukrot, esetleg sütit, és beszélgetünk. Az az igazán fontos, amikor már elzúg a tömeg.

Forrás: http://obudaiszaleziak.hu

„Ha gyerekekkel foglalkozol, az iszonyú sok szeretetet mozgósít”

Siomos Angéla (33)

Egy vezető telekommunikációs vállalatnál dolgozom, amelynek Főállású Angyal programja keretében minden évben támogatnak három önkéntest, akik egy általuk választott civil szervezettel foglalkozhatnak egy teljes évig. Én egy kenyai árvaházat választottam, mert már nagyon régóta szerettem volna afrikai gyerekekkel foglalkozni. Gyerekkoromban külföldön jártam iskolába, egy ottani projekt kapcsán tárult ki előttem ez a világ, játékainkat árultuk és naptárakat készítettünk, hogy adományokat vegyünk az árából. Az élet közben másfelé vitt, de innen jött nekem éppen Afrika.
A kenyai út filmbe illő volt. Az árvaház a hegy tetején, amiből futottak felénk a gyerekek, fenntartás nélkül, szeretettel, el sem engedve a kezünket a következő órákban. Ezek a gyerekek nagy szeretetben élnek ott. Kevés a nevelő, de mégis sokat hoznak ki belőlük. Könyvtárat építettünk, és számítógépeket szereztünk azért, hogy tanulni tudjanak, hogy legyen lehetőségük kiemelkedni és akár egyetemre is eljutni. De emellett is hatalmas igényük volt a szeretetre, a figyelemre. Volt, hogy csak az ujjukat mutatták fel, csak hogy foglalkozzunk velük, figyeljünk rájuk. Persze itthon is hatalmas a szükség erre: Kenyában sincs nagyobb szegénység, mint amit egyes magyar falvakban látni. Fontos, hogy lehetőségeket kapjanak, akik hátrányból indulnak. Szeretnék a roma gyerekek képzésében is segíteni, hogy minél többüknek legyen esélye kiemelkedni. És az az igazság, hogy mindez nekem is sokat ad. Ha gyerekekkel foglalkozol, az iszonyú sok szeretetet mozgósít, és az ember nyilván rájön arra is, mik az igazán fontos dolgok az életben. Nekem jól alakult az életem, és épp emiatt lett egyre erősebb bennem a vágy arra, hogy amim van, abból másoknak is adjak.