A várakozás jutalma

Nagymamámmal a távoli hetvenes években feltaláltuk a „Facetime-ot” – úgy telefonáltunk, hogy láttuk egymás arcát. (Körbevágott igazolványképpel működött a prototípus.) Nagyinak kifejezett ambíciója volt, hogy megérje a kétezres éveket. Merő kíváncsiságból. Ez sikerült is neki, heteket élt a 21. században. A kérdésre, hogy mégis milyen, mondjuk, Ferenc Jóska idejéhez viszonyítva, mérsékelt lelkesedéssel azt felelte: gyors.

Nincs idő a fájdalomra

Dédszüleink idejében a hivatalnokok hazasétáltak ebédelni, majd fél óra szieszta után visszatértek a hivatalba. Dédnagymamám hétkor kelt, jött hozzá a frizőrnő, hogy kifogástalan frizurával fogadhassa férjét és gyerekeit a reggelizőasztalnál. Példás házasságuk volt. Hogy a „lány”, aki a ház körül segített, milyen kapcsolati nehézségekkel küszködött, azt nem őrizte meg a családi legendárium. Azt sem, hogy valójában mennyit dolgozott dédapám generációja. Azt viszont tudom, hogy nemrégiben hatékonyságvizsgálatot végeztek az egyik hazai pénzintézetnél, és meglepő eredményre jutottak. A munkatársak nettó munkaideje, amikor valóban koncentráltan végezték a munkájukat, napi három és fél óra volt. Lehet, hogy dédapámék részlege nem is lenne annyira lemaradva?
Reggel bekapunk egy müzliszeletet, a dugóban sminkelünk, e-maileket bonyolítunk, a gyereket kihangosítón neveljük, ha szerencsések vagyunk, munka után beesünk egy jógaórára. Tudják, a lecsendesülés miatt… A gyorsétkezdéktől a szélessávú interneten át az okostelefonig az egész világ azért pörög, hogy nekünk ne kelljen várakozni. Én még régimódi „oldszkúl” iskolába jártam, ahol vatta között babot kellett csíráztatni, és olvasmánynaplót vezetni. Tanárnő barátnőm ma a telefonos applikációkkal kénytelen felvenni a versenyt, úgy lengeti karját a katedrán, mint egy revütáncosnő, csak hogy pillanatig se lankadjon a kamaszok figyelme. Életünkben jelenleg a türelem az egyetlen hiánycikk.
Előregyártott, mirelit eredményeket akarunk azonnal fogyaszthatóvá tenni, miközben elfelejtjük, mit jelent megérlelni valamit. Minden negatív érzés, a kényszeres akarás, a düh, harag és félelem gyorsít. Pozitív érzelmeink a szeretet, a megértés, a részvét viszont meghittséget, vagyis figyelmet követelnének. A jó érzések lassúak. Ha „felhúznak” minket, mindenfajta fizikai működésünk gyorsabb, kapkodóbb lesz. Ha valamiről „nem tudunk lekattanni”, türelmetlenül, mohón akarjuk, az olyan, mintha kisebbfajta szívrohamot élnénk át, tudatunk folyton ugyanahhoz a képhez csapódik vissza, akár egy posztmodern videoklipben. A rohanás kultúránk része. Még akkor se állj le, ha fáradt és beteg vagy. Kapj be egy ultragyors pirulát, mert „nincs idő a fájdalomra”.

Kínai mese

„Szóval eljössz?…” – kérdezi a nő a férfitól Márai Sándor Kínai mese című karcolatában. A férfi, kissé feszengve, egy kínai mesével válaszol. Távoli tartományokban élő asszonyról és férfiról szól a mese. Egy nap belső hangot, hívást hallanak, és mint az alvajárók, megindulnak egymás felé. Elhagyják a családjukat, otthonukat, hogy találkozhassanak. Hegyen-völgyön, száz és száz kilométeren át sietnek megigézve, a végén már csak egy kis patak választja el őket. A palló a patakon keskeny, ezért megtorpannak vágyódva, mosolyogva, tétovázva, ki induljon először. A nő türelmét vesztve megszólal. Azt mondja kedvesen nógatva: „No, jer át már!” Mire a férfi megdörzsöli a szemét, csendesen megfordul, visszamegy a családjához, és él tovább némán, csodálkozva. Mert a nő idő előtt szólt. Meg kellett volna várnia, míg kérés és felszólítás nélkül végigmegy a férfi a pallón.
A keleti hagyományoktól a keresztény kultúráig a várakozás szervesen kapcsolódik a hithez. Csak az tud várakozni, aki hiszi, hogy érdemes. Ancsel Éva egykori remek filozófusunk szavaival: „Az ember olyan lény, akinek meg se kottyan hét év várakozás, ha tudja, hogy Ráchel vár rá a hetediknek a végén. Még újabb hét évre is telik. Ha viszont nincs róla fogalma, hogy hová is rohan és minek, akkor azt sincs türelme kivárni, míg a közlekedési lámpa zöldre vált.”
Az adventi időszak, amikor meggyújtjuk a gyertyákat és kinyitogatjuk a csokit rejtő naptár ablakait, tulajdonképpen meditáció. Mindenfajta várakozásban ott az elmélyülés lehetősége. Felemeljük a kezünket és időt kérünk, hogy végre beérhesse a mókuskerékben loholó testünket a lélek. Müller Péter a Várakozás művészetében szakszerűen leírja, hogyan kell jól várakozni arra, amiről sejtjük, hogy a sorsunkban van, csak éppen úgy érezzük, csigatempóban közeledik. A fixált tudat olyan, mint az asszony a palló végén, türelmetlenségével képes azt is visszafordítani, ami már elindult felé. Az önfeledt várakozás viszont, amikor rendíthetetlenül hisszük céljaink megvalósulását, ám közben a jelen pillanatot is tudjuk élvezni, igazi „esőcsináló mágiaként” működik. Buddha szerint a felgyorsult tudat beteg, a lelassult tudat egészséges. Aki képtelen szabályozni a figyelmét, arra az emberre hasonlít, aki úgy akar eljutni a céljához, hogy nem tudja kormányozni az autót.

Gumicukorteszt

A szerelem lényege egy nem túl szexi szó: türelem. Mindenfajta érzelmi stabilitáshoz edzett tudat kell. Valamifajta érzelmi rendezettség. Űzötten, szétszórtan nemhogy másokat, magunkat sem tudjuk elviselni. Szeretet csak akkor lehetséges két ember között, ha személyiségük középpontjából közelednek egymás felé, ebben mindenfajta filozófia, pszichológiai iskola egyetért. Két érett, stabil ember vonzalmát hívják agyonhasznált szóval „szerelemnek”. Csak türelmes ember képes a szeretetre.
Hogy milyen érzelmi előnyökkel jár a várakozás képessége, azt legelőször a hatvanas években kutatták a Stanford Egyetemen. A híres gumicukorteszttel azt vizsgálták, miért sikeresebb az a személyiség, aki képes dacolni a türelmetlenségével. Négyéveseket gumicukorral kínáltak, ám közben a vizsgálatvezetőt félrehívták. Mielőtt kiment a szobából, azt javasolta az ovisoknak, várják ki, amíg visszatér, mert plusz gumicukrot ad. Aki nem bírja addig cérnával, megeheti azt az egyet, amit éppen a kezében tart, viszont nem repetázhat. Abból, hogy a négyéves melyik lehetőséget választotta, nem csak a jellemére következtettek, egész életpályájára. Ezek az ovisok már középkorúak, a kutatások szerint sorsuk igazolta a jóslatokat: a türelmesek – volt, aki befogta a szemét vagy énekelt magában, sőt olyan is, aki megpróbált elaludni, hogy ellenálljon a kísértésnek – felnőttként az élet minden területén sikeresebbnek bizonyultak.Valahányszor holt időnek  érezzük a várakozást, jusson eszünkbe a négyéves, aki a végtelenségig (tizenöt-húsz percig) is képes volt várni egy markában szorított gumicukorra. Nem mindenki ilyen született bajnok, edzeni azért lehet. Hivatalok, rendelők sorszámaival, gumicukorral, vagy ha odakinn leszáll a csendes éj, elcsendesülve egy adventi koszorúval.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Csináld magad adventi díszek Ki azok a „szuperérzékeny” gyerekek? Ki lehet Kováts Adél férje? Görög László-interjú Somogyi Dia: „Nem vagyok aggódós kismama!”  Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!