Szűcs Lajos, Pécsi Ildikó férje

– Emlékszel, hogy mikor láttad először Ildikót?
– Filmeken már régebben, és persze engem is elbűvölt a szépsége, ahogyan nagyon sok férfit az országban. Személyesen meg 1964-ben. Még a Dorogban fociztam, a Pécs ellen volt fontos meccsünk, és emiatt egy nappal korábban már odautaztunk, hogy pihenten lépjünk pályára. Este még lementünk sétálni a Király utcában, és ott láttam meg Ildit. Gyönyörű volt, kibontott szőke haja lobogott a szélben, és egyből megbabonázott. Beleszerettem. Pesten szóltam a drága Blumi bácsinak, az MTK akkori legendás intézőjének, aki otthon volt a színi világban, hogy mondja meg neki, szeretnék vele találkozni, de ő visszaüzent, hogy focistával nem akar ismerkedni.

– Miért? Mi baja volt a focistákkal?
– Ezt nem tudom, tőle kéne egyszer megkérdezni. Nem is gondolkodtam ezen, éppen eléggé el voltam keseredve a kikosarazás miatt. A véletlen aztán úgy hozta, hogy a következő évben mindketten Pestre kerültünk, ő a Vígszínházba, én a Fradiba, és én azt gondoltam, hogy most több esélyem lesz, de így sem jött össze semmi. Néha ugyan találkoztunk valamely társaságban, de nem tudtam a kegyeibe férkőzni… Szerintem rám se hederített, és bennem az munkált, hogy biztosan azért, mert focista vagyok…

– Hanem aztán…?
– Ezt Ildike tudná jobban elmondani…

– Miért, ő mit mondana?
– Körülbelül azt, hogy egyszer összefutottunk… ez már 1967-ben volt… az Olimpia bárban, a Döbrentei téren. Mint kiderült, feledhetetlen barátom, Albert Flóri odament hozzá, és elmondta neki, hogy én bele vagyok zúgva, és legalább táncoljon már velem egyet. Megtette. Lerúgta a csillárt a maga vehemenciájával, én zavartan totyogtam, és a végén megkérdeztem tőle, hogy mikor találkozhatnánk újra. Azt mondta, találjam majd meg szilveszterkor! Ott ültem a telefonnál azon az éjszakán, hívtam sorra a különböző szórakozóhelyeket, hogy nincs-e ott, de nem találtam. Kicsit be is csíptem közben, a többiek vigasztaltak, amikor hajnaltájt kinyílt az Olimpia ajtaja, és megjelent Ildikó. Elfogódottan hebegtünk-habogtunk, amikor szólt Szusza Feri bácsi, a legendás újpesti focista, hogy kiránduljunk el hozzá Megyerre. Ott beterelt bennünket egy szobába, és mondta, hogy rögtön jön, csak keres valami innivalót. Másnap délig nem talált. Mindenki gondolhatta, hogy mi minden lehet odabent, miközben csak annyi történt, hogy én, aki igazán nem voltam már akkor sem egy kifejezetten szószátyár fickó, folyamatosan szerelmet vallottam neki, és arról meséltem, hogy melyik csillagot is hoznám le az égről…

– …mint Ildikó később megfogalmazta: akkor döbbent rá, hogy ha meg akar szerezni téged, muszáj hozzád mennie feleségül…
– Nagyjából így is volt. Akkor, kora délután szétrebbentünk, mert Ildikének előadása volt, nekem pedig edzésre kellett rohannom, aztán kis megszakításokkal még egy évet udvaroltam, mert akkor volt az olimpia…

– …ahol téged választottak a torna legjobb játékosának…
– …és ez szerintem nagyon imponált Ildinek. Aztán 1969. január 4-én összekötöttük az életünket, ami azért egy kicsit zűrös volt, hiszen két nap múlva indultam is egy másfél hónapos dél-amerikai túrára. Meg kellett tanulnunk odafigyelni a másikra, alkalmazkodni egymáshoz.

– Nem is tartottál attól, hogy ez a zilált életmód szétrázhatja a kapcsolatot?
– Nem. Annyira megbíztam a szerelmünkben, és annyira megbíztam Ildiben!

– Joggal, de ugyanakkor tudhattad, hogy ő nem a hétköznapok embere volt. Imádott élni, lobogni, hódítani, élvezte sikereit a korszak egyik nőbálványaként…
– Én csak azt mondhatom, hogy amikortól összekerültünk, számára mindennél fontosabb volt a családja, az otthona, a mindennapok harmóniája. Persze emellett fontos maradt a főszerep, a taps, a népszerűség, az elismerés, a művészet is, de az igazi boldogságot olyankor láttam az arcán, amikor a pörköltje után kitunkoltam a tányért. Mindez alapvetően megváltozott 1971 nyarán, amikor megszületett Csabika, mert akkortól kezdve természetesen ő lett a kedvenc.

– Ildi eredendően szétszórtabb ember, te legendásan rendszerető, pedáns vagy …
– …igen, talán túlzottan is. Engem az is zavart, ha a szőnyeg végén a rojtok összevissza kuszálódtak, Ildikét viszont ez abszolút nem érdekelte. Volt egy vitánk ebből, aztán úgy döntöttünk, levágjuk a rojtokat, és ezzel megoldódott a probléma. Vagy például én szeretem, ha világos van a lakásban, és rendre felhúzom a redőnyt, Ildi jobban kedveli a félhomályt, és amint kiteszem a lábamat, leengedi. Adódhatnának ebből is feszültségek, de úgy döntöttünk, hogy ez nem olyan kérdés, amiért érdemes lenne vitatkozni. Inkább jót derülünk egymás mesterkedésein, és titokban húzogatjuk le-fel a redőnyöket. A lényeg az, hogy minden helyzetben őrizzük meg a humorunkat, és akarjunk megoldást találni.

– Jártatok nézni egymást?
– Szinte el sem kezdtük a meccset addig, amíg nem látta a bíró a lelátón Ildit. Ott ült mindig Koós Janival és Bujtor Pistával, és sokszor alig győzték nyugtatgatni, annyira vehemensen szurkolt. De én is, ha tehettem, esténként ott ültem a színházban, és lelkesen tapsoltam.

– Mondtatok véleményt egymás játékáról?
– Ildi az utolsó próbaszakaszban rendre igényelte, hogy üljek be, és mondjak véleményt. No, nem dramaturgiai elemzést kért, hanem hogy elég hangos-e, vagy jól látszik-e egy mozdulata a másik oldalról, meg ilyen részletek érdekelték.

– És te is elvártál hasonlót?
– Nem. Lejátszottuk a meccset, volt, amit jól csináltam, volt, amit rosszul, de ezen már nem lehetett változtatni. Arra nagyon jól ráérzett Ildi, hogy mikor kell egyáltalán beszélgetni, és mikor szerencsésebb kicsit csendben maradni. Vereségek után például szerettem magamban megrágni a történteket.

– A te pályád harminchat éves korodban lezárult, Ildié viszont változatlanul szárnyalt. Addig inkább ő volt a nagy focista felesége, ezután te lettél a nagy művésznő férje. Zavart?
– Nem, talán azért, mert még erőm teljében, saját elhatározásomból hagytam abba a játékot. Ezután már jó szívvel asszisztáltam Ildikének a további sikereihez. Tudtam, hogy mikor tartok edzést, mikor lesz meccs, a közben levő időben bevásárolhattam; intézhettem hivatalos dolgokat, többet lehettem Csabikával.

– Lajos, lehet, hogy nagyon intim dolog, amit felvetek: amikor összejöttetek, Ildi gyönyörű nő volt, valóságos szexbálvány. Aztán ahogy múltak az évek, jött a gyerek, jött egy rettenetes közlekedési baleset, közben felszökkentek Ildire a kilók… Érted, hogy mit szeretnék kérdezni? Változott a viszonyotok…?
– Az átélt közös válságok és örömök sokkal közelebb hoztak bennünket egymáshoz, sokkal megértőbbek vagyunk, sokkal ragaszkodóbbak, sokkal szorosabb szálakkal kötődünk egymáshoz.

– Ildikó egyszer könnyezve mesélte, hogy amikor családi körben szó került arról, hogy bizony felszedett jó néhány kilót, te azt mondtad: ha 300 kiló lenne, akkor is ő volna a legszebb a világon! Ez rengeteget jelentett számára akkor…
– De így is van! Ildike számomra most is a legszebb. A szerelemben nincsenek súlyhatárok. Az jön, és beragyogja az életet. A szerelem nem egy formát, arcot, alakot, tulajdonságot jelent, hanem a másik teljes elfogadását. Én így fogadom el és szeretem őt, ezzel a szertelenséggel, lobogással, hiperaktivitással. Hogy folyton készül valamire, szervez, ír, fordít, átír, tanul, tervez, vagy segít mindenkin, aki hozzá fordul bármilyen kéréssel. Neki ez az élete…

– …és ha közben nincs kivasalva az ing, lyukas a zokni?
– Régóta olyan inget hordok, amit nem kell vasalni, többnyire van nálam annyi pénz, hogy vegyek egy pár zoknit, meg egyébként sem esik le a gyűrű a kezemről, ha néhány ruhadarabot be kell tennem a mosógépbe.

– Amikor hívtalak, Ildi vette fel a telefont, és odaszólt neked: drágám, keresnek. És te visszaszóltál: jövök, drágám! Ti mindig így beszéltek?
– Persze, vannak kisebb zördülések, olykor türelmetlenebbek vagyunk, amikor én nem jól jegyzek meg valamit, vagy indulás előtt Ildike nem találja meg az összes szemüvegét. Tisztában vagyunk azzal, hogy bizony az öregedés ezzel is jár, éppen ezért kell mind türelmesebbnek lenni egymáshoz, jobban odafigyelni a másikra, és megadni a tiszteletet. Előfordul, hogy kicsit érdesebben, vagy feszültebben mondjuk egymásnak, de az jó, hogy mindig úgy szólunk a másikhoz, hogy drágám…

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Ötvenéves a műmell Reménytelen kiskamasz? Főzzünk melegítő fűszerekkel!  Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!