Aktuális

“Soha nem voltam még ilyen boldog!”

Mindig is elegáns volt, szép, természetes. De olyan felszabadultnak és fiatalosnak rég láttuk Miklósa Erikát, mint mostanában.

Sportcipő, élénksárga póló – illik a sötétbarna hajához –, laza, fehér nadrág. Ha mondjuk új-zélandi újságíró lennék – ott még nem énekelt –, pályakezdő énekesnek gondolnám, ezzel szemben itt azt érzem a munkatársakon, hogy fontos ember érkezett. Akit szeretnek és aggódva figyelnek, hiszen tudják, hogy előző nap jött meg egy fárasztó vendégszereplésről, és Bakonykútitól Budapestig kilencven kilométert vezetett.
– Bocsánat, hogy késtem! Kicsit elaludtam, ráadásul nem találtam parkolóhelyet – magyarázza, amíg a magnómmal bíbelődöm.
– Nem látszol fáradtnak – mondom, majd eszembe jut José Cura, a világhírű tenor, aki egy interjúnk végén őszintén jegyezte meg: „Imádom a hivatásomat, de halálosan fáradt vagyok. A családom is hiányzik.” Amikor ezt felemlegetem, a válasz egészséges nevetés.
– Szívem szerint aludnék most. Hiszen épp csak hazaérkeztem a spanyol- és svédországi fellépések után. Olyan jó végre itthon! De ha sportolói múlttal rendelkezel, és professzionális művész vagy, akire számítani lehet, mert mindig a maximumot nyújtja, akkor fegyelmezetten kell élned. Például időben kell érkezned egy interjúra…

Miklósa Erika: „Soha nem voltam még ilyen boldog!”– A menedzseredtől, Lőrinczy Györgytől hallottam, hogy meghívtak három hónapra Sydney-be, de te nem akarsz ilyen sokáig a világ másik végén énekelni.
– Nagyon fiatalon kezdtem a pályát. Tizenkilenc évesen lettem az Operaház magánénekese, ami öröm, felelősség és büszkeség volt, de azt is jelenti, hogy már a huszonkettedik évadomnál tartok! Félre ne érts, nem „nagy öregként” beszélek – 1970-ben születtem, fiatalnak érzem magam –, de elegem van a cigányéletből! Óriási dolog, hogy a világ legjelentősebb operaházaiban léptem már fel, és hívnak ma is… – New York-i Metropolitan, londoni Covent Garden, Párizs, Salzburg, Milánó, München, nem sorolom tovább –, de az bizony sok nekem, hogy az év tizenkét hónapjából tízet külföldön töltsek. És bőröndből éljek. Arról már ne is beszéljek, hogy minden utazás előtt idegeskedem. „Mi lesz a házzal, a kutyákkal, a macskákkal, amíg nem vagyok itthon?”
Gondoskodom én mindig mindenről, de a stressz elkísér. Még nem voltam negyvenéves, amikor gondolkodni kezdtem: mindenhol énekeltem már, ami számít a zenei „nagyvilágban”, de hogyan tovább? Csak erre vágytam? Nehogy nagyképűségként fogd fel a „csakot”, hiszen tudom, sok huszonéves énekesnek ez az álma, és én megértem, sőt segítem őket… Aztán a tépelődéseimre az unokahúgom tette fel a koronát – okos, bájos kislány –, amikor egy közös reggelink közben komolyan nézett rám. „Eri, van egy vágyam! Az, hogy sokkal többet találkozzunk…!” Én pedig tovább törtem a fejem: „Itt ülök a teraszomon, nézem a tavacskámat meg a levendulaföldet. Néhány hétig, napig, óráig. De mikor élvezem e paradicsomi környezetet? Hajtsak tovább a világ színpadain, vagy csökkentsem valamelyest a külföldi szerepléseket, és maradjak többet itthon? Négy évvel ezelőtt az utóbbi mellett döntöttem. Helyesen. Sokat énekelek itthon, külföldön kevesebbet, közben van időm az önkéntes munkára is, ami nagyon fontos nekem.

– Tavaly téged választottak az önkéntesség magyarországi nagykövetének.
– Óriási megtiszteltetés volt, de tán még ennél is fontosabb számomra az a gyakorlati munka, amit végzek. Egyrészt azért, mert gyerekkorom óta az a mániám, hogy közösségeket építsek magam köré, másrészt azért, mert az utazásaim során láttam, más országokban milliók vállalják, hogy ellenszolgáltatás nélkül segítsenek az embertársaikon, és ezt érdemes eltanulni tőlük. Nem akarom részletezni, de azt azért elmondom, hogy lelkesen veszek részt a falum életében, több civil egyesület elnöke vagyok, egy tornaegyesületet is vezetek, és rendszeresen futok gyengén látó gyerekekkel. Döbbenetes élmény! Annyi szeretetet kapok cserébe, ami több életre is elég. Mindenkinek ajánlom, próbálja ki!

– És készülsz a New York-i maratonra is, ami őrületes erőpróba.
– Aki valaha sportolt, versenyzett, az nem tud mozgás nélkül élni. Én nem voltam hosszútávfutó, hanem hétpróbáztam, ezen belül az ügyességi számokban jeleskedtem. Magasugrás, távolugrás, gerelyhajítás… Amúgy a sportolói előélet is kellett ahhoz, hogy sikeres legyek az énekesi pályán. Mert bizony az éneklés kemény fizikai munka, amihez éppúgy kell kitartás, szorgalom, lemondás, önfegyelem, jó időzítés, mint a sporthoz. De aztán volt egy csúnya sérülésem, és vége lett az atlétikai karrieremnek. Amikor felkerültem Budapestre, rosszul tűrtem a pesti levegőt, a szmogot, tehát rájöttem, újból mozognom kell. Ekkor kezdtem futni, és nem bántam meg. A legolcsóbb, legjobb egészségmegőrző sport! Kidolgozzuk magunkból a stresszt. Eleinte kattog az agyam futás közben – előfordul, hogy végigéneklek magamban egy operát –, de az az igazi, amikor már nem gondolok semmire, csak a mozgás örömét érzem. Rendszeresen futok a bakonyi természetvédelmi terület erdei útjain, ez tart karban. Persze a maratoni távra nagyon komolyan kell készülni, hiszen a négyórás futás alatt számtalan mélypontot élsz át, önmagadat kell legyőzni. Kitartóan készülök!

 Névjegy
• Kossuth-díjas operaénekes, hosszútávfutó és önkéntes.
• Kiskunhalason született 1970-ben.
• A szegedi konzervatóriumban
tanult, majd tizenkilenc évesen
felvették a Magyar Állami Operaházba, ahol minden
idők legfiatalabb magánénekese lett.
Később tovább képezte magát Philadelphiában és Milánóban is.
• Világhírűvé az Éj királynőjének
szerepe tette Mozart Varázsfuvola című operájában. A New York-i Metropolitan három évadra
szerződtette, és pályakezdése óta a zeneirodalom összes jelentős szoprán főszerepét elénekelte.
• Szívesen próbálkozik más műfajokkal, a 2011-ben megjelent lemezén operettet és dzsesszt is énekel.

– De a bulvársajtó nem azzal van tele, hogy miként készülsz a New York-i maratonra, hanem a magánéleteddel.
– Igaz, de azt is el kell mondanom, hogy nem bántanak. Kérdeznek, én tisztességgel – általában röviden – válaszolok.

– Mindezt ragyogva, mosolyogva mondod.
– Igen, mert még soha nem voltam ilyen boldog! Negyvenkét éves vagyok, és azt üzenem a kortársaimnak, hogy ez csodálatos életkor. Életem legklasszabb időszaka. Azt hiszem, jól nézek ki – félre ne érts, nem sorolom magam a legszebbek közé, de remekül érzem magam a bőrömben! –, büszke vagyok arra, amit elértem, közben kristálytisztán látom, mit szeretnék csinálni az életben.

– Mi, nők általában akkor sugárzunk, ha mellettünk van az igazi társunk.
– Én sem vagyok kivétel. A mai boldogságomhoz kellett egy találkozás, egy új szerelem, ami erős fénnyel világította meg, ki vagyok, hol tartok, mire vágyom. Minden nő életében van olyan pillanat, amikor biztosan megérzi, hogy Ő az a férfi, akire mindig várt…

– Tavaly a második férjeddel, Schiffer Miklóssal láttalak az Anna-bálon.
– Kezdjük az elején! Az első férjemmel, aki a menedzserem is volt, tizennégy évig éltem együtt. Amikor négy évvel ezelőtt eldöntötte, hogy vége a kapcsolatunknak, bizony szorongtam: „Ismert operaénekes vagyok, senki sem mer majd hozzám közeledni. Kinek kellek én?” Aztán átlendültem a mélyponton, és Miklóssal egymásra találtunk. Ő nagyon tehetséges, városi ember, akinek nem volt való az én falusi életformám. Meggyőződésem, hogy a válásunk után sokkal boldogabb lesz valaki mással, mint velem. Egyébként szerencsés
vagyok, hogy egyik volt férjem iránt sem érzek haragot, és mindkettőjüket nagyra becsülöm.

– Sokunknak nem sikerül korán rátalálni a másik felünkre.
– Valószínűleg azért, mert türelmetlenek vagyunk, és nincs mögöttünk elegendő élettapasztalat. Én azt gondolom, hogy a mai boldogságomhoz meg kellett szenvednem a magamét, az is nagyon fontos volt, hogy megismerjem önmagam. Csak így tudtam rátalálni a „másik felemre”, aki mérnök, aki éppúgy szereti a falusi életformát, mint én, éppúgy sportoló volt, mint jómagam, és ő is készül a maratonra. Csodálatos együtt! Ha vele beszélgetek, úgy érzem, mintha magammal beszélgetnék…

– Gyerek?
– Szeretnék! Igen, nagyon szeretnék még gyereket, és erősen remélem, hogy az Úristen megsegít.

– Ha teljesíthetném egyetlen kívánságod, mi lenne az?
– Édesapámhoz kapcsolódna, aki két évvel ezelőtt, nagyon korán, hatvankét évesen elment. Miatta futom a maratont, hiszen ő is sportoló volt… Azt kívánnám, hogy legyen még egy kicsit mellettem, és érje meg az unokája születését. Jaj, mindig jönnek a szemtelen könnyek, ha róla beszélek…! Persze én hiszek abban, hogy ő ma is figyel-segít engem odaföntről, és nagyon bízom abban, hogy elégedett velem.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top