nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
“Lassan megértettem, miért nincs velem mindig”

“Lassan megértettem, miért nincs velem mindig”

Gyerekként nem értjük, miért kell a mamánknak a "dolgozóba" járni, nekünk meg iskolába, miért nem lehetünk mindig együtt. Később aztán igazat adunk neki – és nemcsak ebben. Winkler Nóra mesél.
NLCafé
f Ajánlom

Kiskoromban, amikor még nem tudtam írni, sokszor ültünk anyuval otthon a szobában, én a fotelben nézegettem képeskönyveket, ő pedig az íróasztalnál gépelte valamelyik tudományos munkáját. Hát, nagyon tetszett nekem, amit csinált. Eleve az a hang, amivel a betűk koppantak a papíron, meg hogy a lapok között volt egy indigó, ami máshogy zizegett, és azt olyan nagy odafigyeléssel kellett oda beilleszteni. A sorok végén a kiemelés, ami újra a papír elejére vitte a szerkezetet és ott lehetett folytatni, a közértbeli pénztárgépek – szintén ámulva figyelt – mozdulataira emlékeztetett.

Winkler NóraSzóval ülünk anyuval az ablaknál, ki-ki saját tevékenységében elmélyülve, de azért együtt. Néha kézzel is teleírt papírokat, nagyon szeretem a kézírását, de akkor ott még azt se tudtam kibogozni. Asszem az állt akkor össze, hogy ezek szerint a munka az, hogy az ember különféle méretű karikákkal telerajzol vonzó, üres lapokat tollal, vagy odafordul egy nagyon szép masinához, és ide-oda ütöget az ujjaival, amitől jó hangok jönnek ki, és a zizegő papír miatt mindenből kettő is lesz! Azt viszont, amikor a mamám folyton elment a munkahelyére dolgozni, annyira nem kedveltem. Illetve nem értettem, kik lehetnek azok az emberek ott, akik ezt várják tőle, amikor ilyen jól tudja ezt itthon is csinálni. Kárpótolt persze, hogy az oviban el lehetett lenni, pláne a nagymamámnál nyaranta, de vissza-visszatért az érzés, minek megy el az anyukám, amikor sokkal jobb, ha velem van.

Miután láttam, hogy ezeknek a telefirkált lapoknak nagy jelentőséget tulajdonítanak a felnőttek, érlelődni kezdett a gondolat, hogy kezembe veszem az ügyeket. Ha az anyu nem akarja megbeszélni velük, hogy ennyiszer nem fog odamenni, akkor ezt nekem kell elmagyaráznom. Közben lassan elkezdtem megtanulni olvasni, az iskolában pedig betűket kerekíteni szépen sorban, így összeállt: a lapokon nemcsak karikák vannak, hanem más minták is, és a betűkből lehet szavakat írni, és ennek végül értelme is lesz.

Eljött hát az ideje, hogy lépjek. Írtam egy levelet anyukám főnökének, hogy az van, hogy jobb lenne, ha az anyukám nem lenne olyan sokat ott a munkahelyen. Hozzáteszem, a nyolcvanas évek tempója sokkal élhetőbb és barátibb volt, anyukám négy körül már végzett, és onnantól kezdve rá is ért, és nem szakadt szét még más munkák között, de úgy gondoltam, ha ő nem menne reggelente dolgozni, nekem se kéne iskolába, mert ugye oda csak azért küldik a szegény gyerekeket, hogy ne egyedül unatkozzanak, amíg a szüleik haza nem érnek. Két legyet ütünk tehát egy csapásra ezzel a levéllel, anyu marad, és így én is, és csomó mindent csinálhatunk végre.

Nem tudom, mi lett a levéllel, hogy megmutatta-e egyáltalán annak az amúgy kedvelt főnökének, vagy inkább betette a családi emlékek dobozába, az anyák napi só-liszt gyurmák, fűzött láncok és festett papírok közé. Mindenesetre megbarátkoztam a dologgal, valahogy megértettem, hogy az anyukám szereti a munkáját, és szívesen megy oda el minden nap, és végül is az iskola se annyira szörnyű, és délután már úgyis mindenki találkozik, és a tesómmal és apuval négyesben fogjuk megbeszélni, kivel mi volt aznap. Szóval örülök, hogy ezt megtanította nekem az anyu, és innen nézve azt is értem, miért ellenezte, hogy ötévesen magas sarkú kis papucsom legyen, hiába néztem ki a cipőboltban és bömböltem érte napokig. Előbb vagy kicsit utóbb, de kiderül, az anyukád jót akar, és szeretetből teszi, amit, még ha adott pillanatban nem is érted, miért nem ehetsz ebédre egy nagy terebélyes lila vattacukrot.

Megosztás Facebookon