Pénzkérdés lenne az abortusz?

„Keresztény ember nem pénzelheti az abortuszt, keresztény képviselő nem támogathatja a küretet” – ezzel a felkiáltással kezdeményezték kereszténydemokrata politikusok, hogy a jövő év költségvetésében a terhességmegszakításra előirányzott 400 millió forintot vonják el és ne nevesítsék. Pálfy István képviselő szerint ugyanis ebből az összegből nem azokat a terhességmegszakításokat finanszírozzák, amelyekre súlyos egészségügyi ok miatt kerül sor, hanem azokat, amikor egyéb okok miatt az anyák döntenek úgy, hogy megszakítják a magzati életet, „azaz a gyermeket, mondhatjuk úgy is, halálra ítélik”. Sokan gondolják úgy, hogy ha mindenkinek magának kellene fizetnie a beavatkozásért, akkor lényegesen kevesebb lenne Magyarországon a terhességmegszakítások száma. Felvetődött az is, hogy az erre szánt pénzt az állam fordítsa inkább az örökbefogadás elősegítésére.

Pálfy István később megmagyarázta a kezdeményezés lényegét, amiben – mint mondja – szó nincs arról, hogy szigorítanák a szabályozást, pusztán „filozofikus a kezdeményezés”: ne legyen erre nevesített költségvetési keret, fizessék azt az egészségügyi kasszából. Vagyis továbbra sem nézi végig senki tételesen, vajon ki és miért kényszerül abortuszra, vagy éppen választja azt szabad akaratából. Az okok és élethelyzetek rendkívül változatosak.

Lina alig múlt 16, amikor fontos döntés elé került. „Gimibe jártam, a barátom is mindössze 15 volt. Óriási szerelem volt a miénk, de hát gyerekek voltunk. Anyukám egyedül nevelt minket a nővéremmel, neki sem mondtam el, hogy baj van. Éjszakákon át csak sírtam, nem tudtam, mit tegyek. Végül a barátnőmmel mentem a kórházba, toltak végig a folyosón a műtőbe, azt az érzést nem kívánom senkinek. Bent azt éreztem, azt akarják, hogy tudjam, mit is teszek… – emlékszik Lina, akinek kellett fizetnie, de mint mondja, egyáltalán nem a pénz számított: ha nem harmincezret, hanem többet kértek volna, akkor sem lett volna más választása.

Mind több tinilány kerül válaszút elé

Dr. Szőnyi Györgynél, az A-ha szexuális felvilágosítással foglalkozó program vezetőjénél nap mint nap jelentkeznek bajba került tinik, de idősebb, egyedülálló nők is. Ő ugyan nem vállal abortuszt, s amióta praktizál, „egy kisebb falunyi” életet mentett már meg, nem tör pálcát senki fölött. Szerinte a pánik a legjobb szó, ami leírja a fiatalok lelki állapotát ilyen helyzetben.
„Többnyire szülőkkel érkeznek, jellemzően egyáltalán nem védekeznek. Hirtelen élethelyzet hozza a terhességet, nincsenek rá felkészülve. Sokszor valójában fel sem mérik annak súlyát, hogy valójában egy életről döntenek. Volt olyan jólszituált nő, aki többször is eljött, nagyon hezitált, aztán egy másik orvosnál kért műtéti időpontot, de aztán a műtőasztalról leugrott, majd eltűnt azzal, hogy megtartja a gyereket. Végül elvetette, ami nekem kudarc volt, de jól tükrözi, mennyire szélsőséges helyzetekbe kerülhetnek lányok, nők, amikor a döntés előtt állnak” – mondja a szakember. Dr. Szőnyi György ugyan mindig lát alternatívát, azt azonban ő is elismeri: egy tinilány örökre búcsút inthet korábbi életének, még ha végül örökbe is adja a babáját.

Pedig egyre többen kerülnek ilyen helyzetbe. Idén minden eddiginél több tini fordult a krízishelyzetben lévő lányokat, nőket segítő Gólyahír Egyesülethez; a hatvan örökbe adott kisbabából húszat tizenéves kismamák hoztak világra. Volt, aki az egyesület krízisotthonában ünnepelte a 15. születésnapját. Móricz Lajosné vezető szerint valós alternatívát jelent mindenkinek az örökbe adás.

„Nagyon másként éli meg mindenki ezt az élethelyzetet, nálunk szinte egyik anyának sincs férje vagy kapcsolata, teljesen egyedül kell megbirkóznia ezzel a döntéssel. Még ha néha-néha itt van az apa is, többnyire csak áldozati szerepben. Lelkileg a nőknek mindenesetre biztosan könnyebb, ha életet adnak, még ha nem is tudják majd felnevelni, de a babának is és egy másik családnak is teljessé tehetik így az életét. Mit tegyen az az asszony, aki alkalmi munkákból él, feketén dolgozik, keres havi 50-60 ezer forintot, albérletben lakik és egy alkalmi kapcsolatból teherbe esik? Sok esetben reménytelen, hogy fel tudjon nevelni egy gyereket” – hangsúlyozza az elnök.

Olcsóbb védekezési mód kellene 

Ilyen helyzetben persze az abortusz árát is nehéz előteremteni, de sokan valószínűleg mindenáron megpróbálnák, hiszen ez még mindig esélyesebb, mint eltartani egy nem kívánt gyermeket. 

Pontosan ezt látják a védőnők is, akik az ország szegényebb részeiben dolgoznak. Ott szerintük nem is a felvilágosítással van a baj, egyszerűen arra sincs pénz, hogy a párok védekezzenek.

„Leginkább többgyerekes anyukák kérik a beavatkozást, akik pontosan tisztában vannak a védekezési lehetőségekkel, csakhogy egyszerűen a 8-10 ezer forintos tablettára nekik nem futja, a férjük meg nem feltétlen együttműködő. A helyzet pedig egyre rosszabb, ma már akár az első gyerek után is elgondolkodnak, vállaljanak-e következőt” – mondják egybehangzóan az ottani védőnők, akik nem is igen látják az alternatívát, ha ugyanis megszülnék a nem kívánt gyermeket, arról nyilván leginkább az államnak kellene gondoskodnia. „Van olyan, aki évente akár kétszer-háromszor is kéri a beavatkozást. Itt nem felvilágosításra, hanem egyértelműen a védekezés támogatására lenne szükség. Vannak önkormányzatok, ahol például szociális alapon adnak spirált, ami jó megoldás, de ha ki kellene fizetniük, a tízezer forintot egyszerűen nem tudják előteremteni” – teszi még hozzá az egyik védőnő.

Férfias gondok?

És hol vannak ilyenkor a férfiak? Ők hogyan élik meg ezt a helyzetet?
Marci 25 éves volt, amikor élete nagy szerelme két varázslatos hónap után egyszer csak megváltozott. „Éreztem, hogy valamit nagyon akar mondani, de mégsem volt képes rá. Napok teltek el, Pannin csak azt láttam, tipródik és magába forduló. Azt hittem, szakítani akar. Aztán egyszer csak ültünk a limonádénk fölött, és kibökte, hogy babát várunk. A föld nyílt meg alattam. Azt akartam, hogy a döntést ő hozza meg, még ha én éreztem is, most nincs itt a helye és ideje, hogy gyereket vállaljunk. Nem tudtam neki meggyőződéssel azt mondani, gyere, vágjunk bele. Örültem, hogy levette a súlyt a vállamról és nem nekem kellett kimondani, hogy ne tartsuk meg” – emlékszik vissza Marci.   
Zoli vállalja, hogy nem akarta, hogy gyermeke szülessen: „Lesokkolt a hír. Tudom, hogy nem vigyáztam eléggé, de olyan természetesnek vettem, hogy az a nő dolga, hogy figyeljen, szóljon, ha gáz lenne. Együtt voltunk már két hónapja, de alapjaiban törte meg az egészet a bejelentése. Ő simán megszülte volna azt a gyereket, én meg vállaltam a »rosszfiú«-szerepet. Nagy botrány nem volt, határozott voltam és ellentmondást nem tűrő. Így utólag

visszagondolva önző is, de tök egyértelmű volt, hogy másként nem is folytatódhat ez a történet. Nem is szoktam rá gondolni, valójában csak egy technikai malőrként éltem meg az egészet.”
Istvánéknál egyetemista korukban fordított volt a helyzet: „Nem tudtam még eldönteni, örüljek vagy sírjak, a barátnőm már a megoldást vázolta. Hiába érveltem, mondtam, gondoljuk át, döntsünk közösen, esélyem sem volt. Azt hittem, csak bepánikolt, azért ennyire racionális, de amikor a műtőbe tolták, már tudtam, nincs beleszólásom. Ez onnantól meghatározta a kapcsolatunkat, soha nem lehetett olyan, mint előtte. Tisztában vagyok vele, hogy valójában mindenben a nők döntenek, és a férfiak többnyire a könnyebbik utat választják, de nekem módom sem volt arra, hogy legalább megpróbáljak változtatni a helyzeten.”

Egy gyermek vállalása olyan szintű sorskérdés, amelyben valószínűleg nem az abortusz egyszeri költsége a döntő szempont. Ha pénzről beszélünk, akkor az inkább tényező a védekezésben és a gyermek felnevelésében. Vagyis ha az állam kimondottan fizetne a nem kívánt gyermekek megtartásáért, vélhetően akkor sem születne több csecsemő – talán ez az egyetlen kezelési mód, amely még nem merült fel.