A legtöbb örömet a gyerekeim jelentik

– Reggel, amikor felkelsz, te nem érzed a derekadat, amikor tükörbe nézel, nem látod a fehér szálakat a hajadban?
– Dehogynem, csak igyekszem nem nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Nem is akkora dolgok ezek, valljuk meg. Naponta általában egyszer ébredek fel, legfeljebb kétszer, a tükör előtt is aránylag keveset időzök… Fene tudja, gyerekkoromban koravén voltam, most meg úgy tűnik, későfiatal vagyok, de tény, hogy valóban nem törődtem bele a koromba…

– Nekem úgy tűnik, hogy imponálóan teljes életet élsz…
– Úgy érted, hogy ebben van munka, meg gyerek, meg család is? Igen.

– Sikerült megvalósítanod, amit én nem mertem, vagy nem tudtam…
– Ez nem elhatározás kérdése, inkább alkaté. Nem foglalkoztam soha azzal, hogy most felszálló vagy leszálló ágban vagyok, próbáltam tenni a dolgomat.

– Honnan lehet tudni azt, hogy mi a dolgunk? Persze, most, amikor született egy kisfiad, az más dimenzió. Ez nyilvánvalóvá teszi, hogy jó ideig mi a dolgod…
– A gyerek persze egészen más. Mindig úgy éreztem, ha a feleségem szeretne gyereket, akkor én is szeretnék. Ha kettőt, akkor kettőt. Könnyű kiszámolni, három házasságnál az hat gyerek.

– Nagy boldogság is, viszont legalább akkora felelősség. Hogyan tanítsam meg, hogy ne lépjen le a járdáról, mit csináljak, ha nem mos kezet?
– Az értelmes munka mellett a legtöbb örömet az ember életében a gyerekei jelentik. Legalábbis nekem. Házasságaim során, abban a pillanatban, amikor a kapcsolataim elmélyültek, teljesen magától értetődő dolog lett, hogy gyerekeink lesznek.

– Benned nem is vetődött fel a felelősség kérdése, túl a hatvanadik éveden?
– De, belegondoltam, hogy amikor ez a kisfiú érettségizik, én akkor nyolcvankét éves leszek. Nem tudom, milyen perspektíváim vannak ebben az ügyben, de a feleségem jóval fiatalabb nálam. Ezt megbeszéltük, és ő pontosan tudta, hogy alakulhatnak úgy a dolgok, hogy neki kell egy csomó mindent vállalnia.

– De a feleséged nem fogja tudni megoldani, hogy Lukács felcseperedve ne féltse majd azt a bácsit, aki akkor leszel.
– A feleségem nyolcéves volt, amikor az édesapja harminchat éves korában meghalt. Ezek bekalkulálhatatlan dolgok… Jól érzem magam a bőrömben, elég intenzíven dolgozom. Azt gondolom, hogy még fel tudom nevelni a legkisebb gyerekemet is, hogy nagyjából megálljon a saját lábán. Van neki öt testvére, és majd azok is segítik a mamáját.

– Visszagondolva nem érzed úgy, hogy „mennyi időt fecséreltem el ahelyett, hogy a gyerekekkel lettem volna”?
– Nem tudom. Én nem voltam amolyan kimaradozó soha… A munkámra elég sok időt szántam, de azt gondolom, hogy akkor azzal kellett foglalkozni. Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy az írást későn kezdtem. Egy kicsit korábban kellett volna, de ehhez kevés bátorságom volt.

– Lehet, hogy addig csináltál fontos dolgokat? Hogy amikor az ember már nem tudja úgy csinálni, akkor belátja, hogy egyszerűbb megírni…
– Nem, nem. Én mindig szerettem volna írni! Igazából író szerettem volna lenni, csak bizonytalan voltam magamban, úgy pedig nem lehet prózát írni. Úgy döntöttem, átmenetileg újságíró leszek. Na, ez az átmenet kicsit elhúzódott… El kellett jutni addig a pontig, amikor úgy éreztem, nekem fontos már, hogy elmeséljem, hogyan látom a világot, mit gondolok emberi kapcsolatokról, barátságról, szerelemről, árulásról, szülő-gyerek viszonyról, az elmúlt viharos száz évről, amit déd- és nagyszüleink, szüleink átéltek, és most már a gyerekeinkkel együtt mi éljük.

Együtt a család (balról jobbra): Hanna unokája, Lujza lánya, Dettai Mária, a felesége, András ölében Lukács (legkisebb gyermeke), Bori lánya várandósan, Juli lánya szintén babát vár, Kata lánya és Brúnó fiúunokája

– Kinek adtad oda először a kéziratot?
– A feleségemnek. Ő egy igazi, őszinte, jó olvasó, keményen elmondja, ha valami nem világos, unalmas, komplikált, de azt is komolyan lehet venni, ha azt mondja, hogy ez fantasztikus, neki nagyon tetszik. Amint megírtam egy részt, kértem, olvassa el. Végig ott ültem vele. Miközben persze úgy csináltam, mintha valami mással foglalkoznék, és figyeltem a reakcióit. Látni akartam az arcát. Hogy van-e mosoly, hogy vannak-e érzelmek.    
     
– És a végén könnyedén odavetetted: Na? Tűrhető?
– Pontosan. Aztán elkezdtem a családon belül meg néhány közeli barátomnak is odaadogatni. A nagylányaimnak, hogy mit szólnak hozzá. Ők is nagyon biztattak.

– Miért nem magadról írtál? Nem lett volna kézen-fekvőbb, személyesebb?
– Én nem vagyok annyira érdekes önmagam számára, ugyanakkor az ember minden figurába beleírja magát. Három családról szól a történet, nagyon különböző társadalmi rétegből származnak, és minden család történetében, még a női figurákban is sok szempontból benne vagyok. Az ember nem tud valakit belülről megírni, csak ha saját magán átszűri.

– Szerinted változtál az írástól?
– Megtanultam pontosabban fogalmazni. Egy regényben minden szónak jelentősége van. Rájöttem, az életben is.

– Nem lettél magányosabb? Hiszen csak írtál…
– Én választottam. Ez biztos korfüggő is. Emellett tanítok, dékánja vagyok a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola Kommunikációs és Művészeti Karának, és ott tanár társaimmal, diákjaimmal napi kapcsolatban vagyok. Sőt mondhatnám, ugyanúgy élem az életem, legfeljebb mások kérdezgetése helyett magamat kérdezgetem. Ez engem most sokkal jobban érdekel, és borzasztóan élvezem. Akik olvasták, azt mondják, nagyon szórakoztató könyv, végigröhögi az ember, meg végigsírja… Tele van élő, szeretni való és különös figurákkal.

András feleségével, kisfiukkal és nagylányaival, akik éppen babát várnak

– Emlékszel arra a napra, amikor leütötted az első betűt?
– Az nem úgy volt, hogy leültem, és elkezdtem az elejénél, hanem részleteket, jeleneteket írogattam, és apránként összeállt. Írtam-írtam ki magamból, és egyszer csak magától kiadta a szerkezetet. Olyan lett, mint egy copf.

– A gyermekeid három generációt képeznek, lényegében három különböző életkorodban ismerhettek meg téged. Emiatt szerinted másként is látnak?  
– Biztosan. Mint ahogy másként látják egymást is. A legnagyobb és a legkisebb gyerekem között harminchét év a korkülönbség. A nagylányaim felnőtt, családos asszonyok, bizonyára megértőbbek, megbocsátóbbak velem. A kiskamaszok még rajonganak a papáért, később sokkal kritikusabbakká válnak. A nagylányokkal kölcsönösen követjük egymás munkáját, Rozi elküldi az egyetemi esszéit, és már a tizenhárom éves Katával is szinte felnőttként meg lehet beszélni, hogy melyikünket mi foglalkoztatja. Ebből is úgy látom, hogy ma intenzívebb a kapcsolatom a gyerekeimmel.

– Teszel azért, hogy a fiad milyennek fog látni téged?
– Igazán én eddig se próbáltam megfelelni. Nemcsak az unokáimmal, de a velük egyidős kisebb gyerekeimmel is kicsit úgy viselkedem, mint egy vidám nagypapa. Én abban bízom, hogy Lukács és köztem olyan nagy a korkülönbség, hogy vetélkedésre nálunk nem kerülhet sor. Valószínűleg már csak azért sem, mert sikeres voltam.

– Ne haragudj, Andris, mondod, hogy sikeres voltál, közben voltak kudarcaid is. Felbomlott két házasságod…
– Persze… Én ezeket abszolút kudarcként éltem meg, főként a gyerekeim miatt. A kapcsolataim meglehetősen sokáig tartottak, az első feleségemmel tizenhét évig éltem együtt, a másodikkal tizenháromig, és a jelenlegivel, a véglegessel is már tizenkét éve. Nem arról van szó, hogy ágról ágra röpködök, mint egy türelmetlen kismadár. A kudarcaimért is hálás vagyok a sorsnak és a feleségeimnek, akármilyen furcsán hangzik is. Ahogy a betegségeimből, a szakmai konfliktusaimból is megerősödve kerültem ki. A siker és a kudarc is tapasztalatokat ad. Aztán regényeket lehet írni belőlük…

Névjegy
Kepes András  újságíró, tanár
• Az ELTE magyar–esztétika szakán végzett, majd amerikai egyetemeken tanult.  
• Doktori fokozatát a Színház- és Filmművészeti Egyetemen szerezte.
• Számos sikeres tévéműsor köthető a nevéhez  (Stúdió, Apropó, Desszert,  Világfalu, Különös történetek)
• 7 könyve jelent meg
• Több hazai és külföldi egyetemen tanított, jelenleg a Budapesti Kommunikációs Főiskola dékánja.

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• A legtöbb örömet a gyerekeim jelentik
• Paparazzók a magyar sztárok nyomában 
• Egészségünk őrei, az antioxidánsok  
• Dr. Vekerdy Tamás válaszol
• Tamással sülve-főve
• Lakásszépítők
• Meg tudom változtatni a páromat?
• Ő útra kel, én maradok

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!