nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
“Sosem fogom elfelejteni” – Te mit csináltál 2001. szeptember 11-én?

“Sosem fogom elfelejteni” – Te mit csináltál 2001. szeptember 11-én?

2001. szeptember 11., 8 óra 46 perc – utasszállító repülőgép csapódik a New York-i Világkereskedelmi Központ felhőkarcolójának tornyába. Eközben Magyarországon...
NLCafé
f Ajánlom

„Sosem fogom elfelejteni… Aznap egy haverommal találkoztam egy hűvösvölgyi cukrászdában. Erik feje mögött a falon ment a tévé, így beszélgetésünk közben akarva-akaratlanul is a műsorra tévedt a tekintetem, melyben éppen akkor mutatták, ahogy egy utasszállító repülőgép a World Trade Center tornyába csapódik. Mosolyogva mondtam Eriknek, hogy na, már megint valami zs-kategóriás akciófilm megy, majd kifejtettem azt is, mennyire unalmas sztori már ez. A beszélgetést folytattuk, én már csak otthon értesültem róla a szüleimtől, hogy amit hatásvadász filmnek hittem, az egy valódi rémálom volt.”

„Tíz éve még javában főiskolás voltam, és egy albérletben laktam. Szeptember 11-én délelőtt volt egy lyukas órám, ami éppen arra volt elég, hogy hazaugorjak egy ebédre. A mikrózás közben kapcsoltam be a rádiót, ahol a szokásos zenés műsor helyett híreket mondtak, amire nem is figyeltem volna, ha nem lett volna gyanúsan hosszú.”

„Egy nagy ruhaüzletben dolgoztam, a pénztárnál álltam, egy vevőnek csomagoltam össze az éppen vásárolt termékeket. A hangszórókból az egyik rádiócsatorna műsora szólt, éppen a híreket mondták. Mindenki fél füllel hallgatta, közben tette a dolgát. Volt, aki ruhákat nézegetett, mi, eladók, dolgoztunk. Aztán a kezek megálltak, mindenki félbehagyta, amit éppen csinált. Tisztán emlékszem, hogy a velem szemben álló hölgy rám nézett, majd az eladótér irányába fordult. Lassan végignéztem az ezer négyzetméteres eladótéren és a hallottaknál még jobban megdöbbentett a látvány. A ruhasorok között álltak az emberek és a mennyezet felé néztek, mindenki dermedten a híreket hallgatta. Egy pillanatra mindannyian ugyanazok voltunk… megrettent, megdöbbent emberek.”

„A lányom New Yorkban él. Az akkori német barátja – aki szintén ott élt – hívott bennünket telefonon, hogy ne aggódjunk, mert a lányom él, és nincs semmi baja. Én értetlenül és félelemmel telve kérdeztem tőle, miért közli ezt most velünk. Azt válaszolta, nyissuk ki a tévét.”

„Épp egy sráchoz mentem át, aki járni akart volna velem. Amikor odaértem, épp valami kábeleket huzigált, és csak úgy mellékesen megkérdezte: Mit szólsz, hogy Amerikában berepülnek a repülők a felhőkarcolókba? Azt hittem, valami új viccet mesél, és ennek megfelelően reagáltam: kellett nekik olyan magasra építkezni! Aztán bekapcsolta a tévét…”

„Azon az őszön kezdtem meg a tanulmányaimat Budapesten, és épp valami utálatos szemináriumról érkeztem vissza a koleszba, amikor azt láttam, hogy mindenki a portásfülkével szemközti tv-sarokban tömörül. Gondoltam, valami akciófilmet vetítenek, de gyanús volt, hogy mindenki síri csöndben mered a képernyőre.”

„Akkoriban a spontán korszakomat éltem. Aznap délután épp a frizuraváltás »jött rám«, hirtelen ötlettől vezérelve besétáltam egy fodrászatba az Oktogonnál, hogy a vállig érő hajamat tüsire vágassam. A fodrászszékben ültem félig levágott hajjal, amikor a rádióban bemondták, hogy repülőgép csapódott a World Trade Centerbe.”

„A munkahelyemen voltam és arra gondoltam – tudom, nem szép dolog –, hogy hála istennek, amiért nem nálunk történt.”

„Akkoriban már nagyon jól működtek a csetek, egy elég ismert oldalon beszélgettem. Egyszer csak nagyon sok amerikai eltűnt a csetről. Aztán már nem is tudom ki írta, hogy kapcsoljuk be azonnal a tévét. Nem lehet leírni azt az érzést, amikor láttuk becsapódni a gépeket.”

„A főiskolán ültem, és épp angolórám volt. Amikor kijöttem a teremből, láttam, hogy öt nem fogadott hívásom van. Mindegyik a nővéremtől érkezett. Visszahívtam, és ő mesélte el, hogy mi történt. Az első, ami átvillant az agyamon, az volt, hogy háború lesz.”

„Néhány nappal korábban költöztem be életem első saját lakásába. Általános volt a káosz, a kábeltévé például még nem volt bekötve. Akkor szembesültem az eseményekkel, amikor lementem a boltba és az újságos állványon a füstölgő tornyok képe fogadott szinte minden címlapon. Rögtön megvettem az egyiket, azóta is őrzöm.”

„Az érettségim éve volt és már azt hittem, hogy elég menő és nagy vagyok ahhoz, hogy suli után ne rohanjak rögtön haza, úgyhogy egy bevásárlóközpontba mentünk fagyizni az osztálytársaimmal. 3 körül a mamám telefonált rám, hogy azonnal jöjjek haza. Otthonról vártuk, hogy a papám – aki akkor a repülőtéren dolgozott – bejelentkezzen…”

„A WTC elleni terrormerénylet azonnal átírta az órarendet. Joghallgató voltam Pécsett és épp jogi informatika szemináriumunk lett volna – de amikor az első stikában netező évfolyamtársam szólt, hogy most van valami, ami talán fontosabb az adatbázisok védelménél, pár percen belül már mindenki a híroldalakat nézte. Egy óra múlva pedig tömve volt a terem, a vállunk fölött nézték a becsődülő többiek, hogy mi történik, hogyan változik meg épp a szemünk előtt az addig ismert Amerika, és vele az egész világ. Nem mentünk be a következő órákra sem, maradtunk a gépeknél, és próbáltuk megérteni, amit teljesen egyébként azóta sem sikerült.”

„Paralián, egy kis görög üdülőfaluban dolgoztam az Erasmus ösztöndíjam után. A görög főnököm csörtetett be, hogy azonnal kapcsoljuk be a CNN-t, mert valami hihetetlen történik. Én nem akartam hinni a szememnek és nagyon megijedtem, mi lesz a terrorakció következménye. Az ottani görögök közül viszont sokan sztoikus nyugalommal fogadták a történteket: »ideje volt már, hogy valaki az amcsik orrára koppintson, bár sajnálatos, hogy ilyen módon«.”

„Munkahelyen voltam, és a kollégák szóltak, hogy menjek már le az ügyféltérbe és fordítsam, mit mondanak a CNN-en, mert Amerikát megtámadták. Teljesen megdöbbentem, mikor megláttam a képsorokat. 2001 júliusában töltöttem kinn két hetet az USA-ban, többek között NY-ban is, és még láttam állni a WTC-t. Otthon csak néztem a fényképalbumomat és megpróbáltam elképzelni a két torony nélküli Manhattant.”

„A férjemmel és a két hónapos harmadik gyerekemmel éppen fogorvoshoz mentem, amikor az autóban hallottuk a hírt. Nekem is egyből a világháború jutott eszembe, hogy erre a rengeteg áldozatra azonnali csapással válaszol majd az USA. A gyerekeimre gondoltam, hogy milyen világ következik, amiben fel kell nőniük. Mindenki erről beszélt, a családban, baráti körben, az utcán.”

„Szülői értekezleten voltam a fiam sulijában. Mikor hazaértem, a nyolcéves gyerek fogadott a hírrel, hogy összedőlt a WTC. Közöltem vele, hogy ne beszéljen hülyeségeket.”

„Nyolcéves voltam, az iskolában vártam, hogy anyukám jöjjön értem. Elment mellettem egy gimnazista fiú, az ő beszédéből halottam a »repülő« és a »torony« szavakat. Mivel számomra ennek semmi értelme nem volt, nem is foglalkoztam vele. A kocsiban hazafelé tudtam meg, hogy mi történt. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy ezek az emberek, mint minden nap, elindultak dolgozni, a gyerekeiket beadták óvodába, iskolába, majd egyszer csak meghaltak. És ki ment a gyerekekért?”

„2001. szept. 14-re szólt a repülőjegyem a fiamékhoz. Történt  már olyan veletek, hogy a gyereketek veszélyben volt, és nem tudtatok róla semmit?”

„Az esti gimi 4. osztályát kezdtem meg 2001-ben, és pont óra közben érkezett az SMS. Hazarohantam, mert nem akartam elhinni. Sok ismerősöm él és dolgozik NYC-ben a tornyok közelében, őket kerestük egész délután.”

„Épp az esküvőnk előtt álltunk a párommal, és egy egyéves amerikai munka volt betervezve. Szeptember elején ő egy spanyolországi konferencián volt, persze repülővel ment és azzal kellett hazajönnie is. SMS-ben kommunikáltunk, nagyon féltettem hazafelé. És persze az október eleji kiköltözés se tűnt hirtelen olyan remek ötletnek. Mert ugyan a kontinens túlfele, de ezáltal mégis olyan közeli lett ez a távoli katasztrófa.”

„Megdöbbenve láttam a felvételeket, hogy ez nem egy szimpla baleset volt. Hívtam a páromat, ők mit tudnak, mivel abban az időben teljesítette sorkatonai szolgálatát. Semmit nem tudott az egészről, éppen fociztak a laktanyában. Talán két perce beszélhettünk, mikor le kellett tenni a telefont, mert riadóztatták őket, ami ugyan gyakorlat volt, de közölték, elképzelhető, hogy a következő már éles bevetés lesz.”

„Pont azon a napon adtam el az üzletem. Amíg a vevő bent volt a bankban, hallgattam a híreket. Le voltam merevedve. Az járt a fejemben, ebből nagy válság lesz, nehogy visszalépjen a vételtől.”

„Épp az aktuális nagyberuházás költségvetésén dolgoztam. Este, a híradóban láttam a két porig rombolt tornyot. Hihetetlennek és felfoghatatlannak tűnt az egész, olyan volt, mint egy katasztrófafilm. Szerencsére egyetlen barátom sem tartózkodott a városban. Az egyik tűzoltó barátunk minden évben lefutja a maratont az ott meghalt bajtársak emlékére.”

 

„Korcsolyaedzésen voltam. Az edző lánya telefonált neki külföldről, hogy láttuk-e… Az egész csapat benyomult a karbantartók műhelyébe, és korin állva néztük a CNN-t. Az én lelki ártatlanságomat ugyan »elvette« a látvány, hogy égő emberek ugranak a mélybe, de a hétköznapok szintjén sokak élete-életszemlélete mit sem változott. Kicsit azt reméltem, hogy ez a rémség felnyitja a nyugati ember szemét, rájön, mennyire rossz felé haladunk és valamin drasztikusan változtatunk. Ehelyett háborút hirdettünk. Nem ez volt az a világ, amiben élni szerettem volna…”

„Tizenhét évesen, vidékről felkerülve a fővárosunkba rémülten hallgattam a hírt, szinte fel sem fogtam, mi történt. Kilenc évvel később, szeptember 11-én férjhez mentem ahhoz az emberhez, akit mindennél jobban szeretek.”

„Otthon voltam, a bátyám épp nézte a tévét, én meg mentem volna fel az emeletre. Aztán egész délutánra a tévé előtt ragadtunk és meresztettük a szemünket. Nem értettük, mi és miért történik. Én tizenhét, tesóm tizennyolc volt akkor. Hogy elrepült tíz év!”

„Nem sokkal azután volt szeptember 11., hogy nagy levegőt vettem és albérletbe költöztem, külön a lányom apjától. Egy másik életet kezdtünk akkor. Az is csoda volt, hogy egy-két nappal előtte lett tévém. A gyerek már aludt, én néztem az eseményeket – dermedten. Kiborított a rengeteg szenvedés tudata, amin az ottaniak keresztülmentek. Pár napra rá voltam egy közös reikizésen és ott lelazult állapotban egy képet láttam magam előtt: jönnek ki a romok közül az emberek, illetve inkább az ott meghaltak lelkei sorban, és csak egy dolgot mondanak mosolyogva: »only love!« Csak a szeretet. Ez az egy, ami fontos! Sosem fogom elfelejteni.” 

Köszönjük a kollégáknak és olvasóinknak a történelem-pillanatképeket.

Megosztás Facebookon