Félnek a magyarok Londonban

A boltok korábban zárnak, az üzlettulajdonosok sorra deszkázzák be kirakataikat, az emberek többedmagukkal merészkednek csak az utcára. A már negyedik napja tartó felbolydulás hírére David Cameron brit miniszterelnök is visszatért Londonba, megszakítva nyaralását, hogy tizenhatezer rendőrt irányítson a csatatérré változott fővárosba. London egy háborús film díszleteihez hasonlít most, melynek szereplői többnyire fiatal gyerekek, tinédzserek, akik tömegekbe verődve agresszívvé, erőszakossá válnak, és úgy érzik, láthatatlanná is. Sokan arra sem veszik a fáradságot, hogy arcukat eltakarják, így mára számos fosztogatót elő is állított a londoni rendőrség, mivel az üzletek nagy része bekamerázott. A csapatok szombat óta fenyegetik a lakosok nyugalmát és biztonságát, üvöltve gyújtogatnak és rongálnak, sokszor saját utcáikat semmisítik meg. S bár még mindig szokatlanul nagy a csönd, az emberek ma mernek először félelem nélkül az utcára menni.

Tisztázatlan okok

Még több fotó az utcai zavargásokról. Katt!

Mint ismeretes, a felfordulás azzal kezdődött, hogy rendőrök a múlt hét csütörtökén lelőttek egy 29 éves afroamerikai családapát, Marc Duggant. Az okokat nem tisztázták, ám a felháborodás hatalmas volt: dühös emberek özönlöttek az utcára és változtatták csatahelyszínné a brit fővárost. De kik ők?

Beregszászi Előd origamiművész Hacney negyedben lakik, ahol hétfőn robbant ki a lázadás: „Délután épp úton voltam az itteni uszodába, és feltűnt, hogy helikopterek repkednek felettünk, aztán egyre több maszkos fiatalt láttam. Mivel zárva volt az uszoda is – addigra kimentették onnan az embereket –, hazafelé indultam, és mire a Mare streetre értem, már elszabadult a pokol.”

Szociálpszichológusok a „fogyasztói társadalom lázadásaként” jellemzik a helyzetet. A lázadók valószínűleg maguk sem tudják, mit miért tesznek, a balhé, az őrület, a felfordulás hajtja őket. Sokan fotókon pózolva örökítik meg magukat egy-egy égő busz vagy szétvert üzlet előtt (ahonnan persze egy lapos tévével hónuk alatt távoznak), majd valamelyik közösségi oldalon büszkélkednek tovább fotóikkal, hozzászólásaikkal. Soltész László zenész a metróból e-mailezve segített nekünk képet rajzolni az ottani helyzetről: „Rengeteg rendőr volt az utcán tegnap, nem úgy, mint az előző napokban. A lakosság felháborodott a fosztogatások láttán, de a félelem nem jellemző, inkább az üzletek tulajdonosai rettegnek. Az egész ország a kormányt hibáztatja, hogy hagyták ennyire elfajulni a helyzetet. Sokan várták, követelték a katonaság bevetését, de erre nem került sor. A felkelők közben a Facebookon, Twitteren, Blackberryn szervezkednek.” Burmeister Adrienn Cambridge-ben él, egy lakótársa most települt volna át a fővárosba, de egy fuvarozó sem vállalta a szállítást. Adrienn a nevelésben látja a probléma gyökereit: „Otthon szerintem ez úgy tűnik, mintha valami etnikai indíttatású felkelés zajlana, de az igazság az, hogy ez egyszerűen csak rongálás, lázongás, kedvtelésből gyújtogatás. Sajnos itt túl sokat megengednek a gyerekeknek. Egyáltalán nem lehet megnevelni őket, mert ha valaki észreveszi, hogy kezet emelsz egy gyerekre, egyből elítélhetnek. Így sok fiatal  úgy érzi, mindent megtehet – szerintem ez üt most vissza, és páran legalább észreveszik, hogy nincs minden rendben.”

Csak csapatban bátrak

Még több fotó az utcai zavargásokról. Katt!

Külföldi újságok arról cikkeznek, hogy a még tartó nyári szünetben unatkozó, „maguktól is szenvedő” diákok tömege jó táptalaj az indulatokhoz. Eltűnik az empátia vagy a bűntudat: egy lázadó csapattal szétrúgni egy várost mégsem olyan nagy bűn, mint egyedül felgyújtani a nyolcas buszt – gondolják. A bajkeverőkkel sodródó (esetleg még nem is agresszív) fiatal nem képes helyesen felmérni a dolgok súlyát. Ilyenkor úgy tűnhet, hogy ami történik, az normális, hiszen sok ember ezt teszi. Húsz-harminc „véleményvezérrel” az élükön, az agressziótól motiválva sodródnak bajba és nőnek többszázas csoportokká ezek a gyerekek. A Londonban élő 37 éves, au-pairként dolgozó Bogdán Eszter nyugalmas időkben is többször tapasztalta a kiváltó problémát: „a mai fiatalok normális hangnemben nem is tudnak beszélni, csak ordítozni és bandákba verődve érvényesülni. Szerintem egyedül nem lenne merszük így viselkedni.” A legszomorúbb az, hogy nem valamiért vagy valami ellen harcolnak, csupán szórakozásból – véli Molnár Szilvia, aki már két éve él és dolgozik London üzleti negyedében. Ő arról számol be, hogy az emberek megrökönyödve bámulják a televíziót, csodálkozva azon, hogy ilyen Londonban előfordulhat, és hogy senki nem csinál semmit. „Az illetékesek azt nyilatkozzák, hogy London nem az a város, ahol erőszakkal felelnek erőszakra, hanem megpróbálnak az egyes családokhoz eljutni, és úgy megoldani a problémát. Emberek rohangálnak sírva mindenhol, életek munkái semmisülnek meg. Szörnyű pánikhangulat volt két napja, most kicsit jobb, hogy kiadták a parancsot: lehet gumilövedékkel védekezni.”

Gyerekek fosztogatnak

Még több fotó az utcai zavargásokról. Katt!

A korábbi Manchester United-huligán, Tony O’Reilly szerint nincs nagy különbség a mostani lázongások és egy futballmeccs utáni őrület között: „Iszonyatos nagy élmény. Magával sodor a borzongás, a tömeg ordítása, hogy egy csapat vagytok. Hogy valami nagy dolog történik.” Persze az ilyen „nagy élmények” során lopott, rabolt tárgyak csak bónuszok. Sokszor nem azzal a céllal törnek be egy kirakatot, hogy ékszereket vagy a legtrendibb iPadeket raboljanak, hanem balhéból, dühből. De ha már a lábuknál hevernek a 3D monitorok, akkor el is viszik azokat. „Ez az egész azért elég félelmetes, mert tizenévesekről van szó, akik valahol még gyereknek számítanak! Egy üzlettulajdonos, akinek a boltját tönkretették, jogosan kérdezte: hol vannak ilyenkor a szülők? Nem hiányolják őket otthon késő este, amikor normális esetben már otthon kellene lenniük?! Mindenesetre elgondolkodtató” – mondja Bogdán Eszter, aki szerint Londonban eddig sem voltak ritkák az autólopások, kirakatrongálások, csak amit a bandák eddig kicsiben műveltek, most elkezdték nagyban is.

A dolog persze a szegénységről és frusztrációról is szól. Ezek azok a fiatalok, akik miközben szétrúgják egy elektronikai üzlet kirakatát, arra gondolnak, hogy míg London szebb és jobb negyedeiben élő kortársaik igen, ők tán soha nem vehetik meg ezeket a dolgokat. Dr. Paul Bagguley, a Leedsi Egyetem szociológusának véleménye szerint tisztán érzékelhető, hogy sok tinédzser először vesz részt lázadásban. Az 1980-as hasonló eset idején még nem volt ennyi üzlet, amit betörhettek volna, ezért is tűnt józanabbnak a felfordulás. Londonban ugyan mostanra elcsendesedtek az utcák, de a külvárosokban folytatódnak a lázadások. Egyre kézenfekvőbb a kérdés, ami aggasztja az angolokat: mi lesz a 2012-es olimpia évében? Ide mernek majd utazni a külföldi látogatók?

Addig persze van még egy év, egyelőre pszichológusok és szociológusok serege próbálja megfejteni az okokat. Véleményük szerint ezeknek a fiataloknak, gyerekeknek nincs mit veszteniük, nincs jövőképük. Peremvidékeken laknak, dühösek, csalódottak, tehetetlenek sok olyan dologgal szemben, amelyeket sokan talán csak hírből ismerünk.