Céges karácsonyi buli és a másnapi szégyenbörze

Nem mondhatnánk, hogy a céges karácsony a szezon topeseménye, de mindig átesünk rajta, mint a rossz álmon. Menetrendszerűen lefuttatjuk, hogy jobb lenne talán mégiscsak kihagyni az ideit, de mivel a titkárnő húszpercenként elküldi e-mailben, hogy lesz szíves mindenki legalább egy köszönés erejéig tiszteletét tenni, és kövér felkiáltójelek közepette jelzi, hogy becsüljük meg magunkat, amiért a „nehéz gazdasági helyzet ellenére” ilyen nagyvonalú a kenyéradónk („bezzeg másoknál…”), nagy sóhajtások közepette áment mondunk. Egyúttal a tisztelt partnerek, ügyfelek, ilyen-olyan érdekkapcsolatok ingyenes itatóbulija is ez, nagybetűs reprezentáció, szóval ha másért nem, a cég jövője érdekében kivajazzuk magunkat tisztességgel, leporoljuk a báli cipőt, felragasztjuk a leglelkesebb rutinmosolyt, aztán hadd szóljon.

Ereszdelahajam 2.0

A kezdeti kétségbeesett téblábolás addig tart csak, amíg meg nem bírunk kapaszkodni az első pohár pezsgőben – és szerencsére nem vagyunk egyedül ezzel a recepttel. A száraz pogácsa és a lejárt szavatosságú sajtos roló hamar elfogy, de hát a tisztelt publikum sem vacsorálni érkezett elsősorban. DJ-re – lásd nehéz gazdasági helyzet – nem akart sokat költeni a vállalat, így a cég egyik önjelölt lemezlovasát vagyunk kénytelenek hallgatni, aki még a második óra után sem bírja eldönteni, hogy a progresszívebb elektronikus muzsikák vagy a Balázs–Korda-kettős melódiái dominálják-e a rangos eseményt. Alapvetően mindegy is, a nép nehezen mozdul, a táncparketten botorkáló mátós informatikusok pedig a lakodalmast és a modernt is kitörő örömmel fogadják.

Kezdjük magunkat egészen jól érezni: az iroda legellenszenvesebb  pénzügyesével már a harmadik felest gurítjuk le, fuldokolva kacagunk a főnökünkön, aki boldog-boldogtalannal táncolni kényszerül a ritmusérzék minimuma nélkül, és a vállalati pletykák is beigazolódni látszanak, amikor a HR-es donjuan a szomszédos iroda mindeneskéjét a folyosó félhomályába tereli – szigorúan szakmai diskurzus céljából. Mikor felcsendül a Szerelemvonat, már a főnökünk nyakkendőjébe kapaszkodva vonatozzuk végig a vállalati ebédlőt, aki üvöltve közli, hogy mindig is rajongott a dekoltázsunkért, bár meg kell jegyezze, a mögöttünk egyensúlyozó Katikáé se semmi, szóval ő bolondja a nagy melleknek, ezt muszáj volt közölnie, már megbocsássunk. Ha már így összepajtáskodtunk, mi is gátlástalanul odarikkantjuk a hangzavarban, hogy szerintünk meg gusztustalanok a zakói, de végül is ilyennek szeretjük.

A káosz kellős közepén még elcsípjük kisírt szemű kolléganőnket, akit szerelmi bánatában valamelyik takarítónő vigasztal a mosdó bejáratánál, és egy másik munkatársunkat, aki asztalra pattanva Beyoncét megszégyenítő csípőriszálások közepette üvölti, hogy ez a világ legjobb munkahelye, és a konkurencia tehet egy szívességet. Mobiltelefonok vakui villannak mindenfelé, mi is csókot lehelünk és nyelvet öltünk a szélrózsa minden irányába, ahol okostelefont emelnek a magasba videofelvétel céljából, és borzasztó viccesnek érezzük magunkat, amikor a legnagyobb befektetőnkkel fényképezkedünk, úgy, hogy a középső ujjunkat a magasba lendítve, izzadtan pózolunk a világ legnagyobb terpeszében.   

Good morning sunshine

Másnap aztán, lévén munkanap, már az elő pillanyitáskor tudjuk: elveszett a haza, lehúzhatjuk a rolót, végünk. Az irodába lépve nagy és nehéz a csend, a sarkokból csak susmus hallik, a pórusokból párolog a tegnap esti kevert szeszek bűze. Próbáljuk kerülni a cinkos összekacsintásokat, hiába. Igyekszünk végiggondolni, a szégyenskálán a kollégákhoz képest hányadik hely a miénk, mikor halljuk, hogy a többiek már egymás mobilját kézről kézre adva hüledeznek a látottakon, és minden mondat „és az megvan, hogy…?” kezdetű. Mi tüntetőleg munkába temetkezünk, hangosan telefonálunk, és vadul verjük a klaviatúrát (magunkban már megfogalmaztuk a felmondólevelünket, rövid és hatásos lett), de a benti levelezés nagyipari üzemmódra vált: tényleg senki nem ússza meg. Délutánra már egészen jókat kacarászunk magunkon – leginkább másokon –, és mikor már a főnökünk is nyerítve röhög a képek láttán, egészen megenyhülünk. A kollektív szégyen nem szégyen.

Nem marad más hátra, mint hogy megfogadjuk, jövőre már tényleg nem megyünk el, feltéve hogy megmarad egyáltalán az állásunk – amihez nagyban hozzájárulna, ha sem a legnagyobb befektetőnk, sem a kedves neje nem szemlézné az esemény képanyagát. Este otthon a sminkkel együtt levakarjuk a szégyenpírt is, és megállapítjuk: mások tényleg sokkal kínosabban viselkedtek nálunk. Legalábbis így emlékszünk.