Aktuális

Keresztes Ildikó: “A szerelemben nem létezik racionalitás”

Évekkel ezelőtt egy bulin a házigazda bemutatott egy félszegnek tűnő, fekete, parázsló tekintetű kislányt. Énekesnő szeretne lenni – mondta –, szokta olvasni az írásaidat, és meg szeretne veled ismerkedni. Én zavartan habogtam, ő bájos mosollyal kezet fogott, majd megkérdezte, hogy tisztelete jeléül adhatna-e egy dedikált fotót magáról. Persze, hümmögtem, nekem megtiszteltetés.

Keresztes Ildikó: „A szerelemben nem létezik racionalitás”Csak otthon néztem meg a képet. „Rajongómnak, Sz. A.-nak” állt rajta vastag filccel, és utána az aláírás. Abban a pillanatban tudtam, hogy ebből a lányból hamarosan sztár lesz! Akiben ennyi magabiztosság, hetykeség van, arra ezen a pályán gyors és nagy ívű karrier vár! És valóban, rövidesen egyetlen lendülettel, sistergő lendülettel berobbant a hazai könnyűzenei élvonalba, és szokatlan intenzitásával, lobogásával, fura fanyar szenvedélyességével az egyik legmarkánsabb egyéniségévé is vált. Ő Keresztes Ildikó.

Most viszont itt, a ligeti cukrászdában kifejezetten fakónak tűnik. Fáradtan hátradől a széken, halkan beszél, tekintete a messzeségbe mereng.

– Tegnapelőtt tévé volt, utána néhányan hajnalig buliztunk, tegnap egész nap próbáltam, ma olyan vagyok, mint egy meglőtt rinocérosz – suttogja érdes-búgó hangján a messzeségbe. – Ha nincs ez a találkozó, biztos, hogy egész nap ki se teszem a lábam otthonról. Tudod, nálam többnyire csak végletek működnek. Vagy pörgök ezerrel, vagy lemerülök, és akkor nem csinálok semmit. Félrevonulok a világtól.

Persze, Ildike, de az élet javarészt a kettő közötti tartományban folydogál. Szerelőt várunk, sorban állunk, keresgélünk…

– Ezekbe bele is szoktam halni! Inkább tíz órát végigkoncertezem, egy napot eltéblábolok otthon, semmint öt percet toporogjak egy megállóban, vagy ügyet intézzek a hivatalban! Reménytelenül csapongó vagyok.

Nem is irigyled azokat, akik képesek csak-úgy „ellenni”? Magyarán: normálisan élni?

– Dehogynem! Persze hogy irigylem mindazokat, akiknek nem kell szüntelenül a maguk poklait megjárni, kétségeikkel folytonosan megküzdeniük! Biztosan legtöbbször jobb nekik, csak aztán olykor eljön egy-egy pillanat… Amikor koncert közben megérzem, hogy több ezer ember érzi azt az önfeledtséget, ami valószínűleg belőlem áradt, vagy a színházban észlelem azt a döbbent pillanatot, amikor a közönség hirtelen megdermed… Igen, ilyenkor valami csoda tölt el, és úgy érzem, ezzel a sok csapongással, kétséggel együtt is megéri ilyennek lenni. Hogy tudtam adni valamit magamból…

– Mi az szerinted, amit egyáltalán tudunk adni magunkból?

– Nem is tudom, de talán jobb is. Talán így izgalmasabb… De emlékszem, annak idején is, amikor még válogatott szinten tornáztam, tehát eléggé ura voltam a mozgásomnak, mindig feszített, hogy gyakorlat közben nem beszélhetek. Úgy éreztem, meg vagyok fosztva valami kifejezőeszköztől, mert én közben szívem szerint beszéltem, énekeltem vagy sikoltoztam volna, hogy mindent kiadhassak magamból.

Keresztes Ildikó: „A szerelemben nem létezik racionalitás”Miért nem hiszed el, hogy te önmagadban is érdekes vagy, izgalmas vagy, szerethető vagy?

– A legádázabb csatákat én mindig a gátlásaimmal, görcseimmel, kisebbrendűségi érzéseimmel vívtam.

– A csudákat!

– Ezek csak védekezések. Mondták már sokan, hogy én biztos megjátszós meg nagyképű vagyok! Nem igaz! Csupán törékeny és sebezhető. Én mindig úgy éreztem, nekem folyton bizonyítanom kell, keresni a helyemet a világban. A körülményeim is így alakultak. A szüleim korán elváltak, sokáig alig ismertem az apámat. A nagyapám volt a férfi a családban, aztán született egy unokaöcsém, és ő lett a kedvenc. Aztán anyukám férjhez ment, és Székelyföldről áttelepültünk Budapestre. Két hétig Alice-nek éreztem magamat Csodaországban, aztán rádöbbentem, hogy ez nem egy üdülés, hanem egy számomra merőben más világban kell léteznem. Más emberek között, más erkölcsök közepette, más ritmusban, más közegben… Évekig nem találtam a helyemet. Igazán a zene jelentette a biztonságot, a szabadságot, amelyben önfeledt és boldog tudtam lenni. Aztán egyszer megtörtént a csoda! Cserháti Zsuzsa azt üzente egy tévéfelvétel után, hogy „csókolja a hangomat”! Nekem ő volt a bálványom, példaképem, akit gyerekkorom óta teljes odaadással csodáltam, képzelheted, mit jelentett számomra ez a néhány szó! Hihetetlen erőt, hitet adott! Később aztán jóban is lettünk, és miközben nem győztem csodálni tehetségét, a magam szintjén is mérce lett az ő maximalizmusa, fanatizmusa, meg nem alkuvása…

…igen, de ezzel együtt azt is látnod kellett a tragikus sorsán keresztül, hogy ez az intenzitás, ez az odaadás milyen veszélyekkel is jár, milyen védtelenné is tesz valakit…

– Sokáig nem is tudtam túltenni magamat a halálán! Egyszerre jelentett számomra személyes gyászt és figyelmeztetést, hogy ez a lobogás hova is vezethet. Az én isteni szerencsém, hogy volt mellettem egy ember, a szerelmem, párom, férjem, aki a maga csodálatos bölcsességével, józanságával nem engedte, hogy én is elszálljak, még ha hajlamos is lettem volna rá. Itt tartott. Megvédett önmagamtól, hebrencsségemtől, szertelenségemtől.

– Hogy bírta? Nem féltél, hogy egyszer csak elege lesz?

– Belőlem??? Racionálisan elég oka lehetett volna az elmúlt 23 év során, de a szerelemben létezik racionalitás?

– Ez azóta tart?

– Azóta. Voltak viharok, válságok, kísértések, veszekedések közben, de ezek is mind magas hőfokon, érzelmi telítettséggel. Természetben, vérmérsékletben pont ellentétei vagyunk egymásnak. Talán ez kapcsol minket ilyen szorosan össze, és tesz bennünket teljessé az első pillanattól…

20 év együttélés után ment férjhez Klicska Lászlóhoz, az EDDA egüttes basszusgitárosához
20 év együttélés után ment férjhez Klicska Lászlóhoz,
az EDDA együttes basszusgitárosához

 

Ehhez képest húsz évet udvaroltattál magadnak…! Legalábbis nem hebehurgyáskodtátok el a dolgot…

– A hiba az én készülékemben volt! Annyira bizonytalan voltam magamban, annyira nem éreztem magamat érettnek rá… Számomra a házasság magasztos, mondhatnám, szinte szent dolog, féltem a magam szertelenségeivel belevágni. Igen, húszévi kapcsolat után éreztem úgy, talán már méltó vagyok arra, hogy oltár előtt megpecsételjük a szövetségünket…

– Jó, jó… csak… hogy is mondjam… szóval…

– …azt akarod kérdezni, hogy nem késtünk-e le a gyerekről? Nézd… Korábban, a nagy lobogás közepette nem gondoltunk erre, aztán szerettük volna, de nem jött… Nem tudom, hogy mit hoz az élet. Lehet, hogy vannak kiéletlenségeim… Lehet, hogy ezért tudom annyira szeretni azokat a gyerekeket, akik az X-Faktorban a gondjaimra vannak bízva, ezért érzek akkora felelősséget értük, ezért vagyok annyira büszke, amikor továbbjut valaki közülük, és ezért érzem fájdalmas kudarcnak, ha búcsúzni kell valamelyiktől. Feladatnak indult, játéknak, és aztán, szinte észre sem vettem, legbensőbb személyes ügyemmé vált. Olyan érzéseket fedezek fel magamban, amelyekről eddig nem is tudtam, nem is sejtettem. Amelyektől több lettem, teljesebb, gazdagabb.

Búcsúzáskor dedikált fényképet csúsztat felém. Otthon megnézem. „Sok szeretettel és köszönettel” – áll rajta, és aláírás.

Ildikó! Ha kicsit szószátyárabban, de én is ezt akartam írni ebben a cikkben neked!

Keresztes Ildikó: „A szerelemben nem létezik racionalitás”Cikkünk a Nők Lapja legfrissebb számában jelent meg. 

A hetilap tartalmából: 

  • Készülünk a karácsonyra
  • 99 ajándéktipp
  • Marton Levente: Feltekert Svájc
  • Ezotéria: Kérjünk az angyaloktól
  • Család: Hozzánk igenis a Jézuska jön! 
  • D.Tóth Kriszta: Ünnepvárás, vendégvárás 

Ha előfizetnél a hetilapra, itt megteheted!

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top