Aktuális

Eszenyi Enikő: “A fiúknak persze könnyű…”

"András, ez most egyszerűen nem megy…" Próba után hívott vissza Eszenyi Enikő. Sorolta, mi tölti ki a következő napjait. Főpróbahét, bemutató két helyen, felújító próbák, közben igazgatja a Vígszínházat, és ott a Megasztár. Emellett valóban nem fér el a Nők Lapja. Aztán látom a bemutatón, valódi könnyek, igazi meztelenség, a nézőtéren a fél magyar színházi élet. Végül megbeszéljük a találkozót, választhatok, fotózás előtt egy óra a Művész kávéházban, vagy vasárnap este tíz után, amikor a próba véget ért. Ebből interjú már nem lesz, gondolom, legalábbis nem úgy, ahogy szeretnénk, nem baj, majd leírom, ami történt, hátha érdekes lesz és tanulságos. És az. Érdekes és tanulságos.

Bárdos András interjúja
Bárdos András interjúja

– Szia, hát itt vagy? – köszön rám, az órámra nézek, nem késett egy percet sem. – Eszem valami sütit, nem kérsz?

Színésznők szoktak édességet enni? Azt képzeltem, ő is nyilván folyamatosan léböjtkúrán van, de nem. Gesztenyepüré. Végül is, miért ne? Karcsú, mint a nádszál.

Te mindig így éltél? Ebben a rohanásban? Feszültségben?

– Két év után kezdek el újra játszani, ez most elég szélsőséges helyzet, folyamatosan gyakorolnom kell, ha fel akarom venni a fonalat. Ezért a darabért kidolgoztuk a lelkünket. Olyan a próba, hogy hetek óta naponta legalább három színésznőnek ki kell borulnia egy-egy jelenetben.

Azok a színpadon igazi könnyek?

– Miért, milyenek lehetnének?

Van erre valami technika?

– A sírásra? Dehogy. Minden alkalommal olyan állapotba kell kerülnöd a színpadon. Az érzéseket rögzíteni kell, és amikor a darab odaér, odaérsz te is. Mint Pavlov kutyája.

Hirtelen, minden átmenet nélkül énekelni kezd. Kéményseprőt látok! Szerencsét találok! Ott van!

– Hol? – kérdem. Körülnézek a kávézó teraszáról. Valami egyenruhás jön, vagy efféle, ki tudja ezt manapság Budapest utcáin. Eszenyi viszont folytatja:

– Vakablakot keress!

Minek?

– Tudod, csak akkor érvényes a kéményseprő, ha vakablakot látsz hozzá, vagy törött üveget, öreg nénit, repülő madarat, piros kocsit, ott egy piros kocsi, ez megvan! Ha ezt egyszerre mind látod, nagyon nagy szerencséd lesz! És fogd a gombod!

Neked mi lenne most a nagy szerencse?

– Ha egész évben telt házzal játszanánk.

Eszenyi Enikő: „A fiúknak persze könnyű…” Mióta a Megasztárban szerepelsz, érzékelsz a kollégáidon idegenkedést? Vagy irigységet?

– A kollégákon nem. Szüksége van erre a Vígnek is. Nekem tíz-tizenkét éves rajongóim vannak! Hol látnának, ha nem a Megasztárban? Kulturális műsorok nincsenek! Így meg talán bejönnek a Rómeó és Júliára is. Három címlapon vagyok egyszerre. Jár ez ma egy ötvenéves színésznőnek?

Biztos igaza van, de azért kicsit még nem hagyom magam.

– Különleges a helyzeted tévé nélkül is.

– Valóban, szerencsés vagyok. De én csak ebben élek. Nekem ez az életem.

Mintha csak meg akarná erősíteni, csörög a telefonja. Nem először, de ezt most felveszi.

– Jucikám! Szevasz! A premierrel kapcsolatban? Nem bírod a kettőt. Jól van, nem kell. Abszolút megértem, két előadás után nem tudsz egy harmadikat. Jó, köszönöm. Puszillak… – Kinyomja, sóhajt, elteszi a telefont. Halász Jutka hívott, mert arrébb tetettem egy időpontot. Ő aznap két előadást játszik, és megkérdeztem, nem tud-e egy harmadikat is. Hát, én se tudnék. A premiert most át kell tenni egy másik napra, de megcsináljuk. Hol tartottunk?

Arra már én sem emlékszem, de azt tudom, mi érdekel.

Úgy hallottam, három-négy órát készülődsz egy Megasztárra.

– Ez csak a férfiaknak csoda. Ha filmet forgatok, és nyolcra jön stáb, én akkor is hatra járok. Tudod, mennyit öltözöm egy nap? Elmesélem. Reggel elindulok otthonról, az egy. A színházban átöltözöm a próbához, kettő. A Mikve című előadásban már a huszadik percben meztelenül kell megmerítkeznem, úgyhogy az három. Van még benne két gyorsöltözés, az öt, a végén csuromvizes vagyok megint, az hat. Két próba van, tehát a végére tizenkettőnél tartok, ha este megyek valahova, akkor az még egy. A fiúknak persze könnyű. Felkapnak egy inget, egy zakót. Még a fáradtság is jól áll nekik.

Mennyi idő töltesz boltokban? Sok ruhát veszel magadnak?

– Nem emlékszem, mikor vettem utoljára ruhát magamnak. Nincs idő. Most, amikor Koreában jártunk a színházzal, ott volt éjszakai piac. Előadás után lementünk éjjel kettőtől négyig. Tudod, mit vettem? Ginszenggyökeres arcpakolást, abban állítólag nagyon jók.

Meg lehet mondani, mennyi időt töltesz a színházban?

– Tíz-tizenkét órát biztosan.

Mennyi a szabad időd? Egy nap hány percet töltesz úgy, ahogy akkor éppen te akarod?

– Nincs ilyen. Talán ismered az érzést, felhív valaki, hogy találkozzunk. És hiába mondom, hogy öt perc sincs. Újrakezdem a litániát, próba tíztől kettőig, délután irodázom, este előadás, éjjel olvasok. Erre az emberek egy idő után megsértődnek. Utoljára a kozmetikusom kérdezte, mi hajt engem. Az, hogy jól meg legyen csinálva. Ez a lényeg. Legyen jól megcsinálva.

És a saját életed? Azzal mi lesz?

– András, nekem nincs saját életem. Nem foglalkozom vele. Éppen most beszéltem a könyvelőmmel, mondtam neki, csináljon mindent jól, mert én foglalkozom egy nagy intézmény nagy pénzével, de a sajátommal egyáltalán nem.

Eszenyi Enikő: „A fiúknak persze könnyű…” Egyszer egy barátom, aki elhagyta a feleségét, megkérdezett, mit tegyen. Visszamenjen hozzá? Mondtam: az a kulcskérdés, hogy szereted-e. Hogy szeretem-e? töprengett el. Nem mondta végül. Az alapkérdéseket nem tesszük fel magunknak. Amíg ezen gondolkodom másodpercek , Enikő előhalássza táskájából a telefont, a következő állomást hívja, a fotóst, „mindjárt ott vagyok”, mondja kedvesen. Leteszi, rám néz, van még valami? kérdi a tekintete. Elmondom az esetet a barátommal, majd megkérdezem, megéri-e így élni. Hogy miről mond le, és mit nyer mindezzel? Látszik, hogy érti, hogyisne értené, de ez most nem a megfelelő pillanat, elmélyülni itt, egy kávézó teraszán.

– Nézd, sok mindenről lemondok. Az fáj, hogy anyukámmal kevesebbet találkozom, mint szeretnék. De mindennap beszélünk, meg gyakran hoz nekem ebédet a színházba.

Ételhordóban?

– Üvegben. Meg dobozokban. Folyton panaszkodik, hogy kifogyott a dobozból. De ne legyen már ilyen borús ez az interjú! Beszéljünk arról is, ami jó! Amiért megéri. Ez egy nagy színház, és meg kell tartanunk a közönségünket. És nem operettel! Egy generációt kell rászoktatni a színházra!

Látom, erről beszélne még szívesen. De majd máskor vagy másnak. Még benéz a cukrászdába, köréje gyűlnek, nézem, szép és nagyon kedves. Aztán kilép, távolról figyelem, összehúzza magán a kabátot, hűvös van, őszi délután, nem is késik sokat.

 

Eszenyi Enikő: „A fiúknak persze könnyű…” Cikkünk a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

  • Interjú George Clooney-val
  • Anyabank: Módszer, amely spórolni tanítja a családot
  • Gyereket szeretnénk!
  • Gábor Zsa Zsa – A múlt század Paris Hiltonja
  • Használati útmutató kommunikációképtelen férfiakhoz
  • Tamással sülve-főve
  • Sztárok, akik tudják, mi a szegénység  

Előfizetnél a lapra? Itt megteheted!

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top