Bűntől a betegségig

A New York Times napilap 2000-ben felmérést készített arról, milyen értékeket vallanak a mai amerikaiak. A válaszadók érdekes módon mindannyian ellenálltak, hogy erkölcsi ítéletet fogalmazzanak meg bárki viselkedésével kapcsolatban, kövessen el az illető akár bűncselekményt is. Egyikük, amikor a gyerekeket molesztáló papokról kérdezték, így válaszolt: „Mindenki követ el hibákat, és a papok sem különbek másoktól. Amit tettek, az persze rossz, de nem megbocsátani nekik szintén hiba lenne.” Egy San Franciscó-i nő azt is elutasította, hogy egy ismert amerikai sorozatgyilkost rossznak minősítsen: „Úgy gondolom, inkább beteg, mint rossz. Sajnálom őt.” A felmérés résztvevői ugyanígy közelítettek az alkoholistákhoz, játékszenvedély-betegekhez és drogfüggőkhöz is, mondván: „Azt hiszem, van bennük valami, ami rosszfelé húzza őket. Nem hiszem, hogy egy ember egész személyisége rossz vagy gyenge lehetne.”

A felmérést irányító társadalomtudós, Alan Wolfe nagyon ellentmondásosan fogadta saját eredményeit. „Mintha az emberek elvesztették volna a józan eszüket azért, hogy kedvesek, gondoskodók és támogatók maradhassanak. Naivakká váltak, elveszett belőlük az élet tragikus szemlélete. Alapvetően persze nem lenne baj, hogy nem akarunk ítélkezni mások felett. Hiszen, ha túl sokszor tesszük, képmutatóvá válunk és megkeményedünk.”

De valóban csak az ítélkezés és a keménység lenne a kedvesség egyetlen alternatívája? Hiszen a józan ész, a tisztességes gondolkodás és az erkölcsi érzék is az lehet. Tiger Woods ötéves házassága alatt száznál több nővel csalta a feleségét, és Jesse James is rendszeresen félrelépett Sandra Bullock mellett. A sajtó pedig most arról cikkezik, hogy James bejelentkezett egy méregdrága rehabilitációs központba, ahol a szexfüggőségét kezelik, és ugyanez volt a helyzet annak idején Michael Douglasszel is, az ő félrelépéseit is szexfüggőségnek nevezték. A morális szabályok be nem tartását, a felelőtlen és romboló viselkedést ma nem jellemhibaként, hanem betegségként kezeljük.

Az atyák bűnei

A katolikus egyház gyerekmolesztálási botránya csak egyetlen kijózanító példa arra, mi történik, ha a terápiás megközelítés veszi át az erkölcsi ítélkezés helyét. 2001-ben tűntek fel először a médiában a gyerekeket molesztáló papok dermesztő történetei. Hamarosan kiderült, hogy még a katolikus egyház is, amely az erkölcsi tanítások bástyájaként hirdeti magát, súlyosan fertőzött a terápiás megközelítéssel.

A hetvenes években divat volt a mentális szakemberek körében a pedofíliát a pszichológiai éretlenség kezelhető formájának tekinteni. Az akkor elfogadott elmélet azt tartotta, hogy a pedofil azért vonzódik szexuálisan a gyerekekhez, mert érzelmileg még önmaga is gyerek. Nincs szükség másra, mint beszédterápiára, hogy a beteg jobban megértse önmagát és mögé lásson a megrekedt fejlődésének. Tragikus módon az egyház elfogadta ezt az álláspontot, és mentális egészségügyi kezelésre küldte a molesztáló papokat.

Az elképzelés, miszerint a pedofília kezelhető, már régen nem elfogadott álláspont. Az egyetlen megoldás az erős kontroll, a molesztálók elzárása, szabadulás után pedig minden ellenőrizetlen kapcsolat kizárása a gyerekekkel.

John Geoghan atya esete tökéletesen illusztrálja, hogyan vesztette el az egyház a morális tartását, amikor a molesztáló papokat betegekként kezelte. 1984-ben az egyházi vezetők már tisztában voltak vele, hogy az atya kicsiket molesztál. De Geoghant feljebbvalói újra és újra gyógyító terápiára küldték. 1989-ben például befizették egy luxusklinikára, amely megtévedt papokra specializálta magát, ahol részt vett személyiségfejlesztő tréningen is. Amikor pár hónap múlva elbocsátották, stresszcsökkentő feladatokat írtak elő neki. Geoghan terapeutája azt a szakvéleményt adta róla, hogy készen áll a lelkipásztori munkára, és gyerekek közé is engedhető. Geoghan magáévá tette terapeutái elméletét arról, miszerint az erkölcstelen cselekedetek nem személyes hiba vagy rosszakarat eredményei, hanem betegség jelei, amelyek egy jó orvos figyelmére tartanak igényt.

Negyven évvel ezelőtt egy nemi erőszaktevő menedéket kért egy ausztráliai település, Hobart templomában. A pap beengedte, meghallgatta a mondandóját – majd orrba vágta, és hívta a rendőröket. Milyen másként alakult volna a katolikus egyház legújabb kori története, ha ugyanezt tette volna az első pappal, aki tanácsot és segítséget kért a gyerekek molesztálása miatt! Azzal, hogy az egyházi személyek cselekedetét pszichés problémaként és nem bűncselekményként ítélte meg, a társadalom legelemibb szabályait szegte meg.

Tolerálja a tolerálhatatlant

A terápiás megközelítés legfőbb hibája, hogy tolerálhatóvá teszi a tolerálhatatlant. A pszichológia alapelve ugyanis, hogy nem ítélkezik. Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy a kriminális papokat áldozatokként mutassa be, akiknek megértésre, figyelemre és gondoskodásra van szükségük. És a mindent megbocsátó, nem ítélkező megközelítés így vált át kedvességnek álcázott kegyetlenségbe. A megbocsátás szép dolog, de nem történhet meg bűnhődés nélkül, illetve a kriminális cselekedet legális büntetése előtt.

Egy francia újságírót a közelmúltban azért vont felelősségre a saját szakszervezete, mert egy pedofilokkal készített riportsorozat elkészítése után kiadta a rendőrségnek az összes pedofil riportalanyát. Az újságíró-testület véleménye szerint megengedhetetlen, hogy egy újságíró bármikor is kiadja a forrásait. A jó és rossz fogalma viszonylagossá vált, a szakszervezet nem törődött a pedofilok eddigi és leendő áldozataival, és nagyobb bűnnek tekintette az újságírói etika megszegését a legalapvetőbb emberi normáknál.

Nagyon vonzó alternatíva az elfogadhatatlan viselkedést pszichológiai diagnózissal helyettesíteni, de ha a bűn szindrómává silányul, akkor csak a valódi áldozatoknak okozunk még több szenvedést.