A szerelemnek tényleg múlnia kell? – Soma Mamagésa válaszol

Kedves Soma!

Hétről hétre nagy lelkesedéssel tanulmányozom a rovatodat. Nagyon érdekelne a véleményed a következőkről: A legjobb barátnőm már nyolc éve van együtt a párjával, két éve együtt is élnek (még nem házasok). Számomra mindig úgy tűnt, hogy életük végéig együtt maradnak, mert valóban egymásra találtak, és lényegében minden a legnagyobb rendben van közöttük. Ám pár hónapja elkezdett panaszkodni, hogy úgy érzi, kiégett a kapcsolatuk. Kifejtette, hogy már nem szereti a párját, illetve átalakult benne a szerelem valami mássá. Nem tudta igazán elmagyarázni, mi a gond, de látom rajta: már nem olyan boldog, mint korábban. Úgy sejtem, ha jönne egy olyan férfi, aki el tudná csábítani, biztos, hogy elhagyná a mostani párját. Megszállottan olvassa a romantikus könyveket, minden férfiról lelkesedéssel tud mesélni, de ha a párja szóba kerül, nem szívesen beszél róla. Mondta, hogy beszélt erről a kedvesével is, aki szerint ez az élet rendje: több év után már nem szerelmes az ember, hanem valami mást kezd érezni a másik iránt, ami továbbra is elegendő ahhoz, hogy együtt maradjanak.

Én nemrég ismerkedtem meg a jelenlegi párommal, és úgy érzem, benne megtaláltam azt a férfit, akit életem végéig magam mellett szeretnék tudni. Szomorú és kétségbeesett leszek, ha a mi kapcsolatunk is elér majd egy ilyen stádiumba. Ezt most el sem tudom képzelni. Szeretném, ha a barátnőm párkapcsolata nem érne véget – de hogyan tudnám támogatni? Nekem még nem volt ilyen hosszú kapcsolatom, mint neki, nem tudom, miként alakulnak az érzelmek két ember között. A szerelem valóban elmúlik? Idősebb emberektől lehet hallani, hogy 40-50 év után is szerelmesek egymásba… De ha mégis elmúlik, akkor mi jöhet a helyére? Szerintem nem csak azért maradnak együtt az emberek, mert bár a szerelem elmúlt, de feltételezik: úgysem találnának jobbat, és ha mégis, akkor ismét csak ugyanígy járnának, hogy vége lesz. Hogy is van ez? Tényleg nem értem…

Előre is nagyon szépen köszönöm a válaszodat!

Teca

 
Kedves Teca!

Először is: azt gondolom, hogy nem tanácsos mások életébe beleavatkozni – még segítő szándékkal sem. „A kéretlen adakozóktól mentsen meg az Úr” – szokták mondani. Kérte a barátnőd a segítséged, hogy ne érjen véget a kapcsolata? Ha így van, a legtöbbet azzal tudod tenni, hogy meghallgatod, és beszélgetsz vele a témáról, minél mélyebben, őszintébben. De neked akarni – vagy egyáltalán csak vágyni – azt, hogy ők együtt maradjanak: ehhez nincs jogod. Ez az ő dolguk, ehhez senkinek semmi köze.

Igen, a szerelem elmúlik, és jó esetben szeretetteljes – és nem közömbös vagy gyűlölködő – kapcsolattá alakul át. (Mint a népdalban is énekeljük: „Nincs az a szerelem, ami el nem múlik.” Áprilisban lesz húsz éve, hogy együtt vagyok a férjemmel, és tapasztalatból mondom, hogy a szerelem érzése (még ha más minőségben is) hullámokban visszajöhet a kapcsolatba. Ha beütöd a keresőbe a szerelem kémiája kifejezést, akkor igen nagy és részletes anyagot kapsz arról, mi is zajlik le ilyenkor két emberben. Az agy előbb-utóbb hozzászokik ehhez a kémiai őrülethez, amely ilyenkor belobban a testben és persze a lélekben. Úgy két év múltán – a „sötét veremből” kijőve – végre el lehet kezdeni meglátni a másikat. Százalékos többségben – természetesen mindig vannak kivételek – az első mérföldkőhöz az első két év után érkeznek a kapcsolatok. Ha ezután továbbmennek, a második nagy szakítópróba a hetedik évnél van. (Mi hét és fél év után házasodtunk össze.) Abszolút tipikus a helyzet, amelyben a barátnőd van: a hetedik éven is túl van, és ráadásul együttélésben a másodikon is. Ha valaki óvni akarja a kapcsolatát – de hozzáfűzöm, nem minden megy az életben akarásból, sőt! –, akkor ajánlott direkt új impulzusokat vinni az együtt töltött időbe. Új helyek, új élmények, új szokások, új pózok… Ha játékosak a felek – nem veszik magukat annyira komolyan –, akkor szerepjátékok (nekem, nekünk ez nagyon sokat adott és ad mind a mai napig).

Nagy többségében azt látom és láttam eddig a környezetemben, hogy a felek ezt az újat leginkább egy új ember személyében szeretik behozni. Egy szerető vagy szerelem, esetleg annak hitt energia mindenképpen változást hoz. Ha a párkapcsolat kiállja a próbát, akkor egy ilyen szeretősdi akár jót is tehet a hosszú távú együttlétnek. Mivel többségében még mindig egóból és nem szívből szeretünk, ezért az emberben ott van a birtoklás – abszolút megérthető – érzése. Ennek köszönhetően egyből izgalmasabb lesz az, aki másnak is kell. Ez a „húzd meg, ereszd meg” dinamikája, ami annyira meghatározza a kapcsolatokat, erről hosszabban írok a site-omon, az Írások link alatt, Mitől vonzó a másik? címmel.

Ezen a duális bolygón mindennek van előnye, hátránya és persze ára. Minél tudatosabb az ember, annál tudatosabban mérlegel: mi az, amit kapok, és mi az, amit nem – egy új kapcsolatban és/vagy a régiben. Nehéz egyszerre megteremteni, hogy a kapcsolat stabil, nyugodt, intim legyen, meg-megújhodó, izgalmas és inspiráló is. Erre csak azok képesek, akik maguk is izgalmas személyiségek.

Ám sokféle kapcsolat van! Látok a környezetemben olyanokat is, akik évek óta teljes énbeszűkültségben és társfüggőségben élnek. Szorongó emberek, akik szinte teljesen kizárták maguk körül a külvilágot, csak egymásba és a gyerekeikbe kapaszkodnak. (Hányszor írtam már Khalil Gibran idézetét a A próféta című könyvéből: „Gyermekeid nem a te gyermekeid, nyílvesszők ők csupán, kiknek figyelheted röptét.”) Ez a házaspár évtizedek óta egy napot sem töltött egymás nélkül, teljesen össze vannak nőve – számomra szánalomra méltók. Olyanokat is ismerek (igen idős embereket), akik „tisztességből” együtt maradtak, de valójában semmit nem szeretnek együtt csinálni. Élnek egymás mellett, mint két szobanövény…

Nem gondolom, hogy érték lenne mindenáron együtt maradni, viszont a másik véglet sem jó, amikor az első felmerülő problémára, nehézségre szakítással reagálnak. Hiszen ami nem öl meg, az megerősít – már ha valódi lelki kapcsolatról van szó. Azok, akik a kapcsolat, vagyis egy másik ember által szeretnék a biztonságot megteremteni az életükben, ingoványos alapokra építenek. A stabilitást mindenekelőtt saját magunkban kell megteremteni, nem mástól elvárni. (Igen radikálisan erre mondja Hellinger, hogy ha valaki a szakításnál öngyilkossággal fenyegetőzik, azt pláne ott kell hagyni.) Bármit is választunk, valamiről lemondunk, hiszen épp ez a választás lényege. Ha egy életen át a hűséget választjuk, lemondhatunk a szexualitás színeiről, sőt akár teljes mértékben a szexualitásról is. Évtizedek óta tuti kölcsönös hűségben élő és emellett rendszeres és izgalmas szexuális életet folytató párt én még soha nem láttam. Olyat már többet is, akik tizen-egynéhány éve hűségben és klasszul együtt voltak, de azt is meg tudom számolni egy kezemen.

Úgy gondolom, hogy bár most jött el a spirituális felébredés ideje, még mindig sokan „alszanak” belül. Ha probléma merül föl a kapcsolatban, akkor a másikra mutogatnak. A másik tipikus kapcsolatromboló jelenség, hogy amíg az ember nem „ébredt fel”, addig sodródik a szülőktől, ősöktől hozott és másolt kapcsolati mintákban. Már egy korábbi levelemben is írtam: egyetértek Eckhardt Tolléval abban, hogy a párkapcsolatoknak nem minden esetben az az elsődleges célja, hogy boldogságban, harmóniában éljenek egymás mellett, hanem az, hogy tanuljanak, fejlődjenek egymás által. Aztán ez juttathatja közelebb az egyént – főként, ha tudatos – ahhoz, hogy előbb-utóbb önmagában megtalálja a harmóniát. Tudjuk jól, igaz a régi megállapítás: aki önmagát nem szereti, aki önmagával nincs rendben, az mással sem lesz. Nekem ebben rengeteget adott a kineziológia és a családállítás. Épp hétvégén voltam most legutóbb, elképesztő, ennyi év után is mennyi minden följön még…

Szóval, ez egy „tanulóbolygó”, és a párkapcsolat igen fontos terepe ennek az ittlétnek. A fiatalokat oktatni kellene rá: a szerelem természete az, hogy átalakul (visszatérhet, megújulhat, mélyülhet, változik), hogy minden hosszú távú kapcsolatban előjöhetnek a tipikus „hibák”, mint a másik „megunása”, a másikra mutogatás, a saját hozott „anyagunk”. Tanítani kellene, mennyire fontos egy jó kapcsolathoz a tudatos belső munka, az illúziók leépítése, és valójában miről is szól a szeretet. (Ajánlom Erich Fromm A szeretet művészete című könyvét.) Bármi is lesz egy kapcsolatból, a lényeg, hogy megmaradjon, működjön a szeretet. Az is fontos: aki megtalálja az életben a feladatát, az örömmel végzett munkáját, annak a párkapcsolatban is sokkal nagyobb esélye van a harmóniára.

Minden jót!

Soma Mamagésa