Sztárok a Balaton bûvöletében

Balla Eszter: „Cinkosom, a Balaton kék ege”

– Nekünk nem volt sem házunk, sem vitorlásunk, még csak telkünk vagy ladikunk sem a Balatonon, így nem tartozom az úgymond’ klasszikus balatoni emberek közé – kezdi Balla Eszter, a Madách Színház fiatal színésznője –, életem, gyerekkorom mégis elválaszthatatlanul összeforrott a tóval.
Kaposvárott nevelkedtem, és amikor eljött a nyár, nagy-nagy eseménynek számított, hogy vasárnaponta anyukámmal és nővéremmel reggel felutaztunk a Balatonhoz, ott töltöttük az egész napot, aztán este teli csodás élményekkel, visszazötyögtünk. Hogy melyek voltak ezek a csodálatos élmények? Például, hogy kimentünk a szabad strandra, anyukám leült, én melléheveredtem, beletettem a fejemet az ölébe, és ott napoztam. Hol aludtam, hol olvastam, hol csak néztem az eget, és mindenfélékről álmodoztam… Például olyan vakmerő dolgokról, hogy egyszer, majd nagykoromban színésznő leszek… De ez olyan távolinak, olyan elképzelhetetlennek tűnt, hogy nem is mertem mondani senkinek. Egyetlen cinkosom volt: a Balaton kék ege. És a biztonságot, nyugalmat, békét anyukám öle adta, érintését még most is érzem. A másik ilyen nagy csoda volt bámulni az északi partot. A vadregényesnek tűnő dimbes-dombos tájat, a merészen ívelő badacsonyi hegyeket, a misztikusan zöldellő, fodrozódó túlparti vizet. Jaj, nagyon boldog voltam, amikor kiderült, hogy az egyik barátnőméknek ott van háza, és meghívtak engem is. És milyen csalódott lettem, amikor onnan átnézve észrevettem, hogy mennyire sivár is a kilátás… Ugyan ott vagyok nagy, mesés álmaim földjén, csak meg vagyok fosztva attól, hogy gyönyörködjem a másik oldalban, ugyanis a déli part bizony, érdektelen és lapos… Ezzel együtt, rajongásom az északi part iránt változatlanul megmaradt. Háborítatlansága, nyugalma, békéje ugyanazt azt a romantikus vidéket jelentette számomra, amelybe már egyre gyakrabban belerontott a nagy nyüzsgés, a zajos vendéglátóipar, később a diszkó, a folyton járkáló és csengető fagylaltárus, kukoricás, a mind több szemét…

Aztán emlékszem arra is, hogy a nővérem egyik haverja egy társával elhatározta, alvás nélkül körülgyalogolja a Balatont! Nekivágtak, és három napon, két éjszakán keresztül egyfolytában mentek, míg visszaértek. Ez a kitartás annyira imponált a nővéremnek, hogy bele is szeretett a fiúba, és később a férje lett. Hát, így teltek a nyaraim sokáig a Balaton igézetében, a tó, a környék bűvöletében. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy bár még jó, kellemes ott lenni, de a régi varázs szertefoszlott. Ma már tudom, hogy egy szomorú és visszavonhatatlan esemény bekövetkeztét jelentette. Vége lett a gyermekkoromnak. Felnőttem.

Szerednyei Béla: Aki hajót épített magának és a Balatonnak

Van az öreg balatoni rókák között, aki úgy tartja, színész létére, azért épített saját kezűleg mesés hajót magának, mert saját szívét akarta beleépíteni a vitorlásba. Más azt állítja, hogy ügyességét akarta ezzel bizonyítani ország-világ előtt. Akad, aki esküszik rá, hogy valami fogadalom miatt tette.





– Könyörgöm, áruld már el végre, hogy miért magad építetted sokévi kemény, fáradtságos munkával ezt a hajót?

– Mert nem volt annyi pénzem, hogy vegyek egyet. Legalábbis olyat, amilyet szerettem volna.

– De emlékszem, neked korábban is volt egy…

– Igen, használtan vettem egy kis lélekvesztőt. Kedves jószág volt, de amikor még csak fodrozódott a Balaton, én már verdestem benne a fejemet a plafonba, vihar után pedig úgy néztem ki, mintha Tysonnal mérkőztem volna. Ezzel együtt szerettem, és eszembe sem jutott volna váltani, míg barátom, Koós Jani el nem kezdett cukkolni, hogy egyszerűbb lenne, ha egy fürdőkádra kötnék egy zsebkendőt, és úgy vágnék neki a víznek… Egyszer aztán kínált valaki alkalmi áron egy remek formájú hajóalapot. Akkor határoztam el, hogy megveszem, és építek rajta egy olyan cirkálót, amelyik állja a versenyt a többiekkel.

– Jó, de te honnan tudtál hajót építeni?

– Tudod, ahogy Rejtő Jenőnél van: „tud hegedülni? Lehet, még nem próbáltam…” Elkezdtem figyelni a profikat, hogy hogyan csinálják…

– Én is figyeltem már, hogy zongorázik Kocsis Zoli, mégsem tudom a Kreutzer-szonátát eljátszani…

– Gyanítom, hogy a hajóépítés lényegesen egyszerűbb. Emellett a kézimunkában volt már némi jártasságom. Annak idején, amikor a szüleim, főleg az én nyöszörgésem miatt, vettek egy kis telket a Balaton mellett, akkor a házat, ugyancsak anyagi okok miatt, magunk húztuk fel rá, és közben amennyit tudtam, én is segítettem…





– Neked miért volt annyira fontos a Balaton? Hogy ott legyen telketek, házatok…

– Amikor ott nyaraltunk először, apukám vállalati üdülőjében, rögtön beleszerettem… A vízbe, a tájba, a környékbe, a balatoni szélbe, a hangulatba, az iszapba, a nádasba, az illatba, a hullámzásba. A mai napig úgy vagyok, hogy akármilyen bajom van, akármennyire elegem van mindenből, lehajtok a Balatonra, kimegyek a vitorlásommal a nyílt vízre, lefekszem, és a hullám ringatásától valami különleges állapotba kerülök. Megnyugszom, megbékélek, megtalálom a harmóniát önmagammal és a világgal, megérint valami különös állapot, amire talán azt mondják, boldogság…

– Gyönyörű, amit mondasz, de áruld már el, hogyan lett meg a hajó?

– Nekiálltam, fúrtam, faragtam, fűrészeltem, kitaláltam mindenféle trükkös dolgokat, hogyan lehet felhasználni a színházból leselejtezett díszletelemet, ezermester boltban árusított kacatot, a vödörkávától a balettrúdon át a szekrénypolcig. Ha már nincs pénze az embernek, akkor legalább ötlete legyen…

– Én meg úgy vagyok ezzel, hogy szeretnék egy olyan ötletet, amiből pénzem lehetne…
Ebben megállapodtunk, de amíg ez realizálódik, ő elindult a Balatonra, én pedig lepötyögtem ezt a dolgozatot.

Pap Vera: Szigligeti asszony lett a kőbányai lányból





Engem is meglep, azt hittem, Pap Veráéknak nyaralójuk van a Balatonnál. Nevetve helyesbít: egész évben lent lakik, a saját házukban, idestova tíz esztendeje – hiszen a párja ügyvéd Veszprémben. Januárban volt az egyházi esküvőjük, most pedig megtartják a lakodalmat is – természetesen Szigligeten. Kerti bulit tartanak a Várvendéglőben, ahol csak a család és a barátok lesznek jelen.
– Öt éve már nagyon kapacitált az én Sándorom – olyan szépen mondja, „az én Sándorom”, hogy mindent elárul kettőjük kapcsolatáról –, de valahogy nem éreztem kedvet az esküvősdihez, és őszintén szólva, a pénzt is sajnáltam rá. Inkább elmentünk Párizsba, a párom két gyerekével. Nekem nincs sajátom, az ő kettője az enyém is. Úgyhogy négyen beültünk az autóba. A gyerekeknek is nagy élmény volt – francia nyelvű iskolába járnak –, meg nekünk is.

– A Balatonnál mikor jártál először?

– Kőbányán nőttem fel, nagyon szegények voltunk, és tizenvalahány éves koromban jutottam el életemben először Balatonlellére, az úttörőtáborba. Olyan boldog voltam, hogy végre megláthattam a Balatont! Azelőtt semmi közöm nem volt hozzá, mégis úgy hozta az élet, hogy balatoni asszony lettem. Akkor lenne csak igazán tökéletes, ha ide lehetne tolni a Vígszínházat.

– Nem kényelmetlen a kétlaki élet?





0– Picit nehéz. Pesten is van egy kis lakásunk, a Dunára néz – onnét is látom a vizet, a hajókat. A víz lételemem, Vízöntő vagyok… Amikor próbálok, tartósan Pesthez köt a munkám, ilyenkor a párom jön hozzám gyakrabban. Ha csak játszom, reggel feljövök, előadás után megyek haza. Kocsival két óra alatt kényelmesen levezetem a száznyolcvan kilométert – sajnos, utána két óráig araszolok, amíg beérek a színházba. A kétlakiságban az a legrosszabb, hogy sosem tudom, melyik cipőm, vagy ruhám hol van, hol fogyott ki a mosogatószerem. Mégsem cserélnék senkivel. A Balatonnál vagyok otthon.
Fent laknak a hegyen, Soponyában – Szigligeten minden dombnak van neve: Rókarántó, Királyasszony szoknyája… Kertjük is van, egy kis zöldséges és egy fűszeres. Az egyikben babér, lestyán, csombor, bazsalikom terem, a másikban karalábé, sárgarépa, paprika, paradicsom. Színtiszta bio.

– Tudod, milyen érzés – néz rám csillogó szemmel –, hogy kimész pizsamában, leszakítod az érett paradicsomot, és már eheted is? Ha pedig bezárt a kisbolt, és nincs otthon tojás, nyugodtan becsöngethetsz bárkihez, nyomban összeszednek tízet a tyúkok alól. Itt egészen más az élet. Nyugodtabb. Az emberek sokkal kedvesebbek, segítőkészebbek, pedig nekik is megvan a gondjuk. Megszűnnek a munkahelyek, a posta, zárnak be az óvodák, iskolák, ennek ellenére jobban összetartanak. Mindenki ismer mindenkit, ha találkozunk, szívélyesen üdvözöljük egymást: „Szervusztok, hogy vagytok, meggyógyult a lábad?” Nekünk is nagyon sok olyan barátunk van, akire bizton számíthatunk. Ahogy ők is ránk. Bár nekik sem rózsás az anyagi helyzetük, vasárnap reggel már telefonálnak: „Nem jöttök át reggelizni?” Boldogan. Legközelebb majd hozzánk jönnek. Sándor nagyon szeret főzni, és megadja a módját: ha reggelit készít, a tál úgy néz ki, hogy majd’ megszólal. Van rajta minden: sonka, rántotta, tükörtojás…
Strandolni viszont nem szoktam. Néha csak azért megyünk le a partra, mert ott is van egy barátunk, és megiszunk egy fröccsöt a kiskocsmájában. Nem mintha nem lenne otthon borunk – saját, merthogy szőlőnk is van Szentgyörgyhegyen, csak jólesik egy kis változatosság. Egyébként, ha fürödni akarunk, vitorlással bemegyünk jó messzire a parttól, és ott mártózunk meg a Balatonban.

Ezek után érthető, hogy nem szívesen vállal nyári fellépést. Tavaly forgatott, tavalyelőtt is, de a szabadtéri játékokon nem fizetnek annyit, hogy megérje kimozdulni Szigligetről. És olyan gyorsan múlik a nyár. Augusztus 20-a után kezdődnek a próbák. Ősszel ismét bemutatják a Körmagyart, abban most nem a saját régi szerepét játssza, hanem Kútvölgyi Erzsébetét, a kurvát. Addig is Vera azt mondja, ha bármikor arra járok, ugorjak be. Hús mindig van a háznál bepácolva, lehet sütögetni a kertben, utána kiülünk az erkélyre. Fröccsöt iszunk, és folytatjuk a beszélgetést.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Oroszlán Szonja: “Arra vágyom, hogy meglepjenek”! » • Igyunk az egészségünkre! » • “Borzasztó Kétéves” » • Kalandpark és Csodabogyó-barlang » • Grillezzünk! » • A Nagy Ásványvízteszt » • Az élet bölcsője a víz » • Gyerekek a vízben »