Egy napom állatgondozóként

– Hogyan lehet bekerülni az Állatkertbe?

– Például állatként – hangzik a kézenfekvő válasz a vonal túlsó végéről. – Állatgondozóként csak akkor, ha megtanulta ezt a szakmát, legalább a középfokú, kétéves képzést elvégezte, de az sem baj, ha állattenyésztő vagy biológus, biológiatanár… És hát hely is kell. Jelenleg többen vannak várólistán, és nincs szabad gondozói állás.

– És miféle karriert futhat be önöknél egy állatgondozó? – érdeklődöm tovább, mint ambiciózus álláskereső.

– Karriert? – ámuldozik a férfi. – Aki karrierista, vagy aki itt akar meggazdagodni, annak nem ajánlom ezt a pályát. Közalkalmazotti munkaviszonyba kerül az illető, egy pályakezdő nemigen kap kézhez hatvannyolc-hetvenezer forintnál többet. Ezért csak elhivatott szakemberek kerülnek ide gondozóként.

Ekkor érkezik el az idő, hogy színt valljak Hanga Zoltánnak, az Állatkert szóvivőjének: valójában álruhás riportra készülök, de az inkognitóban történő „beépülés”, úgy látszik, lehetetlen. Így hát erre az alkalomra megválok az álruhámtól, és elfogadom a szóvivő által kínált lehetőséget: két helyszínen, a dél-amerikai kifutón, és az elefántoknál láthatok el gondozói teendőket. De csak akkor, ha hozok tüdőszűrőleletet és orvosi igazolást arról, hogy nem szenvedek semmiféle betegségben. Ezen picit megdöbbenek, mert eddigi „álmunkahelyeimen”, vagyis sem a kórházi osztályon, ahol ápolónő voltam egy napig, sem pedig az élelmiszerüzletben (ahol eladóként dolgoztam) nem kértek efféle papírt, de – állatbarátként – belátom: mégiscsak fontos a kis gondozottak egészsége.

Kukackupac reggelire

A papírt másnapra a kezemben tartom. Hanga Zoltán reggel fél nyolckor vár a főbejáratnál. Ekkor indul az élet a kertben, s ekkor kezdődik a gondozók munkaideje is. A munkaidő nyáron tovább tart, mint télen, éjszaka viszont csak ritkán kell bent maradni (például újszülött állatok mellett). Hanga Zoltán egyébként végigjárta a szamárlétrát, mielőtt szóvivőnek kinevezték. Egykor gondozóként kezdte, sok körletben dolgozott, legalább száz állatfajt gondozott, legszívesebben a kengurukat, róluk írta a szakdolgozatát is. Azt mondja, majdnem annyi nő tevékenykedik állatgondozóként náluk, mint férfi, bár ahol kifejezetten nehéz fizikai munkát végeznek, oda inkább férfiakat alkalmaznak. A legtöbb frissen jelentkező egyébként az emberszabású majmokhoz szeretne kerülni, és nem is gondol arra, hogy sok ablakpucolás vár majd rá, hiszen a majomházban rengeteg az üvegfelület.

Mielőtt megérkeznénk első „munkahelyemhez”, eszembe jut egy jó pár évvel ezelőtti élményem, amikor egy kisállat-kiállításon bementem egy másfél éves tigrishez (hogyan került a kisállatok közé, máig sem tudom), és csak akkor tudatosult bennem, hogy egyrészt félek, másrészt „nehéz napjaimat” élem, amikor a tigris beletámasztotta a hasamba a hatalmas fejét. Nem szívesen dicsekszem ezzel a történettel, nem is mondom el a kísérőmnek, de felmerül bennem, hogy talán a női gondozók nem is járhatnak be mindegyik állathoz. Legalábbis akkor nem, amikor menstruálnak. A szóvivő is hallott már efféle feltételezést, de a legtöbb állat erre nem reagál, „a nagymacskákhoz úgyis csak az őrültek mennének be”, mondja, ám a dámszarvast valóban felingerelné, ha a gondozója a mensese idején tartózkodna a közelében.

Közben megérkezünk a Dél-Amerika kifutóhoz, ahol nagymarák (amelyek – nevükkel ellentétben – igen kicsik), alpakák, mókusmajmok, papagájok találhatók, és az egyetlen tapír. Ápolójuk, Albert László már kitakarította a kifutót, de az etetésről még nem késtem le. A gondozók munkája reggelente állomány-ellenőrzéssel indul, ezt csak a rovaroknál lehet mellőzni, ahol több ezer egyed is található. A gondozók kis helyiségébe már megérkezett a zöldség és a gyümölcs, ezeket kell felaprítani. Céklát, narancsot, almát, répát, krumplit, sütőtököt, zellert, almát darabolunk Albert Lászlóval, aki egyébként hét éve dolgozik itt. A kupacokat külön adagoljuk a majmoknak, külön a maráknak, és a tetejükre kukorica, főtt tojás és meggybefőtt is kerül. Hasznos csemege az élő kukac is, szerencsére ezeket László adagolja ki, én csak beszállítom az állatokhoz. Elérkezik a pillanat, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljek velük.

Kezetlen Kalóz, a falkavezér

A legkisebb nagymara eszeveszetten rohangál, amikor belépek a tállal. A mamájával és testvérével, a hozzá hasonlóan háromhetes nagymarával osztozik a helyen, azért nincsenek a kifutón, mert az ő szemét még kezelik. Szegénynek elég szerencsétlenül kezdődött az élete: a kifutón született, s percekkel világra jövetele után lecsapott rá egy szabadon élő, a kifutó környékén portyázó dolmányos varjú, szerette volna elrabolni vagy széttépni. Kiverte a szemét. Ekkor azonban már megzavarta a gondozó. Az állat egészen jól viseli, hogy vak az egyik szemére, kiválóan tájékozódik. Félénkek a marák, csak akkor közelítenek az edényükhöz, amikor már rájuk csukjuk az ajtót. Felmegyünk a mókusmajmokhoz. Nagyon picik, de bátrak, a főtt kukoricát kiveszik a kezemből.
A vezérhímnek, Kalóznak hiányzik a jobb keze, mert letépték a kapucinusmajmok, de így is képes az ágakon elképesztő mutatványokra, és a kukoricát is ügyesen veszi el tőlem. Barátkozása jele lehet, hogy beleharap az ujjamba. Ránézek Hangára: bár ő kért tőlem papírt arról, hogy egészséges vagyok, de vajon ez a majom egészséges-e?





– Miért, vérzik? – kérdezi, és ettől nem leszek nyugodt. „Miért, ha vérzik, az baj?”, reagál a kérdésre azonnal a bennem élő hipochonder. De nem vérzik, és azt is megtudom, hogy utoljára a majmok kaptak el itt betegséget a látogatóktól, és nem fordítva. Albert László közben elmeséli, hogy ebben a körletben, mint ahogyan szinte az összes többiben, reggeltől délig tart a nagy rohanás. Végezni kell a takarítással és az etetéssel. A mókusmajmok például igencsak rossz néven veszik, ha nem ők kapják meg elsőként az eleségüket.

Kimegyünk a kifutóra, de ide már zsömléket is viszünk magunkkal. László eltűnik, csak azt hallom:
– Géza, jössz? Hoztunk kaját…

Alfonz, az alpaka már barátságosan kivett a kezemből néhány zsömlét, mire Géza megérkezik. Géza a tapír, gondozója szerint „nagyon lusta, nagyon szeret enni, különös ismertetőjele pedig a hatalmas nemi szerve”. Ez utóbbi a tapíroknál szükségszerű, mert a nőstények petefészke, méhe egészen elöl, szinte a mellüregükben található, ezért a hímnek Gézához hasonló „adottságokkal” kell rendelkeznie a megtermékenyítéshez. A hírek szerint hamarosan érkezik Géza mellé egy nőstény tapír, addigra össze kell kapnia magát, például nem ártana kicsit lefogynia. Gondozója időnként kizárja őt a kifutóra, hogy szaladgáljon, és ne csoszogjon vissza az odújába. De általában a kifutón is lefekszik, nem hajlandó „feleslegesen” mozogni.

Géza tekintetét kifejezetten értelmesnek látom, de László szerint „nem egy észlény”. Az ételre reagál, és ha van víz a medencéjükben, szívesen úszkál egy kicsit. Mire megetetjük a Dél-Amerika ház állatait, már mehetek is az elefántokhoz. Útközben Zoltán elmeséli, hogy javult már a „látogatói morál”, szerencsére már nem dobálnak teniszlabdát és egyéb – az állat számára egyébként halálos veszedelmet jelentő – tárgyakat például a víziló nyitott szájába. De azért lehetne még min változtatni. Sok látogató ma is átmászik a korlátokon, a közelmúltban például egy lány átugrott a korláton, mert meg akarta simogatni a fehér farkast. Majdnem otthagyta a karját – szerencsére sikerült megmenteni…

Védett kapcsolat az elefántokkal

Az elefántokhoz közeledve azon meditálok, vajon mennyire veszélyes az állatgondozói munka? Zoltán azt mondja: ha betartják az előírásokat, akkor nem az. A távoli múltban összesen három halálos baleset történt. Egy a medvéknél, egy a tevéknél, és a két világháború között az elefánt taposta halálra a gondozóját. Mivel efféle eset több állatkertben is megesett az elefántgondozókkal, ezért a Fővárosi Állatkertben úgynevezett „védett kapcsolatot” kellett kialakítani a gondozóknak az elefántokkal. Horváth Gergely, aki tíz éve gondozza Hellát és Zittát, a két elefántlányt, nem örül ennek. Ő jobban szerette a „full contactot”, vagyis amikor a gondozók bejárhatnak az elefántokhoz. Gergő mosolyogva emlékszik arra az időszakra, amikor még együtt fürdőzött az elefántokkal, bár azt elismeri, nehéz ügy, amikor az elefántok annyira belejönnek a játékba, hogy a gondozójukat is hozzájuk hasonlónak kezelik. Egy-egy játékos ütés, vagy víz alá lenyomás akár a gondozó életébe is kerülhet. „Ne menjen elefántgondozónak, aki ezzel nem számol”, mondja halkan. Gyerekkori álma volt, hogy nagymacskákkal vagy elefántokkal dolgozhasson.







– A védett kapcsolatban mindig korlát fedezékében vagyunk, néhány éve vezették be ezt nálunk – meséli. – Az elefántgondozók ennek nem örülnek, mert szeretnek bejárni az elefántokhoz, ám időnként a legnagyobb elővigyázatosság és szaktudás ellenére is előfordulhatnak balesetek.
Erre azt mondom: senki sem kergette azokat az embereket konyhakéssel az asztal körül, hogy álljanak be elefántgondozónak…

Gergő már túl van az állomány-ellenőrzésen (nem volt nehéz dolga, ámbár az elefántokon kívül többek közt teknősök és marabuk is tartoznak a körletébe), sőt, már kihordta az éjszaka összegyűlt, két-három talicskányi elefántürüléket is a kifutóról. Az elefántok megkapják a takarmányukat, egy talicska szénát, de végig a korlát fedezékében vagyunk, amíg adagoljuk nekik. Zoltánnak mondom, Thaiföldön például bárki felülhet az elefántokra, de szerinte ez más, hiszen a thai elefántok nem állatkertiek, hanem munkára szoktatottak, és az emberek közelségéhez, de még a „városi sétához” is hozzászoktak. Amíg beszélgetünk, Zitta huncutkodik a hátam mögött, Gergő figyelmezteti is, és hozzáteszi: „Zitta sajnos, utálja a nőket, féltékeny rájuk”. Ettől kezdve nem szívesen fordítok hátat az elefántoknak, még akkor sem, ha Hella nem utál, mert ő „kis stréber, mindig meg akar felelni a gondozójának”. Etetés után – mivel jó meleg van – jöhet a fürdés. Sajnos, csak a korlát mögül slagozhatok, de az elefántok odagyűlnek a vízre. Még Zitta is megbékél velem, ormányába gyűjti a vizet, aztán hátraveti az ormányt, és lelocsolja a saját hátát. Én csak állok ott, a slaggal, nézem a két gyönyörű elefántot, és arra gondolok, mégsem volt olyan nagy őrültség, amikor gyerekként arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne egyszer majd állatgondozóként dolgozni…

Még több az e heti Nők Lapjából: • Örököltem, vállaltam » • Csákányi Eszter és a kék neon óra » • Jónás Brigitta naplója » • A Repülős Gizi-legenda » • Botrányhős a boltban » • Mire vágyik a férfi és mire a nő? » • Receptek kismamáknak » • Palya Beával Delfinországban »