Vagina monológ

Kedves Soma!

Szívesen olvasom az újságok, magazinok “az orvos válaszol” rovatait, de az enyémhez hasonló problémával soha nem találkoztam még… nem is könnyű belefogni, mert hát mondjuk ki: 24 éves múltam, és tény, hogy soha életemben semmi nem volt még a vaginámban, sőt, a puszta gondolattól is kiráz a hideg, hogy valami legyen.

Négy nőgyógyász próbált eddig számos alkalommal megvizsgálni – sikertelenül. Ami a szexet illeti: hat éve van tartós kapcsolatom, nem vagyok szégyenlős típus, a szexben mindent élvezek, kivéve a közösülést. 6-8 éve próbálom elveszteni a szüzességemet – ehhez minden egyes alkalommal három üveg bor kell, hogy elzsibbadjak és ne tudjak magamról -, és fogalmam sincs, technikailag szűz vagyok-e vagy sem. A pénisz soha nem jut tovább a bemenetnél, úgyhogy inkább nem is kísérletezek, elintézem máshogy.

Óvodás koromban, amikor először “játszottam magammal” a jóleső érzés miatt, fogalmam nem volt arról, mit csinálok, és mások mit csinálnak. Csak pubertáskorban (amikor elkezdtem könyveket olvasni és a barátnőkkel is megvitattuk a dolgot) döbbentem rá arra, hogy minden bizonnyal a nagyvilágban az egyetlen lány vagyok, aki soha semmit nem dug fel a hüvelyébe, még a saját ujját sem. Már 10-12 éves koromban is meglepett, mi lehet a jó abban, ha valaki betesz “oda” valamit, hiszen a csiklódörzsölés tökéletes, intenzív, hosszú orgazmusélményt nyújt a “dugdosással” járó fájdalom helyett. Természetesen tampon se játszik be, de még egy mezei hüvelykúp is komoly lelki rákészülést és pozitúrákkal való kísérletezgetést igényel.

A női test szembetűnő szépsége mellett mindig is “szimpatikusnak” találtam a két nő felállást, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ott hála istennek nem kell semmit sehová dugdosni… végtelenül megdöbbent, amikor leszbikus nők vibrátort vesznek. Vibrátort! Ahelyett, hogy örülnének, hogy nem kell szenvedniük. Ezzel együtt a vicces dolog az, hogy kívánnám a péniszt – sokszor érzem úgy, hogy jó lenne, ha valaki maga alá gyömöszölne és “jól helyben hagyna”, mint az ősasszonyt az ősember, de tudom, hogy ilyesmire nincs esély, hiába is vágyom rá. Jobb tehát nem is vágyni rá.

Persze senkinek sem tudtam elmondani ezt a dolgot, hiszen senki nem feltételezi, hogy esetleg szűz vagyok 25 évesen, állandó kapcsolattal a hátam mögött, még a nőgyógyászom sem (akinél jóval korábban gyógyszert is írattam, tehát ciki lenne, ha kiderülne, hogy 6 év után sem volt rá szükség ugyebár). Nem tudom, hogy kezdhetném tiszta lappal: bocsánat, eddig csak hazudtam???

Ma egy orvosi vizsgálat hatására azonban kiborultam és mindent elmondtam a nagynénémnek. Életemben először beszéltem a dologról. Ő azon a véleményen van, hogy csak lúzerrel volt eddig dolgom, és szűz maradtam a próbálkozások hosszú sora ellenére, mert nyilván az átlagosnál vastagabb a szűzhártyám. Szerinte, ha egyszer kibírom a fájdalmat hiszti nélkül és egy tapasztalt partner “elintéz” vagy pedig művi úton eltávolítják a “falat”, nem lesz gond. Az utóbbi szerinte “csak egy injekció”. Hát nem tudom… Ez mind szép és jó, de magamat ismerve kizárt dolognak tartom, hogy bármit is beengednék oda, pláne egy nagy fecskendőt. De úgy érzem, soha senki nem fogja megérteni, hogy nem félek, nem vagyok szégyenlős és nem hisztizek. Én magam sem értem, mi van.

Természetesen nem érzem magamat teljes értékű nőnek mindezek fényében… Pozitív pólusként másra sem vágyom ösztönösen, mint hogy alázatos rabszolganője legyek valakinek, de eljött az a pont, amikor már nem áltathatom magamat azzal, hogy a dolog két évtized után változni fog.
Kihez lehet ilyenkor fordulni? Segítség nélkül nem megy.

E.

Kedves E!

Igen, azt gondolom én is, hogy ez az a helyzet, amikor segítség nélkül nem megy. Van ilyen. Elakadtál, beragadtál, letapadtál valahol, mint egy kocsi kereke a kátyúban, ahonnan minél jobban erőlködve próbálsz kijutni, annál mélyebbre dolgozod bele magadat. Ilyenkor kell egy külső erő, ami kiemel, kisegít, segít. És nyilvánvaló, hogy azért vannak gyógyítók, és módszerek, hogy használjuk őket, hogy éljünk velük.

A szüzesség elvesztése, ha szimbolikusan nézzük, valaminek (lányság) az elvesztése, halála, és egy új dolog megszületése (asszonnyá, nővé válás). Csakúgy, mint maga a szülés, megszületés, és természetesen a halál. Találkoztam olyannal, aki a szüléstől, vagy a haláltól félt annyira, mint te a szüzességed elveszítésétől. Holott – nyilvánvalóan ezt te is tudod – ezek az élet természetes velejárói. Mindannyian megszülettünk, meghalunk, és azért lettünk épp ilyennek teremtve, hogy az egyesülés által megélhessük a teljességet.

Bizonyára láttál már – képről, felvételről, filmről – indiai templomot, aminek a falába egyesülő párokat faragtak kőből. Jin és jang, nő és férfi, föld és ég, befogadás és behatolás, az egymást kiegészítő teljesség, egység. Ezeket az evidenciákat csak azért mondtam el, hogy lásd, tudd – bár biztos tudod -, hogy ez az élet normális rendje. És nem csupán normális, hanem… az élet sava-borsa. Az egyik legfinomabb, legcsodálatosabb érzés a befogadás maga. Amikor érzed, hogy közeledik a pillanat, és meghág az odaadás szelleme. Még mielőtt behatolna a férfi, már az érzettől, tudattól elolvadsz. És nem csak el, hanem fel is olvadsz, a létben, a jelenben, az ősbizalomban.

Ahhoz, hogy ide eljuss, nem a vaginádon, hanem a pszichéden keresztül fog vezetni az út. Szerintem most az lenne a legjobb, ha egy ideig egyáltalán nem is foglalkoznál a vagináddal. (Nem arról beszélek, hogy a szupi-fincsi klitorális orgazmusokról lemondj, hanem arról, hogy ne akarj egy darabig semmit se berakni, beengedni, beerőltetni magadnak. Most vedd úgy, hogy nincs is hüvelyed! Ne foglalkozz vele!)

Viszont önmagaddal el kell kezdeni foglalkozni! Ugyanis egy ilyen alap-stressz rengeteg energiát köt le. A félelem, a szorongás ott tapasztja az energiát a múltban, ezáltal ez a sok-sok erő nem tud itt lenni a jelenben. Nem tudom, hogy milyen jellegű sérülés okozta nálad ezt a betegessé nőtt, és fajult félelmet, de az biztos, hogy valami stressz történt. Ez lehet kislánykorodból szexuális molesztálás, túl korán kapott információ, apától-anyától látott, hozott dolog, valami, ami ott kattog, feszül benned, és megakadályoz abban, hogy érett, egészséges nő legyél. Én nem szexuálpszichológushoz mennék a helyedben, ugyanis ez nem szexuális, hanem mély lelki probléma, szexuális hozadékkal – is. Azért írtam, hogy is, mert ez az egész személyiségedre, és működésedre kihat.

Tehát ha ez a problémád megoldódik, az rengeteg mást is magával fog hozni. Kihat a teljes belső rendszeredre. Továbbmegyek. A szüzesség elvesztése nem csupán lányságunk elvesztése, ezzel megéled az elengedni, és befogadni tudás egy egészen új aspektusát is. És alapvetően, az élet más területein, hogy állsz magával a befogadással? Az új dolgok, új információk, új szemléletek, gondolatok befogadásával? Könnyen váltasz például stílust? Vagy ha megszoktál valamit – zenében, öltözködésben, kialakult szokásokban, akkor inkább ahhoz tartod magad? Mennyire tudsz feloldódni külföldi utakon, ahol szinte minden új, és kiszámíthatatlan? Mennyire vagy befogadó a másságra? A teljesen más gondolkodású, életvitelű emberekre? Ugyanis ha változni fogsz, mindehhez való viszonyod is változni fog. Nem csupán a szexuális szokásaid.

Mindenesetre valahol furcsállom azt a kapcsolatot, ahol hat év után is itt tart a dolog… És ez nem csak a te részedről beteges, hanem a fiúéról is. Egyrészről persze szép, hogy elfogad ilyennek, és kitart melletted, de közben van az egészben egy mazochisztikus, aszketikus hozzáállás is. (De még az is lehet, hogy neki meg behatolás, vagy vagina “parája” van… Akkor viszont hihetetlen mázlisták vagytok, hogy így bevonzottátok egymást!) De feltehetőleg bizonyára a kedvesednek is nagy öröm, és ajándék lenne az életében, ha ő is teljes értékű férfi lehetne melletted.

Nagyon mélyen van benned a sérülés, aminek a kezelése, gyógyítása véleményem szerint pszichológus szakember feladata. A legideálisabbnak a pszichológus kiegészítve kineziológussal felállást tartanám, ha anyagilag meg tudod engedni. Az biztos, hogy mélyre nyúlva, és több szinten (értelmileg, és zsigerileg egyaránt) segítene abban, hogy feldolgozva a stresszt, félelmet, egészséges nővé válhass.

“… kívánnám a péniszt, sokszor érzem úgy, hogy jó lenne, ha valaki maga alá gyömöszölne és “jól helyben hagyna”, mint az ősasszonyt az ősember, de tudom, hogy ilyesmire nincs esély, hiába is vágyom rá. Jobb tehát nem is vágyni rá…”
Nem drága, jobb vágyni rá! Ha megtalálod a megfelelő segítőket (természetesen privátban adok majd neveket, és telefonszámokat, de magad is kérdezősködj, járj utána a dolgoknak), akkor fogod te még élvezni a teljes értékű szeretkezést!
De most még ezzel nemhogy korai, de szerintem jobb is nem foglalkozni. Nálad most nem a vagina szintjén kell megközelíteni a problémát! (Épp ezért véleményem szerint a nagynénéd nem adott jó tanácsot, sőt, a lehető legrosszabb oldalról közelítette meg a problémádat.)

Hagyd a vaginádat, és fordulj a lelked felé! És légy türelmes magaddal, mert itt nem hetekig tartó gyógyulási- és egyben nagyon izgalmas önismereti folyamatról lesz szó, hanem – biztos vagyok benne – hogy hosszabbról. De közben is izgalmas lesz az út, mert – mint már írtam – egész személyiségedre kiható változások fognak beindulni.

Vedd kezedbe a sorsodat, van választásod! Végül is az első lépést már megtetted, segítséget kértél, tehát változni, és változtatni akarsz! Szuper! Most jön a türelem, az önvizsgálat, önismeret, és öngyógyítás időszaka! Ideje a szőnyeg alá söpört elfojtásokat szép sorjában felfedni (türelemmel, mert a túl korán, és gyorsan ömlesztett információ is betegít), és ideje energiát fektetni magadba, még mielőtt pszichoszomatizálnál, tehát betegségeket kezdenél el gyártani magadnak.
Garantálom, hogy nővé válásod, és lelki gyógyulásod útja életed egyik legnagyobb, és legmeghatározóbb kalandja lesz! Ne hátrálj meg! Bízom benned, és drukkolok!

Ölellek: Soma Mamagésa