Aktuális

Kieselbach Tamás mûkereskedõ

Valamikor, majd a beszélgetésünk közepén azt mondja, ha egy ember elmondhatja magáról, hogy volt két jó év az életében, annak jó élete volt. Kérdezem: – Magának megvolt az a két év?




– Hallgat, aztán a szemembe nézve azt mondja, igen. Nyolc éve tart. De ára volt…

Kényszeresen vigyázok, hogy pontos legyek. Persze elakadok. Szerda van, és tudom, szerdán nehezen szakít időt bármire. Kint van a galéria eladóterében, valakivel tárgyal. Nem látok az arcán se neheztelést, se megnyugtatást. Tudtam, hogy fiatal, de meglep, mennyire. Az is, hogy magas, sportos, nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy mondjuk… kosárlabdázik.

Egy belső szobába invitál. Pár percre szerencsére magamra hagy. Képek a földön, képek a mennyezetig érő könyvespolcnak támasztva. Egry, Czóbel, Farkas István, Bálint Endre, Rippl-Rónai… Csak amiket felismerek. És fotók, ritka könyvek garmada.
Ülök, és arra gondolok, miért jöttem ide. Miért szeretnék találkozni Kieselbach Tamással, napjaink egyik legrangosabb magyar műkereskedőjével? Miért vagyok kíváncsi erre az emberre, akiről nem tudok sokat. Annyit, hogy a semmiből teremtett egy vagyont érő gyűjteményt, egy „birodalmat”. Hogy egészen fiatal korától ugyanabban a patinás bécsi szalonban csináltatja az öltönyeit… Hogy egy kiállításmegnyitó miatt képes felkutatni egy fotelt, amelyben valamikor a gyerek Szőnyi Zsuzsa ült, amikor az édesapja megfestette. És a megnyitón felsikolt az idős Szőnyi Zsuzsa, és belekucorodik gyerekkora kedves foteljébe. És tudom a Kieselbach-könyveket… Sajátos válogatásban öt évig készített elő két hatalmas könyvet, ami átírta a magyar művészettörténetet… „Tudod, mi a truváj? – kérdezte egy, a galériák világát jól ismerő, szigorú ítéletű barátom –, hogy tisztességesen csinálja…” És hozzátette: „Pedig nagy játékos…”

Amikor visszajön, leül. Nem mond semmit. Az iratkupacok tetejére szervírozott süteményekre mutat.
– Azt hiszem, finom…





– Ott kint, az az ember…ki volt?


– Akivel beszéltem?

– Nem pesti…

– Amerikai műkereskedő. Megvette egy képemet, amelyet két évig árultam, nem vitte el senki, mert drágán vettem. Fantasztikus kép, muzeális… Most is nézeget valamit, ez jó. Mert egy teljesen más világból érkezett, más szemmel, más vásárlási szándékokkal…

– Mit nézeget?

– Így nyíltan nem mondanám meg. Olyan képet, amelynek nagyon magas az ára… Hétszámjegyű… A világ nagy műkereskedői ebből élnek. Valamit drágán vesznek, de nagyon drágán tudják eladni.

– Ez nekem olyan, mintha filmen látnám…

– Igen… Ezek a képek nagyon kis közönségnek játszanak…





– Tamás, megkérdezhetem, hová valósi?


– Budapestre. De ha a származásomra gondol, jó keverék vagyok. Mint errefelé mindannyian… Az őseim szépen, szórtan jöttek. Nagypapám, aki mellett felnőttem, Kassáról, az ő szülei Németországból. A nagymamám, aki nevelt engem és hál’ istennek jó egészségnek örvend, kilencvennégy éves, az ő édesanyja Galgócról egy Rosenzweig, édesapja Holicsról, egy szlovák. Aki katolikus, de református lett, erre a galgóci zsidó nagymama is fogta magát, és református lett. Végül az édesanyám, ő alföldi, kecskeméti. Hét testvér, gazdálkodók, az édesapja becsületes vidéki rendőr a háború előtt… Árván nőttek fel, édesanyjukat korán elveszítették. Sok dráma és fájdalom színezte a család történetét, de erről valahogy nem beszéltek… A legtöbbre a távoli szlovák nagypapa vitte, ő bankigazgató lett. Ez nekem nagyon imponált. Gyerekként kerestem az erőt adó szálakat, és a szocializmusban büszke voltam, hogy igen, volt nekünk egy régi világ, igen, a nagypapa…
– Milyen gyerek volt?
– Későn érő. Kamaszkorban szorongó. Izzadt a kezem. És még sokáig… A többiek mondták, mennek mulatni. Mi az, hogy mulatni… Nem tudtam elképzelni, hogy társaságban az ember jól érezheti magát… „Szomorú vagy?”, kérdezték. Nem szomorú, én mindig ilyen vagyok… Valami megfagyott állapot. Amikor nincs nagy öröm és nincs nagy bánat… József Attilán nőttünk fel… Én is vártam a szerelmet… Azt hittem, az fog engem megváltani. Az is váltott meg, csak nem úgy, ahogy gondoltam…

A teljes cikk a 7. heti, február 15-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top