“Az ember képes változni” – II. rész

Már gyermekkoromban az volt a benyomásom, hogy az élethez a helyes viszonyt a nők alakítják ki. Ők azok, akik nálunk pontosabban érzik, mi fontos és mi nem. Toleránsabbak, nyugodtabbak, érzékenyebbek

– A civilizált emberiség olyan borzasztóan elfajzott, hogy – fájdalom – az erdei csimpánzok példája követhetetlen. Ön például mit tesz konfliktushelyzetekben? Kilép? Eloldalog?

– Miért eloldalgás az, ha az ember kilép egy játszmából? Eric Berne játszmaelmélete szerint az emberek gyakran játszmákat játszanak azért, hogy azt az intimitást, amely a valóságos viták lefolytatásához, illetve a problémák megoldásához szükséges, elkerüljék. Berne szerint a játszmából való kilépés a játszma egyetlen megoldása. Amit tehát ön a vitából való gyáva elmenekülésnek érez, az egyetlen módja volna annak, hogy sor kerülhessen igazi tisztázásra. Ahhoz pedig nem kell veszekedni. Csak békés emberi hangon azt kell mondani: “édes öregem, nekem az élettől nagyon kevés kell: ez, meg ez, meg ez. Ebből te tartósan képtelen vagy számomra nyújtani ezt meg ezt. Ezért én veled a viszonyt felmondom.” Akárcsak az üzleti életben. Ott sem veszekednek. A magánéletről viszont azt gondoljuk, hogy az ingyen van. Nem igaz. A magánéletünk a legértékesebb vagyonunk. Aki nem képes a magánéletében rendet tartani, az más területen sem lesz képes rá. De világosan látni kell, hogy konfliktusos játszmák sorozatával csak a konfliktusokat lehet stabilizálni. Arra szeretném tanítani az embereket, hogy önmagukat vállalva, vagyis szabad lélekkel éljenek.

– De épp azokkal nem vagyunk képesek kenyértörésre vinni a dolgot, akik a legközelebb állnak hozzánk – miközben alapvető problémáink vannak egymással –, mert olyan kockázatos és fárasztó egy új kapcsolatot felépíteni.

– De miért kellene ugyanazt a rossz kapcsolatot fölépíteni? Az ember a másikat nem tudja megváltoztatni, de ő maga képes megváltozni, ha megismeri önmagát. Ekkor és ettől a kapcsolatai is megváltoznak. Életem során kétszer is – a harmincas, illetve a negyvenes éveim végén – vállalkoztam pszichoterápiára, mondjuk így, az önismeret kalandjára. Kíváncsi voltam, mi van bennem. Hogy azután rendezzem magam körül a dolgokat: tudjam, mit miért teszek, egyáltalán, hogy merjek élni, és merjek írni arról, ami érdekel. Tíz évvel később megismételtem a dolgot. Akkor meg azért, hogy mielőtt az utolsó hosszabb útszakasznak nekifutnék, mint a kocsimat egy utolsó nagy generáloztatásra, gondoltam, magamat is elviszem, megnézetni, nincs-e valami rosszul összerakva bennem. Vagyis hazugul. És alattomosan. Tudniillik lehet valami rosszul beakadva, anélkül, hogy tudnánk. Mert egyszer könnyebb volt ezt gondolni, mint az igazat. Aztán rászoktunk, és el is felejtettük, miért találtuk ki magunknak ezt a hazugságot.

– Talált magában ilyen beakadásokat?

– Persze. Ma is találok. Igyekszem újra és újra megtalálni ezeket – de ma már egyedül. Már nem kell segítség. Magamtól is tudom: a rossz, a gonosz éppúgy él bennünk, emberekben, mint a jó, és nekünk ugyanazzal a felelősséggel kell önmagunkat kormányozni, ahogyan a Teremtő – nevezzük Abszolútumnak – a világmindenség működését irányítja. Valamennyire megtanultam, hogyan kell ezt a sebezhető kócerájt, önmagamat, éjjel-nappal viszonylag veszélytelenül működtetni. Reggel, mikor fölébredek, például végiggondolom, vajon aznapi álmom nem hordoz-e valami tanítást, valami segítséget ahhoz, hogy a mostanában létező problémáimat világosabban lássam.

– Csakhogy az első, amit az életben megtanulunk, az, hogyan csapjuk be magunkat. Amikor az ember az önismereti terápiából kikerül, és magára marad a hazugságaival, hogyan tud megbirkózni velük?

– Úgy, hogy már sokszor szembetalálkozott velük. Felismerte és leleplezte őket, hazugságokként. Így már menni fog: mi győzünk, és nem ők.