Aktuális

Ne féltsetek! – II. rész





– Amikor az interjúra készültem, nekem az “jött le” a cikkekből, mintha szétcsúszott volna az életed, a személyiséged. Most viszont összeszedett vagy, tudod, mit akarsz. Jó pillanatban fogtam ki a találkozást, vagy tényleg jobban érzed magad?

– A verseny után nagyon el voltam keseredve. Nem azért, mert nem nyertem meg – az nem érdekelt. Hiányozni kezdett a stáb: a sminkesek, a fodrászok, a stylistok, és még egy csomó értékes ember. Akikkel persze találkozom, de együtt dolgozni már nem nagyon fogunk.

– Most mindenki félt téged. Nagyjából tudjuk, hogyan működik a gépezet: hamar ejtik az embert, ha már nincs rá szükségük.

– Szerencsére jó kezekbe kerültem. Felkaroltak. Ezek az emberek nem azon vannak, hogy átverjenek, hogy bántsanak, hanem az én érdekeimet figyelik. Ennek ellenére sem félnék hazamenni palántázni. Tudomásul vettem, hogy a Megasztár ugródeszka: véget ért, és onnantól kezdve az én feladatom, hogy építsem a karrieremet. Apránként, lépcsőfokonként fogok előre jutni. Engem nem lehet átverni: huszonhat éves vagyok, de negyvennek érzem magam, annyi mindent megtapasztaltam. Gyerekkorom gyakorlatilag nem volt, és mindig magamra voltam utalva. Magamnak kellett megkeresnem a helyes utat. Ha letévedtem róla, rossz és göröngyös kitérőkön át kellett visszatalálnom, de nekem ma már ez egyedül is megy.

– Komolyan mondod, hogy visszamennél Tiszadobra?

– Ha azt érezném, hogy valami nem stimmel, akkor igen.

– Nem tudom, van-e visszaút.

– Úgy kell alakítanom a dolgaimat, hogy ne kelljen visszaköltöznöm.

– Tiszadobra sem?

– Szeretek ott élni. Bár… Egyszerű takarítónő voltam, pucoltam a vécét, és mégis keményen fúrtak. Nem divat, hogy egy állami gondozott kikerül valahonnan, és munkát vállal, ugyanott. A dupláját kellett azért bizonyítanom, hogy lássák, igenis megbízható és értékes vagyok. És ez nagyon nehéz volt. Nem tetszett nekik, hogy Anyácska – ő az igazgatónő – felkarolt, és egyengette az utamat. Sok ember nem hitt bennem Tiszadobon. Sokat viaskodtam a többiekkel. Minden egyes nap bőgtem, az ébredésnél és a lefekvésnél is.

– És akkor jött a Megasztár…

– Azt mondtam magamnak: ki kell törnöm ebből a közegből. Annak idején jelentkeztem a Kifutóba, a Ki Mit Tud? -ra, és elég jó eredményeket értem el.

– Mégsem tudtál kitörni. Miért?

– Mert ezek kamu műsorok voltak. Sokat próbálkoztam, a végén már arra gondoltam, hogy eladom a gitáromat, és megbarátkozom az addigi életemmel. Beletörődtem mindenbe. Mígnem megláttam a Megasztár tévés hirdetését. Amikor meghallottam, hogy a zsűriben ott lesz Presser Gábor meg Bakáts Tibor – akinek sok kritikáját olvastam korábban, és nagyon tetszettek –, azt mondtam Anyácskának: szerintem jelentkeznem kell. Ha nem sikerült volna, abba lehet, hogy beledöglök.

– A műsor alatt is jöttek mélypontok.

– Tudtam, hogy a sajtó képviselői olyanok, mint a hiénák…

– Hát, azért nem mind…

– Oké. Nem mind, de sokan… De arra nem számítottam, hogy belemásznak a lelkembe.

– Csak a sajtó miatt borultál ki?

– Igen.

– Akkor is, amikor dühödben összetörted a kezed a vasajtón?

– Akkor is a sajtó miatti keserűség gyülemlett fel bennem. De egészségileg is rossz passzban voltam. Fellépés előtt hánytam, szédültem, összeestem, vérzett az orrom.





– Hogy tetszik a csillogás, a “sztárélet”?


– Nem jön be mindig. Voltam olyan partin, ahol csupa műarcok voltak. Nem éreztem jól magam. Például Debrecenben, az Amazonok éjszakája boxgála után bementem a fogadásra, és egyből nekifeküdtem a kajának, tudod, mint a My Fair Lady. Egyből szóltak is, hogy most jön a pohárköszöntő, és még nem lehet enni. De értsd meg: más helyről jöttem, és nagyon egyszerű életet éltem. Az ilyesmiket mind meg kell tanulnom. Ráadásul még nincsen rá pénzem, hogy szép ruhákban jelenjek meg ilyen helyeken. Sőt, ha lenne pénzem, akkor sem biztos, hogy ilyesmire költeném. Annyira megtanultam spórolni, hogy talán sajnálnám is. De ne gondold, hogy emberkerülő vagyok. Nagyon-nagyon meg tudok szeretni embereket. Éhezem a szeretetre, nem tudok nélküle élni.

– Boldog vagy?

– Soha nem voltam boldog. Röpke pillanatok jutottak csupán.

– Kerültél már rossz társaságba?

– Hogyne. Egész életemben. Emellett mindig magányos voltam, és ez a mai napig így van.

– Mi lesz Pistivel, aki Tiszadobon vár rád?

– Nem szakítottunk, de eltávolodtunk egymástól. Én itt vagyok, ő Tiszadobon. Huzamos ideig ez a kapcsolat nem működhet.

– Nem hiányzik valaki mellőled?

– Én Pisti mellett is magányos vagyok. Meg kell még találnom azt az embert, aki betölti az egész lelkemet. Egy ilyen valaki talán van is…

– Találkoztál már vele?

– Soha. Majd megérzem, ha eljön. Mindenkivel kapcsolatban megérzem azt, hogy miféle ember. Itt van például Anyácska. Egyáltalán nem vagyok elfogult vele. Nagyon kemény és korrekt asszony. De ha nem hallom a hangját, akkor fuldoklom. Nekem ilyen emberre van szükségem.

– Dühös vagy az édesanyádra?

– Egyáltalán nem. Szerintem megvolt rá az oka, hogy úgy döntött, elhagy. Nem hibáztatom, és nem ítélem el. Nem utálom, és nem gyűlölöm. És nagyon örülök, hogy tiszteletben tartja, hogy nem akarom látni. Becsülöm benne, hogy nem jelentkezik.

– Gondolsz rá, hogy egyszer te is anya leszel?

– Mint minden normális ember. De még nem szeretnék gyereket, mert karrierista vagyok. Ha pedig netán kifutok az időből, harmincon túl már nem fogok szülni.

– Ha lenne…

– Akkor a legfontosabb, amit adhatnék neki: a szeretet. Kicsit szigorúan nevelném. Sokan azt hiszik, ha pici a gyerek, nem érti az anyját. Pedig dehogynem. Sohasem dobnám el magamtól, csak neki élnék.

– Addig viszont: karrier. Tudod, hogy sokan Janis Joplinhoz, a hippikorszak bluesénekesnőjéhez is hasonlítanak?

– Mondták már. Vele is sok közös vonásunk van. Én is naponta gyilkolom magam a cigivel. A drogot viszont elítélem.

– Két végén égeted a gyertyát?

– Igen.

– Hogy hat rád az alkohol?

– Jól bírom. Meg tudok inni akár nyolc üveg sört is, anélkül, hogy nagyon megártana. Régen előfordult, hogy lenyeltem két kanál zsírt, és elmentünk mindenféle gázos helyekre. Elém tettek huszonöt feles poharat, tele házi pálinkával. Leültem a legdurvább stricivel, fogadtunk, hogy mennyit iszom meg belőle, és hörpintgettem.

– Tisztára, mint az Indiana Jones első részében… Megittad mind a huszonötöt?

– Csak tizenhatot, de elég jó pénzt kaptam érte így is.

– Szeretsz bulizni?

– Szeretem az éjszakákat. Szabolcsban is sokat jártunk bulizni. Imádtam a balhékat is. Egyszer kiverték a fogamat egy diszkóban, amikor összeverekedtünk valakivel.

– Hát, azért vigyázz magadra!

– Engem nem kell félteni! Ha valaki lever, akkor is felállok, és benyomok neki. Volt, hogy nap mint nap bunyóztam. Persze, lebecsülik az ellenfelet: ó, ez csak egy nő. De – nem azért a két forintért –, verekszem úgy, ahogy egy pasi! Nem karmolok, nem húzom a hajat, hanem rendesen bunyózok! Átvitt értelemben is küzdős típus vagyok. Itt és most megígérem mindenkinek, hogy nem én leszek az, aki egyhamar el fog tűnni a színről!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top