Eszenyi Enikõt kérdeztük

– Ez így nem igaz. Pozsonyban négy éve rendezek, de párhuzamosan idehaza is dolgozom: színre vittem az Antonius és Kleopátrát – ennek köszönhetem a varsói meghívást. A Lengyel Nemzeti Színház igazgatója kért fel, miután látta az előadást. A washingtoni Brecht-előadással egy időben megy a Pesti Színházban a Varrónők, a Budapesti Operettszínházban készül a Bál a Savoyban előadása. Inkább úgy fogalmaznék, külföldön nagyobb figyelmet keltek a rendezéseimmel.

– Lehet, hogy ezt a nemednek is köszönheted? Nálunk alig van női rendező, téged könnyen elfogadtak a férfi kollégák és a kritikusok?

– Nem ütköztem különösebben nagy akadályokba, de az is kétségtelen, hogy néha nehezebben fogadják el az instrukcióimat a férfikollégák, mint a nők.

– Régebben úgy fogalmaztál: érzelmi alapon választasz darabot. Hogyan?

– Sok darabot olvasok, aszerint választok belőlük, ami egyébként is foglalkoztat, ami benne van a levegőben. Rendelésre nemigen dolgozom.

– Washingtonban kifejezetten az Egy fő, az egy fő című Brecht-darabra szólt a felkérés.

– Igen. Brecht a kedvenc szerzőim közé tartozik. Közel áll hozzám a modernsége, az új, extravagáns színházfelfogása. Azért is örültem ennek a lehetőségnek, mert a darab hazai, hatvanas évekbeli előadását, amelyet – az általam oly nagyon szeretett – Kapás Dezső rendezett, nem láthattam. Márpedig ő soha nem véletlenül választott darabot.

– Jól tudsz angolul, mégis tolmáccsal dolgozol.

– Igen. Csehül és szlovákul is elég jól tudok már, de szükségem van arra, hogy minden árnyalatában pontosan el tudjam magyarázni, amit akarok, és én is pontosan értsem azt, amit a színészek mondanak. Amikor a rendelkezőpróbákon túl vagyunk, és belemegyünk a darab mélységeibe, akkor sokat segít, ha előjátszom a jeleneteket, olyankor már leginkább a munka meggyorsítására kell a tolmács.

– Igénylik a színészek, hogy előjátszd a jeleneteket?

– Általában igen. Annak idején nekem is nagyon sokat segített, hogy Kapás Dezső előjátszotta nekünk a női szerepeket is. De nem ragaszkodom a végsőkig a saját elképzeléseimhez.

– A magyar színházról azt mondják, erősen rendezőcentrikus. Az amerikai is az?

– Amerikában a színészek szinte felőrlődnek a munkáért való küzdelemben. Mivel nincsenek állandó társulatok, egy-egy darabra szerződtetik őket. Szomorú volt látni például azt az – egyébként Udvaros Dorottya-karakterű – kitűnő színésznőt, aki végigjátszotta a világirodalmat, és sorban állt nálam castingolni. A legtöbbjüknek van “polgári” másodállása, ha a színészetből akarnának megélni, fölkopna az álluk. Megerősödött bennem a meggyőződés, hogy nagyon kell őriznünk a hazai társulati rendszert, ha nem akarunk idejutni.

– Kulturálisan egészen más Amerika és Közép-Európa. Odakinn több show-elemet igényel a közönség?

– Ahol függöny van, deszka meg reflektorok, ott a színészek játszani akarnak, a közönség meg szórakozni, és kész. Brechtért egyébként sehol a világon nem rajonganak, de azért eljönnek megnézni. Itthon legfeljebb stúdiószínpadon merném színre vinni ezt a darabot. Odakinn viszont a politikai üzenete, a háborúellenessége miatt annyira aktuális, hogy telt házzal megy nagy színházban. Amikor elhangzott a darabban a kérdés: ki ellen harcolunk?, és rá a felelet: még nem tudjuk, de megyünk, a premieren nyíltszíni taps szakította meg az előadást.