Igyekszünk megõrizni a szerelmet – II. rész

A West Side Storyban Kaszás Attilával
– Ön nagyon korán lett nagyon sikeres. Főiskolásként már főszerepeket játszott, vezető színházakban színészóriások társaságában. Mindez nem oldott valamit a görcsösségén?

– Amennyit oldott, annyit rá is tett. Sok mindent még nem tudtam a szakmáról, ahogy sok mindent még ma sem tudok, nem volt kellő tapasztalatom, és úgy kellett főszerepről-főszerepre helytállnom. Nálam a bemutatkozó magasság már két méter volt, és azóta is rendre két méteren kell a versenyeken kezdenem. Még akkor is, ha éppen úgy hozzák a körülmények, hogy csak másfél méterre volnék képes. A siker éppen annyi problémát tud okozni, mint amennyit megold. Igaz, a sikertelenség is…

Szavai kimértek, szabatosak, gesztusai viszont szélesek, szenvedélyesek, kitárulkozóak. Viselkedése, tartása egy igazi hölgyé, szemének villanásai egy vadóc bakfisé. Ez a fura kettősség, az ebből adódó feszültség, titok teszi annyira varázslatossá. A gyermetegségnek és az érettségnek ez a tüneménye. Csöng a telefon. Titkon odapillant, aztán látva a számot, odakap érte. Közben fejbiccentésével elnézést kér. Fontos! A férje hívja. Megbeszélik, hogy a beszélgetés után majd elmennek moziba. Némi irigységet érzek… Éjfél felé, átdolgozott nap után, nekem már bizony régóta nincs ilyesmire energiám.

– Pedig fontos. Higgye el! Fontos, hogy fenntartsuk a szerelmet, hogy ne engedjük, hogy felemésszék a hétköznapok. Mi is néha, érzem, hajlamosak lennénk, hogy engedjünk a fáradtságnak, de rájövök, nem szabad… Mire feleszmél az ember, már sokszor késő, és vannak, amiket nem lehet feltámasztani, visszahozni. Persze, nem könnyű. De most anyukám alszik otthon a gyerekkel, ezért elhatároztuk, hogy kihasználjuk a lehetőséget. Elmegyünk moziba, aztán sétálunk…

– Régi kapcsolat?


A West Side Story előadásán, a Vígszínházban
– Mit jelent az, hogy régi?! Mi körülbelül öt éve ismerjük egymást. A férjem, Péter már másfél évvel korábban kiszemelt, csak a maga körültekintő módján, ennyi idejébe került, hogy megszervezze a megismerkedésünket. Igaz, akkor viszont egy csapásra felpörgette az eseményeket, mert rögtön első találkozásunkkor megkérte a kezemet. Valami egészen fantasztikus volt, ahogy a maga félszegségében, gátlásosságában eldadogta – mert annyira zavarban volt –, hogy szeretné, ha összeházasodnánk… Képzelheti a döbbenetemet! Én addig valahogy nem tudtam elképzelni magamat, hogy feleség legyek.

– Miért? Megbocsásson, már nem volt annyira fiatal.

– Én egyáltalán nem voltam akkor már fiatal. Mégis… Talán nem voltak addig olyan kapcsolataim, amelyek konkrétan felidézték volna ezt a vágyat. Talán, mert nem találkoztam olyan emberrel, akinél úgy éreztem volna, hogy vele akarom leélni az életemet, mi több, tőle szeretnék gyereket. Vagy idősebb gavallérok akadtak, akiket tisztelni tudtam, de szeretni nem, vagy szakmán belül adódtak kapcsolatok, amikor az ember hajlamos összekeverni a színpadi játékot, színpadi érzelmet a magánélettel.

– Persze, csak aztán jöhet egy pillanat, amikor megijed az ember a magánytól, és hipp-hopp képes lesz kétségbeesésében a legrosszabb megalkuvásokra is…

– Én sokat éltem magányosan. Számomra az még mindig elviselhetőbb volt, mint önmagam feladása révén belemenni egy méltatlan kapcsolatba.

– Nem félt, hogy megkeseredik? Hogy bizalmatlanná válik?

– Dehogynem! Persze, hogy féltem. Ráadásul a pályán is jöttek nehéz időszakok. Nem kaptam annyi szerepet, nem olyan szerepeket kaptam, azokat sem tudtam úgy megoldani, ahogyan szerettem volna… Nem óhajtok beszélni a hitről, mert az nem egy ilyen cikkbe való, de többször is kértem a Jóistent, hogy mentsen meg attól, hogy megkeseredjek, hogy iriggyé váljak. Mert ilyen rossz helyzetekben az egyik csapda, hogy az ember mindenért a külvilágot okolja, másokban keresse a hibát, másik pedig, hogy mindenért önmagát okolja, önmagát vádolja. Bármelyikbe beleesik az ember, rabul ejti, és nemigen tud kikecmeregni belőle.

– Hogyan lehet megőrizni ilyenkor a lélek épségét?

– Igyekeztem nyitott maradni. Tisztázni az alapvető kérdéseket. Vagy olyan nagy színész, hogy áhítattal várna a pálya? Nem. Megtettél mindent azért, hogy a maximumot kihozd magadból? Háááát… Megtettél mindent azért, hogy előbbre jussál a pályán? Nem. Tudnád, mit kell tenni? Talán. Képes is volnál megtenni? Semmiképpen. Megérné, hogy megtegyed? Nem. Mi az, amit tehetsz? Várni. Akkor meg várni fogok. Ezzel le is zártam a kérdést, eldöntöttem a dolgot, és elfogadtam a helyzetet. Ugyanígy feltettem magamnak az alapvető kérdéseket a magánéletemről is, és ott is sikerült kellően leegyszerűsítenem a helyzetem. Elébe nem tudok menni a dolgoknak, ezért igyekszem megőrizni a nyitottságomat, hitemet, érzékenységemet, hogy adott pillanatban majd jól dönthessek.

– Általában jól dönt?

– Nem mindig gyorsan, de többnyire jól. Péternél két hónap kellett, amíg eldöntöttem, de onnantól egy csapásra kiegyenesedett minden hepehupa. Csütörtökön éjszaka, illetve hajnal felé, séta közben mondtam neki, hogy rendben, én is eltökéltem magam a házasságra, pénteken elrendeztünk minden adminisztrációs problémát, hétfő vettem egy esküvői ruhát, és kedden megköttetett a házasság. Néhány nap múlva pedig már meg is fogant a gyerek. A szervezetem, a bonyolult vegyi, biológiai folyamatok összessége is pillanatok alatt visszaigazolta a döntés, a döntésünk helyességét, ami azóta sem kérdőjeleződött meg egy pillanatra sem.

– Megváltoztatta a gyerek?

– Visszaadta a gyermeki énemet. Korábban beleépült egy nagyon erős megfelelési kényszer. Mit kell tennem azért, hogy ennek és annak az embernek a szeretetét megnyerjem? Ami persze, soha nem, vagy nem úgy sikerült, mégis belém épült. Mióta megszületett, ez elszállt belőlem. Van valaki, aki önmagamért, feltétlenül és teljes odaadással szeret, és akit én is ugyanígy szerethetek. Ennél teljesebb, csodálatosabb érzés, ennél tökéletesebb szabadság, maximálisabb kiteljesedés aligha létezhet.

Ismét szól a telefon. Ránéz a készülékre: – A férjem! Hú, de elment az idő! Akkor menjünk a következő előadásra! Van még idő hajnalig. – Búcsúzunk. Egy érett, nyílt tekintetű hölgy mosolyog rám a folyosón.