Kisfiú a peronon

Nyolcéves forma lehetett. Műszálas bordó tréningnadrág volt rajta, könnyű dzseki, pinokkiós zokni, nyári szandál a lábán. Göcsörtös tánclépésekkel egészen a peron széléig ugrált. Belenézett az alagútba, és tapsolt.

– Tá-tá!
És kiabált.
– Hé-hé!
És megint tapsolt.
– Tá-tá!
És újra.
– Hé-hé!
Jó hangosan kiabálta.
– Tá-tá, hé-hé, tá-tá, hé-hé!

Mindenki a gyereket nézte. A lábával ügyetlenül verte a ritmust. Nem hagyott szünetet. Csak nézett az alagútba, és tapsolt. Aztán hirtelen hátrálni kezdett, majd újra előreszaladt. Körbenéztem, hátha van valaki hozzátartozója, a mutatvány – a gyerek csak a peron legszélén torpant meg – kezdett veszélyes lenni.

De a fiú egyedül volt. Ha éppen nem tapsolt, összerendezetlenül kaszált a kezével. Nem nézett senkire, észre se vette a körülötte lévőket, az innen is, onnan is bámuló embereket.

– Tá-tá! Hé-hé!
A kiáltásai nem lettek szenvedélyesebbek, a tapsok nem gyöngültek. Az egyívű, monoton ritmus bekerítette a hallgatóságot, nem lehetett elszakadni, nem lehetett olvasni, másra figyelni. Tá-tá, hé-hé! – lassan már bennünk dobolt, a mellkasunkban, a fejünkben az egyszerű taktus.
Néztem a kisfiút, ekkor már biztosra vettem, hogy egyedül van, s az is nyilvánvaló volt, hogy egy kis Kolontos Palkó.

A kisfiú most a hozzá legközelebb álló utashoz fordult, egy húsz-huszonöt éves fiatalemberhez, közel lépett hozzá, oldalról fölnézett rá, és összeverte a tenyerét.

– Tá-tá!
Az arcán nem mozdult egyetlen izom sem, nem várt semmit, csak nézett az ismeretlen fiatal férfira, és kiált:
– Hé-hé!

A fiú eddig is a gyereket nézte, hogy az ilyen közel jött hozzá, volt egy apró hökkenet a tekintetében, de csak egy pillanatig. Megigazította a válltáskája szíját, hogy időt nyerjen, még egyszer igazgatott valamit magán, aztán tapsra állította a két kezét, és szembefordult a kisfiúval. A gyereken nem látszott, hogy meglepődött volna, az arcvonásai sem árultak el semmit az érzelmeiről. Összeverte a tenyerét, és kiáltott, ahogy eddig.

– Tá-tá, hé-hé!
A fiatalember komoly maradt, a gyerekre nézett, és tapsolt.
– Tá-tá.
Aztán ugyanolyan komolyan megint összeverte a tenyerét és azt mondta:
– Hé-hé.

A kisfiú lecövekelt a nagy mellett, nem szaladt el többé a peron széléig, tapsolt, kiáltott, és várta a választ. Meg is jött. A fiatalember összeütötte a tenyerét…
– Tá-tá, hé-hé, tá-tá, hé-hé…

És ekkor elmosolyodott a gyerek. Az elismerésnek, a hálának, a játéknak, a találkozásnak és igen, a nagyvonalú dicséretnek valami olyan különös elegye volt abban a mosolyban, máig előttem van.

Abbahagyta a tapsot, leengedte a kezét, munkátlan karja azonnal kaszáló mozdulatba kezdett, lába egy belülről hallott, ügyetlen ritmusra mozdult, aztán, mint aki üzenetet kapott, hirtelen megfogta felnőtt játszótársa karján a kabátot, barátságosan megrázogatta, és olyan gyorsan, hogy követni se lehetett, a most már sűrűn álldogáló emberek között eltűnt a kijárat irányába.