Az a fontos, hogy a lányom boldog legyen – II. rész

Jani matat valamit a karfán, szemét is odaszegzi. Én meg nagyon örülök, hogy ezt elmondja Réka. Jani ugyanis bohémsága, nagyvonalúsága, könnyedsége mellett az egyik legfegyelmezettebb ember, akit ismerek. Emlékszem első interjúnkra. Mondta, hogy másnap ekkor és ekkor felugrik hozzánk. Rendben. Másodpercre pontosan érkezett, elragadóan beszélt, készségesen hagyta, hogy órákig faggassam, ezzel együtt éreztem, hogy valami nem stimmel. A végén elmondtam neki. “Igen…” mondta, és könnyek jelentek meg a szemében, “A kórházból jövök. Most halt meg az Anyukám…” Később másoktól hallottam, hogy a legendás Hofi-Koós parádé bemutatója napján halt meg a papája. Így mókázta végig az estét, és se a nézők, se a partnerek nem vettek semmit észre. Ő mindig a maximumot nyújtja. Még nem késett, nem mondott le, nem vett félvállról egyetlen előadást se. Hangja, személyi varázsa, iróniája, humora, érzelmessége, romantikája, kontaktus teremtő képessége mind született adottságok. Munkabírása, felkészültsége, igényessége azonban mindvégig hasonló tényezői voltak pályájának, életének. Így tudta folyamatosan a toppon tölteni az utolsó négy évtizedet, akár énekelte a Kislányt a zongoránál, a Kapitányt, a Nem vagyok teljesen őrültet, akár brillírozott a klasszikus duettben Hofi Gézával – de kár, hogy nem lett folytatása! –, akár film, vagy színpadi szerepet játszott, akár tévéműsort vezetett, vezet.

– Réka, téged nem zavart, hogy körülrajongott sztár az apukád?

– Nem, mivel ebbe születtem bele. Számomra ez a természetes.

– Nem is érezted, hogy ettől egy kicsit más gyerek vagy, mint a többi?

– Miért gondolod, hogy én nem akartam más lenni?

– Ez igaz… És más akartál?

– Naná! És nem zavart, hogy jobb cuccokban jártam, mint esetleg a többiek, jobb játékaim voltak, vagy, hogy tengerpartra jártunk nyaralni. Lehet, hogy nagy önzés, de kifejezetten örültem, hogy nekem ennyi jó jutott.

– El voltál kényeztetve?

– Ezt így nem mondanám. Inkább arról volt szó, hogy igyekeztek minél többet megadni a szüleim, ugyanakkor követeltek is ezért.

– Például?

– Hogy betartsam az alapvető játékszabályokat, hogy tanuljak rendesen, hogy viselkedjek tisztességesen, hogy legyek őszinte…

– Volt, amit szerinted fölöslegesen követelt apád?

– Hogy legyek otthon, ha törik, ha szakad, este 9-re…

– Na jó, hogy megköveteltem! – szól közbe hirtelen Jani. Eddig csendben figyelt, legfeljebb egy-egy grimasszal jelezte, ha mást gondolt, itt azonban fontosnak érzi, hogy közbeszóljon. – Még csak az hiányzott volna, hogy tizenvalahány éves fejjel mászkáljon Réka a városban éjszaka!

– Te is tudod apu, hogy nem erről lett volna szó! Csak sokszor rossz volt, hogy éppen amikor a legjobban éreztük magunkat a buliban, nekem néznem kellett az órát, és idegeskednem, mert tudtam, hogy nekem mindjárt mennem kell, vagy ott tülköl majd a kapu előtt apa. Bizony.

Kis szájhúzás, kis szemrehányó pillantás az egyik, némi fejcsóválás a másik oldalon.

– Te voltál féltékeny a lányodra? Pláne amikor láttad, hogy gyönyörű lány lett Réka… Hogy majd ott fognak oldalogni körülötte mindenféle rosszéletű jampecek…?

– Ha meg csúnya a lány, és kutya sem akar közeledni hozzá, az jobb? Nem. Ez mindenképpen drámai helyzet egy apának, hogy az ő angyali, tündéri kislánya esetleg préda lehet…

– …esetleg egy olyan szívtiprónak, amilyen te is voltál, a fáma szerint, legénykorodban…

– Ennek a fele sem igaz…

– …de így is tetemes…

– Hát igen… Szóval persze, hogy féltem. Izgultam, morgolódtam magamba, aztán rájöttem, hogy Réka okos lány, érett lány, amit lehet elmondtam neki mindent, aztán tegyen úgy, ahogy neki jó…ahogy gondolja…

– És te, Réka, nem voltál féltékeny, tudva, hogy a fél ország szerelmes apádba?

– Á! Ugyan. Büszke voltam apámra, és mindig biztos voltam abba, hogy senki sem lehet veszélyes számunkra.

– És az esetenkénti bohémságok sem zavartak?

– Élveztem. Meg azt is, hogy mindig marháskodott. Hogy négykézláb, ugatva jött be reggel ébreszteni, hogy telefonos viccekkel szórakoztatott, hogy ebéd közben jeleneteket adott elő… Soha nem unatkoztunk mellette…

– Szerinted volt szerepe a pályaválasztásodban?

– Szerintem nem…

– És szerinted Jani?

– Szerintem még annyira sem… Erről soha nem volt szó közöttünk…

– Te tudtad, hogy énekesnek készül?

– Annyi mindennek készült! Először tengerbiológusnak, amire gondoltam, hogy abszolút reális, hiszen annyi tenger van itthon, csak ki kell választania a szívéhez legközelebb állót, és ihaj! Aztán akart lenni régész, ami szintúgy megnyugtatott látván a megannyi hazai piramist és Colosseumot. Később jött, hogy énekelni akar, gondoltam, ez is hasonló komolyságú elképzelés…

– Tudtad, hogy tehetséges?

– Ezt így nem lehet tudni. Az, hogy valaki buzgón lalalázik a fürdőkádban, még nem jelenti, hogy tehetséges énekes is. Nekem akkor kezdett gyanús lenni Rékánál a dolog, amikor láttam, hogy milyen szorgalmasan jár az énektanárhoz, és milyen eltökélten gyakorol otthon. Ha valaki erre képes így, hosszútávon, akkor már többnyire buzog benne valami. Ezzel együtt drámai módon hatott rám, amikor egyszer hazajött és közölte, hogy felvették a főiskola musical szakára.

– Te nem féltetted? Hiszen a szemed előtt is annyi tragikus sorsú pályatárs élete ment tönkre, akik nagy vehemenciával, ígéretesen indultak, aztán mégsem jött igazán össze…

– Dehogynem… Persze, hogy féltettem. Például sokáig nem tudtam, hogy valóban mennyire tehetséges Réka. Először a Madách Színház Nyomorultak előadásán láttam. Zabszem volt a fenekemben, úgy izgultam. Amikor az elején megláttam mindenféle tömegjelenetben, ahol azért kirítt Réka magasságával, dekoratív megjelenésével, nagyon büszke voltam, hogy ez az én lányom, ám amikor először ott állt egyedül a színpadon, és belekezdett az áriájába…akkor igen, akkor éreztem, hogy ez valami más… nem az, hogy mutatós, szép, hanem hogy átütően tehetséges is.

– Csak éppen a tehetség az, ami nőknél, nem egy színész, énekes, sportoló esetében olykor félrevisz sorsokat, életeket. Az érvényesülés és a boldogság olykor vészesen különválik…

Réka heves gesztusokkal jelentkezik. Rápillantunk, és elhalkulunk. Értjük persze, de ő mondja is.

– Ha szabad közbeszóljak… Ha már úgyis rólam van szó…

– Persze, bocs…

– Számomra anyu mindig egy csodálatos példa volt, és marad. Hogy milyen természetességgel tudta feladni pályáját, lemondani karrierjéről, amikor jött a család, és teljesen magától értetődően tekintette ezt innentől kezdve a legeslegfontosabbnak. Ő a kohézió, aki összetartja, szervezi, mozgatja, működteti a családot. Ő intézi mindannyiunk adóügyeit, ő vásárolja a toalettpapírt, ő csődit össze vacsorára valamennyiünket, szervezi a nyaralást, mi pedig szinte csak lébecolunk körülötte, és élvezzük az együttlétek, a családi harmónia örömeit.

– Még vita közben sem mondja soha, hogy bezzeg én mit is áldoztam értetek?

– Soha nem mondja. Nem is érzi. Én például biztosan fogom mondani, fogom is érezni, mert én vásottabb vagyok, de adott pillanatban majd, ha úgy alakul, hogy választanom kell család és karrier között, teljesen evidensen fogom a családot választani.

– Akkor is, ha esetleg tényleg ott lesz valami kihagyhatatlannak tűnő lehetőség? Nem fogod azt érezni, hogy no, ezt még megcsinálom, aztán majd uccu, jöhet a család?

– Volt. Amikor a főiskola elvégzése után próbát énekeltem és szerződtettek Németországba. Utána meglátott Polanski és vitt magával Bécsbe a Vámpírok báljára. Sikerem volt, sokat kerestem, nagyszerű előadásokban voltam benne, csak éppen a család nélkül belegebedtem. Amikor egyszer apu kedvesen felhívott telefonon, hogy itt vagyunk valamennyien a Balatonon, sírógörcsöt kaptam, hogy én meg ehelyett Wiesbadenban dekkolok. Be is ültem az autóba, és egyből hazautaztam. Itthon voltam tíz percet, aztán spuriztam is vissza, hogy odaérjek a következő próbára. Erőlködtem kint egy ideig, aztán beláttam, hogy képtelen vagyok létezni a család közvetlen közelsége nélkül, ezért amint lejárt a bécsi szerződés, jöttem is végleg haza.

– Jani, számodra, aki ha kint születsz, talán Tom Jones is lehettél volna…

– …miért, szerinted így már nem lehetek?

– Türelem kérdése… Szóval neked nem volt dühítő, hogy amikor Réka számára kinyílik egy számottevő nemzetközi karrier lehetősége is, feladja az egészet, és hazajön, ebbe a hazai musicalpocsolyába?

– Én azt mondtam neki, és mondom most is, hogy nekem az a fontos, hogy ő legyen boldog. Találja meg önmagát, érezze jól magát. És bármennyire tisztába vagyok azzal, hogy Réka fantasztikus tehetség, pontosan tudom, hogy számára a boldogságot nem a színpad, hanem a családi otthon jelenti majd. Ha mellette még sikerül a pályán is maradnia, az ajándék, de a meghatározó az lesz számára. És ez így jó.

– Hűha! – néz Jani az órájára. – De elment az idő. Rohannunk kell. Kész az ebéd otthon, és lesz nekünk nemulass, ha kihűl!

Felpattannak, és indulnak kifelé. A lépcsőházból még hallani, amint rohannak, és vihognak.
Én pedig fogom magam, és felhörpintem a jéghideg teát, valamint a forró sört…