Ha magamat nem adhatom… – II. rész

A gondoskodás körbejár

Lena néni, Zsuzsi és Panna

Jó esetben persze szülő és gyerek mindig egymás támasza – kinek, mikor van éppen nagyobb szüksége a másikra. Amikor Zsuzsit az édesanyjáról, Pannáról kérdezem kibuggyan belőle a már-már röhögés határát súroló nevetés.

– Most viccelsz? Az elmúlt időszakban többet voltam beteg, mint az anyám! Anyu a család tartóoszlopa! Komolyan, egyelőre inkább ők azok apuval, akik nekünk segítenek.

Ha bármire szükségünk van, például vigyázni kell a gyerekekre, a több száz kilométeres távolság ellenére is számíthatunk rájuk. Anyu az, aki a különböző alkalmakkor megszervezi, összerántja a családot, és gondoskodik nagyikáról is. Hihetetlen energiája van.

– Fáradhatatlan?

– Hogy egy ember fáradhatatlan? Ilyen legfeljebb a mesében van. Anyu félelmetesen kimerül néha. Az ő szemléletükben még nincs meg, ami az én generációmnak már természetes: hogy az embernek igenis magával is kell egy kicsit foglalkoznia, fontos néha kirúgni a hámból, különben elveszíti a vastartalékait. Próbálom őket rávenni, hogy néha lazítsanak egy kicsit, menjenek el sétálni, moziba vagy kirándulni. Sajnos inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Pannának a világ legtermészetesebb dolga, hogy amíg az ember bírja, maradéktalanul csatasorba áll. A mamája, Lena néni szintén mindenben besegített, amíg Zsuzsiék kicsik voltak, Panna pedig dolgozott.

– Anya most már több mint két éve velünk lakik. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen mi elég jó kapcsolatban vagyunk, egy pillanatig sem állíthatom, hogy ez életünk legkönnyebb időszaka lett volna. Először is, azzal hogy ideköltözött, anyának megszűnt az otthona, és – akármennyire is a családja vagyunk – egy új környezetbe kellett beilleszkednie. Időre volt szükség, hogy ezt feldolgozza. Ráadásul ő olyan típusú asszony, aki megszokta, hogy mindig az ő akarata érvényesül. Ezzel nekünk is elég nehéz nap mint nap szembesülni, és neki sem könnyű elfogadni, hogy bizony most már nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné. És hát, talán éppen azért, mert olyan sokáig aktív életet élt, gyakran érzi úgy, hogy fölöslegessé vált, már csak teher a számunkra.

– Lehet ezen segíteni?

– Igyekszem odafigyelni arra, hogy hasznosnak érezze magát. Ha a főzéshez pucolni, vagy darabolni kell valamit, akkor arra mindig megkérem. A vacsorához is mindig anya terít, és aztán ő is szedi le az asztalt. De a rossz érzését sajnos nem tudom teljesen eloszlatni, mert minderre csak azt mondja, hogy “ugyan már, miféle segítség ez!”. Mégis, sokat számít, hogy érzi, nekem is elkél a segítség.

– Ezek szerint meglehetősen vegyes élményeket hozott magával az együttélés.

– Igen, a hullámhegyek és -völgyek állandóan váltják egymást. Hol könnyebb, hol nehezebb megérteni és elfogadni a másikat. Van persze olyan is, amivel egyáltalán nem sikerült megbékélnünk. Például, hogy amióta anyával együtt lakunk, gyakorlatilag nincs magánéletünk. Ugyanakkor, ha nem érzi jól magát és nem vacsorázik velünk, már hiányzik, hogy nincs ott az én kis kászmotám. De igazából nem is az számít, hogy mi van a mérleg két serpenyőjében, hanem hogy ez a dolgok rendje. A családomban én azt láttam, hogy az erősebb segíti a gyengébbet. Ebbe nőttem bele, nekem ez a természetes.
Zsuzsinak szintén.

– Most még olyan távolinak tűnik az az idő, amikor a szüleimnek komolyan szüksége lesz rám! Egyelőre elég, hogy a bátyám és a sógornőm a közelben laknak, így, ha bármi apróság fölmerül, tudnak segíteni. De ha majd egyszer tényleg eljön az az idő, szeretnék én is úgy törődni a szüleimmel, mint anyu most a nagyanyámmal. Akkor majd visszaadhatom azt a rengeteg segítséget és gondoskodást, amit eddig az életben tőlük kaptam.

Szeretet-híd

Miközben egy felnőtt élete tele van kérdőjelekkel, abban biztos lehet, hogy gyermeke határtalanul szereti őt. A szülőnek biztos lelki támasza a gyerek, egészen a kamaszkoráig – véli Dr. Bonyár Lajos pszichiáter. A problémák a serdülőkorral kezdődnek, amikor a szülő deviánsnak látja gyerekét, miközben amaz is másként kezd nézni rá.

“A hagyományos társadalmak a mainál jóval stabilabbak voltak, a családi kapcsolatok, így a hála szerepe is természetes volt. Persze ma már az elvárásokat is lehet euróban mérni: az Egyesült Államokban vagy Svájcban a fiatalok fillérre pontosan tudják, mennyivel tartoznak a szüleiknek. Ugyanakkor az érzelmi, lelki ragaszkodást nem lehet kierőltetni a gyerekből.”

Dr. Bonyár Lajos azt látja, hogy a szerény környezetben felnőtt emberek – talán mert annak idején értük is nagy áldozatokat hoztak – általában sokkal többet foglalkoznak szüleikkel. De a doktor munkája során számtalan olyan történetet is hallott, amely a gyerek kitagadásáról, “örök haragról” szólt. “Akárhogy is, az embernek mégis a legbizalmasabb társai közé tartozik a gyereke.”

A szakember szerint a látszólag lezser embert is mélyen érinti, ha nem tud eleget törődni a szüleivel, ez a rossz érzés pedig végérvényes nyomot hagyhat a szülő halálával. Márpedig a szomorú helyzet az, hogy a magyar átlagéletkor igen alacsony (nőknél 70 év, férfiaknál 62), így sokunkkal megtörténik, hogy mire “sínre tesszük” saját életünket, s már több időnk maradna a szüleinkre, addigra elveszítjük őket. Szinte mindannyian utólag jövünk rá, mennyire fontos volt az a szeretet-híd, amely a szülőkkel összekötött bennünket.

“Nagyon sokan jönnek azzal a lelkiismeret-furdalással, hogy nem tudtak ott lenni, nem tudtak segíteni, amikor szükség lett volna rájuk. Sokszor csak ebben a tragikus helyzetben válik világossá az ember számára, hogy élete annyira túlhajszolt, hogy hetente egyszer sem tudta meglátogatni a szüleit. Márpedig a napi félórás telefonbeszélgetések nem helyettesítik a személyes találkozást, az ölelést, a puszit.”

Patz Dóri egy házban él lányaival, Dorottyával és Zsófival

Gondoljunk azokra, akik szerettek

– Emlékszel még apádra? – kérdezte egyszer Anyám, és én kénytelen voltam kiábrándítani: nem emlékeztem rá. Túl fiatalon halt meg, alig ismertem. Amit megtudtam róla, azt is ő plántálta belém. Ma sem tudom – már sohasem fogom megtudni – mennyit csiszolt, fényesített az apaképemen.

Mindenesetre elérte azt, hogy nem maradtunk családfő nélkül. Így lettünk a húgommal apa nélkül is apásak, hiszen csak mosolygott ránk a fényképről, és soha nem kért számon semmit. Anyám bezzeg szigorú követelésekkel állt elő, és jottányit nem engedett belőlük.

Sokat veszekedtünk, főleg a kamaszkorom tájékán. Néha azt is a fejéhez vágtam, hogy milyen anya az ilyen, aki nem érti meg a gyerekét. Holott nagyon is megértett, a szíve szakadt meg attól, hogy keménynek kell mutatni magát, de így látta jónak. Kettős feladatot látott el, tudta, hogy nekünk szülőkre van szükségünk és nem lehetett csak elnéző, gyengéd anya, akihez odamenekülhetünk az atyai szigor elől.

Máig csodálom a bátorságát, a hősiességét, a lélekerejét. Azt a különös képességét is, hogy velünk együtt élte meg fejlődési szakaszainkat, a pólyától a felnőttkorig. Mivel rajtunk kívül igazából semmi sem érdekelte túlzottan, mindenről tudni akart, ami valamilyen formában velünk volt kapcsolatos. Így hozta be azt az időtávolságot, amelyhez földrajzi is járult, miután férjhez mentem és messzire kerültem tőle. Nem mutatta, hogy megsínyli az elválást, mert ami jó nekem, az egy anyának is boldogság, és átprogramozta az életét. Megtanult befelé sírni, egyedül maradni, és az utolsó lélegzet vételéig sem szűnt meg szeretni. Egyszer elmagyarázta, hogy neki volt szüksége ránk, mi tartottuk életben. Attól, hogy elmentünk nem változott semmi, hiszen vagyunk. Vele vagyunk szinte állandóan. Ha lehunyja a szemét, ott szaladgálunk körülötte, kérdésekkel ostromolva, kiéhezve a főztjére, a szeretetére. Ha megcsörrent a telefon, rohant ahogy csak bírta a fájós lába. Soha nem panaszkodott. Rosszullétekre, halálfélelmekre, az évek múlásával egyre fájóbb hiányunkra. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy áll az ágyam mellett és néz. Sohasem fogom elfelejteni a tekintetét. Mintha örökre meg akarta volna jegyezni az arcomat. Elvinni magával.

Kiugrottam az ágyból, felkaptam: akár egy riadt kis madár úgy simult hozzám. Most is rajtakapom néha, hogy néz, valahonnét messziről és kinyújtja a kezét. Ilyenkor érzem, hogy lám még mindig mekkora szüksége van arra, hogy szerethessen. Fel sem tűnt, amikor még nekem volt rá szükségem, és olyan magától értetődő volt, hogy neki mindent elmondhatok, hozzá mindig hazamehetek. Tőle mindig kapok, ha mást nem nagy batyu szeretetet. Nem várt hálát, valamiféle kiegyenlítését az amúgy is kiegyenlíthetetlen tartozásoknak. Nagy utazásokat tettünk meg együtt, imádott belém karolva sétálni idegen városokban. A legnagyobb szüksége most már arra volt, hogy belekaroljanak, fogják a kezét, átöleljék.

“Boldog voltam veletek!” Ezek voltak az utolsó szavai. Még ott, a halálos ágyán is azt akarta, hogy ne mardosson az önvád: miért nem látogattam gyakrabban, miért nem törődtem vele többet. Még mindig fájdalmas visszanézni arra, ami elmúlt, mégis szükséges. Hiszen mögöttünk, holtunkban is ott állnak, akik a világon a legjobban szerettek bennünket. Akikre akkor is szükségünk van, ha már nincsenek, ahogy nekik is szükségük van arra, hogy amíg élünk megőrizzük az emléküket.