Leszek-e királyné?

Időm se maradt, hogy akár utánavágjak valamit, eltűnt a kis csurival, aki feltehetően, emlékezetes csemegéje lesz a fekete-fehér kandúrnak.

Akit egyébként nem szeretek. Hogy miért nem szeretem? Mert ravasz, és lesből támad. De hát hogyan támadna egy macska, gondolom kicsivel később. Állna csak bambán a kert közepén? Akkor meg azt mondanám, na, de elfajzott, mafla macska ez, hja, kérem, manapság már a macskák se az igaziak.

Nem tetszik hát, se ez, se az. Pedig az igazság, legalábbis ebben az esetben – ott kínálja magát. A kis veréb idejekorán próbálkozott a repüléssel, éretlen volt még, alkalmatlan arra, hogy a levegőben maradjon. A macska meg szemfüles. Vadászott.

A verébszülők cikázva le-levágnak, hangos csiviteléssel kísérik egy darabig a macska útját, aztán visszatérnek illegő-billegő gyerekeikhez, s legfeljebb annyit mondanak: “Na, látjátok! Tessék vigyázni!” De talán még ennyit se mondanak, mert nem győzik falánk fiókáik szájába rakni a legyet, bogarat, amelynek most bőviben van a világ. Hát röpködnek is a csuri-szülők reggeltől estig. Az utódok ugyanis számosan vannak. Mert a macskák ugyan ügyesek, ám a verebek – mintha a macskák életrajzáról olvastak volna valahol – igen szaporák.

De tulajdonképpen nem erre figyeltem föl, amikor a rövid életű, pórul járt fiókát megláttam. Hanem arra, hogy jé, felnőtt már a tavaszi fészekalja. Kamaszok lettek, röpülni tanulnak az idei első verebek. Akkor pedig, akinek van, annak kitáncolják a májusfáját. Még az is lehet, hogy nemsokára pünkösdi királynénak választják.

Nekem is volt májusfám egyszer. Nem reméltem, hogy lesz. Vékony, sovány lány voltam, csontos térdű, nyakigláb. A hatodikos fiúk két teniszlabdát dugtak a trikójuk alá, úgy csúfoltak. Aztán mégis állított valaki fát az első májusi hajnalon a kapunkba.

Nem tudhatta, hogy hangtalanul könyörögtem érte. Hogy: legyen. Legyen nekem is fám. Nem kell magas, égigérő. A lányok az osztályban mesélték, hogy micsoda hatalmas májusfát állítottak tavaly a nyolcadikos fiúk.

Nekem nem kell nagy fa, gondoltam. Csak legyen. Legyen valaki, aki gondol rám, valaki, aki a felszalagozott fával üzen. Hogy szeret engem.

Éjszaka nem mertem fölkelni. A befüggönyözött kis ablakok mögül dehogyis néztem volna ki. De ébren voltam. Virrasztottam még hajnali egykor is. Aztán elnyomott az álom.

Azt a reggelt soha nem felejtem. Sütött a nap, a szomszéd kiskacsái zajosan ették a csalánnal kevert darát a ládájukban. Nem emlékszem, hogy mentem ki, hogyan vettem észre. Csak arra emlékszem, hogy magasabb volt, mint a házunk. És messze fönt az alig sarjadt, zöld lomb telis, de teli volt színes szalagokkal. Nem krepp-papírból való szalagok röpültek az én májusfámon, hanem igaziak. Pirosak, halványkékek, zöldek, fehérek.

Nem tudtam, ki állította. Akkor még nem is sejtettem. Csak hálás voltam annak a fiúnak, aki kiment az erdőre, kivágta, legallyazta, fölszalagozta, és a kapunkba, a korhadt kerítésoszlop mellé beásta azt a májusfát. Az üzenetért voltam hálás, amelyet a szalagos vidám fa hordozott: Jó élni! Szép élni! Szeret valaki.

A fiúnak, aki állította, piros volt a képe és izzadt a tenyere. De nem számított. Hálás voltam. És ez a hála elkísért hosszú évekre. Pünkösdkor már nem érdekelt, leszek-e királyné. A bizonyosság már az enyém volt. Valaki egyszer gondolt rám…

Most megint pünkösd van. Szíveink újulnak, elvirágzott az akác, fűszeres illatát ontja az olajfa és a hárs. A virágokkal terhes tavasz lassan szélnek ereszti bóbitáit, a zöld búzában szarkaláb kéklik, pipacs tüze jajdul. Mindjárt… mindjárt itt a nyár.