Éljen május elseje!

Május, madárdal, orgonaillat, rügyező fák, bimbózó szerelmek. Csitriként minden első májusi nap korahajnalán biciklire pattantunk, és elkarikáztunk a gencsi forráshoz, amelyről azt tartotta a néphit, hogy aki ezen napon ebben mosakszik, világszép lesz. Vas megyében még az ötvenes években is érintetlenül továbbélte,k és szájról szájra terjedtek az őskozmetikai és szerelemgerjesztő népszokások. Komolyan hittük, hogy a májusi eső szépít, ezért gyakran áztunk csuromvizesre. Valóban jót tett a bőrünknek, mert lágy volt és kristálytiszta. Akkor még hírét sem hallottuk savas esőknek, levegőszennyezettségnek. Annak sem, hogy kullancsot szedhetünk össze a májusi fényekben fürdő hatalmas erdőkben. A lombsátrak közt megbújó kisvendéglőkben sramli szólt, a nők kicserélték legfrissebb pletykáikat, a férfiak a nagy kriglikből komótosan kortyolgatták a sörüket, és mi, a fiatalság, izgatottan mustrálgattuk egymást: ”Melyik fiú kit visz majd a táncba?” – a lányokat ezen túlmenően semmi más nem érdekelte.

”Vörös Csepel, vezesd a harcunk!”

A félig gyermeki, félig nagylányi lét álmatag korában alig tűnt fel, hogy a tavaszköszöntő, piknikes, kertvendéglős május elsejék picit megváltoztak. Hajnalban még elnyargaltunk a csodatévő forráshoz, s mire hazaértünk, már ki volt készítve a ropogósra keményített, vasalt, fehér vászonblúz, és a sötétkék, rakott szoknya. Ebben vonultunk fel a város főterén. Vittük magunkkal a piros úttörőnyakkendőt, de azt csak a iskola kapujában kötöttük fel. Az énektanárnő tartott még egy utolsó próbát a mozgalmi dalokból, és Laci bácsi, a tornatanár kiosztotta a feliratos táblákat. Ilyenek voltak ráírva: ”Munkát, kenyeret!”, ”Békét akarunk!”, ”Vesszenek a gaz imperialisták!”. Pesti példára kerítettek egy kutyát is – az igazgató feleségének borzas ölebét – ezt nevezték ki Titónak, a láncos kutyának. Hatalmas tapsot kaptunk, amikor a bámészkodók sorfala előtt végigvonszoltuk a szőrét dühödten felborzoló, minden porcikájával ellenszegülő, kis vakarcsot. Amíg a nagybeszéd tartott, rémségesen unatkoztunk. Koedukáció még nem lévén, kitartóan nyújtogattuk a nyakunkat arrafelé, ahol a gimnazista fiúk tömörültek. Egyikük leszedte az orgonát a vörös zászlóról, és közénk hajította. A tanárok riadtan nézegettek körül – vajon ki látta a szentségtörő jelenetet, és kinek tesz majd jelentést erről –, mi pedig az ünnepség végéig találgattuk, hogy ki dobta, kinek? Az összes lány szentül hitte, hogy ő volt a célpont, és hozzágondolta azt is, akivel régóta szemezgetett. Ha most egymilliót fizetnének, akkor sem tudnám megmondani, hogy miről beszéltek a szónokok, és mi járhatott a felnőttek fejében. Erről nem volt szokás beszélni, pláne előttünk. Még azt sem tudtuk, hol van az a Csepel, és miért vörös, de fújtuk teli torokból: ”Vörös Csepel, vezesd a harcunk!”

”Május elsején láttalak meg én!”

Milyen érdekes az élet. Jóval később, már pesti újságíróként a Csepel Autógyár Fényszóró című lapjánál dolgoztam, és május elsején a csepeliekkel együtt vonultunk fel a Hősök terén. Zászlók lobogtak, harsogott az ének, repültek a lufik. Az apjuk nyakában kuporgó gyerekek lelkesen integettek az emelvényen helyet foglaló nagyembereknek. Mindenki felszabadultan ünnepelt. Bár még fájtak, de lassan már hegedtek az ötvenhatos sebek, és a transzparensek öntudatosan hirdették a közeli szebb jövőt, amelyet magunknak építünk. Mégis, talán ezek a május elsejék voltak a legszebbek. A férfiak levetették a rémes szabású VOR-öltönyüket és meglazított nyakkendővel, kigombolt nyakú, fehér ingben masíroztak, félszemmel lesve a menekülés városligeti ösvényeit. Ahol a sátrak virítottak, ott osztották a sört és a virslit. Ingyen. A nőket az akkori idők konfekciós nagyüzeme, a Május l. Ruhagyár öltöztette az alkalomhoz illően és a hagyományoknak megfelelően fehér blúzba, sötétkék kiskosztümökbe. Frissen berakott haj, pici rúzs a szájon, virág a kézben. Ilyenek voltunk. Nagyon fiatalok, nagyon jókedvűek és az egyenruházat ellenére is nagyon gyönyörűek. Minden nő, kivétel nélkül. Még Ilonka is, a Csepeli Posztógyár élmunkás szövőnője volt. Ez a hervadásnak induló, jelentéktelen teremtés valósággal kivirult a menetben. Sötétkék kosztümkabátján csillogtak a kitüntetései, szeme ragyogott, ahogy lelkesen énekelte: ”Sződd a selymet, elvtárs!” A többiek már újítottak a szövegen: ”Zöld a…” itt következett az a bizonyos hátsórész, két g-vel. Ekkor már ezt is lehetett. Viccelődni. Ilona talán nem hallotta, vagy nem akarta meghallani. Őt büszkévé és boldoggá tette a tudat, hogy első munkása a gyárnak, szocialista brigádvezető és ez az ő ünnepük. A munkásosztályé! Egy ilyen önfeledt május elsején látta meg Jani, szintén élmunkás, fémöntő a Vasművektől, és beleszeretett. A rákövetkező május elsején tartották az esküvőjüket, és engem is meghívtak, hogy írjak róla az üzemi újságban. A Fémmunkás zenekar tánczenét játszott: ”Május elsején láttalak meg én…” A veteránok félrevonultak, és a maguk nótáját fújták: ”Vörös Csepel, vezesd a harcunk…” Ilonka ragyogott a kis, ekrüszínű kosztümjében és vörösre sírta szemét a boldogságtól.

Friss, mámorító, szerelmes

Mostanában gyakran gondolok a régi emlékekre. Az élet akkor sem volt könnyű. Akkor is működött az intrika, a rosszindulat, és a pozíciókra kihegyezett fúrók sem hevertek tétlenül. De tudtunk örülni a tavasznak, a május elsejének, amely már rég nem a vasba öltözött munkásosztály ünnepe volt, hanem mindenkié. Aki felvonult, annak kijárt a sör meg a virsli. A műsorral színesített vidám majális kavalkádjában találkoztak a régi ismerősök, összebarátkoztak az idegenek. Az osztályharc már a transzparenseken sem szította az ellentéteket, a mozgalmi dalokba is másfajta hangzások keveredtek. Érzelmes slágerek, forrástiszta népdalok, cigányzene, kócos pop és kemény rock. A fiatalság megszerezte a jogot a farmerhez – lecsengtek az Ifjúsági Parkban rendezett hajtóvadászatok a ”csövesekre” –, a lányok utánozni kezdték a nyugati filmekből megismert sztárokat. A tömör, nőmozgalmi kontyokat felváltották a Brigitte Bardot-lófarkak, a május elsején nyitó strandokon már felbukkantak az új fürdőruhadivat első darabjai, a parányi bikinik. Ettük a virslit, ittuk a sört, nevettünk, táncoltunk, beszélgettünk, buliztunk hajnalig.

A feliratok változnak, a ruhák, a dalok és az emberek is. Csak a május változatlan. Friss, mámorító, szerelmes. Mindig gyönyörű. Mindig jó lenne megünnepelni.