“Az életem tényleg az, amivé a gondolataim teszik”

Kora délután, háromnegyed egykor szállt le a gépünk Abu Dhabiban, és sietnünk kellett, mert a következő, ami Prágába, és onnan Budapestre szállított minket, negyed háromkor indult. Egy ilyen hatalmas és ismeretlen, üzletekkel, és emberekkel zsúfolt nemzetközi repülőtéren másfél óra éppen csak elegendő arra, hogy az átszállással járó tülekedést, sorban állást, kilométernyi gyaloglást és biztonsági vizsgálatokat megejtsük.

Először is meg kellett találnunk, honnan indulunk, ezért gyorsan kerestünk egy monitort, ami a járatokat mutatja, valamint azt, hogy melyik terminálon, hányadik kapunál zajlik a beszállás. Hiába néztük perceken keresztül, meredten a képernyőt – időnként villant egyet, és már nem angolul, hanem arab nyelven írta ki a tudnivalókat –, nem találtuk a Prágába induló gépet. Biztos rossz terminálon vagyunk – gondoltuk –, és itt nem írják ki a másik terminál járatait, lehet, hogy át kell mennünk a másikra. Odaléptünk egy fiatal nőhöz, aki a repülőtéri dolgozók egyenruháját viselte, megmutattuk neki a beszállókártyánkat, és megkérdeztük, merre keressük a gépünket. Bár mindketten kiválóan beszélünk angolul – sőt, az útitársam, Kinga, évekig nyelvtanárként dolgozott –, az erős akcentus és a hadaró beszéd miatt most is nehezen értettük a választ, ami ráadásul nem is tűnt logikusnak:”Az indulás előtti két órában már nem írják ki a járatokat, és igen, át kell menni a másik terminálra.”

Nekiindultunk hát a városnézésnek is beillő, hosszas és dinamikus sétának, majd kimelegedve, aggódva megérkeztünk oda, ahol már idefelé utaztunkban is jártunk. Ez egy lélegzetelállítóan gyönyörű, hatalmas csarnok, amelynek a közepén egy óriási – nekem fának vagy más növénynek tűnő – építmény emelkedik fölfelé, egészen a tetőig, ahol kékben és zöldben pompázó mozaiklombozatként terül a siető vagy várakozó utasok feje fölé. Most nem volt időnk megcsodálni, mert rohamosan fogyott az időnk. Megismétlődött ugyanaz: rémülten meredtünk a monitorra, amin továbbra sem tűnt fel sem a járatunk neve, sem a száma, sem az indulási időpontja, sem a beszállást lebonyolító kapu adatai.

Kétségbeesetten néztünk körül, segítséget keresve. A közelünkben, egy információs pult mögött egy, az arab férfiak hófehér, földig érő ősi ruházatát viselő, kedves férfi állt, aki elkapta a tekintetünket, és bátorítóan ránk mosolygott. Odaléptünk hozzá, és abban reménykedtünk, talán ő lesz az, aki végre megment minket, és elkalauzol a gépünkhöz, amelynek indulásáig ekkor már csak 20 perc volt hátra. Ismét átnyújtottuk a beszállókártyát, és feltettük a kérdést. Ő rápillantott a kezében tartott papírlapra, majd visszaadta, és így szólt:

– Ó, de hát minden rendben, nem kell sietni. Ez a gép csak holnap indul.
– Micsoda?! – hördültünk fel mindketten. – Hogyhogy holnap?!
– Ide van írva – mutatta –, az indulási időpont alá. A gép január 6-án negyed háromkor indul, ma pedig január ötödike van.
– Az nem lehet! – kezdtünk el egymás szavába vágva beszélni, szinte már pánikban. – Ha innen csak holnap megyünk el, akkor lekéssük a Prágából Budapestre induló gépet, és akkor hogyan jutunk haza? És mikor? És egyébként is, mit csináljunk itt egy napig? Nincs vízumunk, nincs szállásunk, és különben is, ez egyszerűen nem lehet igaz!
– Légitársaságunk természetesen az ilyen esetekre is felkészült, nyugodjanak meg – válaszolta meglepődve, de továbbra is kedvesen a férfi. – Ott szemben találják az Etihad pultját, ott ellátják önöket minden szükséges információval. Biztosan tudom, hogy az étkezés költségeit átvállaljuk, és talán még arra is van mód, hogy az elszállásolásban is a segítségükre legyünk.

Nem volt mit tennünk, arrébb sétáltunk, de nem jutottunk el a légitársaság pultjáig, hanem bénultan lerogytunk az első két székre. Hiszen most már nem siettünk sehova…

– Hogy történhetett ez? – tette fel a költői kérdést Kinga. – Mindent alaposan átbeszéltem az utazási irodában Jutkával, de ezt nem vettem észre. Hogy követhetett el ekkora hibát? Ha szólt volna, hogy van egy teljes napunk Abu Dhabiban, akkor megszervezhettünk volna egy városnézést is, és most lenne vízumunk, és kimehetnénk… tudod mit, felhívom, és megmondom neki, hogy oldja meg ő ezt a helyzetet, és találjon ki valamit!
– Meg azt is kérdezd meg tőle, hogy akkor mi lesz a Prága–Budapest járattal, amit így lekésünk – sóhajtottam, – addig én elmegyek a mosdóba.

Amikor vizes kezemet szárogatva kiléptem az ajtón, már messziről láttam, hogy Kinga boldogan vigyorog, és vidáman lengeti felém a beszállókártyát.
– Képzeld, megvilágosodtam! Nem is kellett felhívnom az utazási irodát! Minden rendben van, nem történt semmilyen hiba!
– Tényleg? – kérdeztem reménykedve. – Hanem?
– Most, hogy az elmúlt két órában legalább századszorra ránéztem a beszállókártyára, végre megláttam, mi van ráírva. Nézd csak: itt nem 14:15 szerepel, ahogy eddig hittük, hanem 2:15. A gépünk tényleg holnap indul, de nem délután, hanem hajnalban! Így természetesen bőven van időnk elérni Prágában a Budapestre induló járatot!

Elöntött a megkönnyebbülés, és – ahogy a saját beszállókártyámon a 2:15-ös időpontra meredtem –, elkezdtem hangosan nevetni. Végigsorjázott előttem az összes, ide kapcsolódó jelenet, amelynek számomra mindig volt egy sajátos értelmezése, amit az határozott meg, hogy az elmémet eluralta a gondolat: arra a prágai járatra kell felszállnom, ami ma délután, 14:15-kor indul. Ennek rendeltem alá mindent – illetve tettük ezt mindketten –, és úgy fordítottam le, ami történt, hogy illeszkedjen ebbe a gondolatmenetbe. Mivel ezt és csak ezt akartam látni, nem jutott el hozzám semmi olyan információ, amely megmutathatta volna, hogy tévedek. Hiába néztem rá a kezemben tartott beszállókártyára olyan sokszor, nem vettem észre sem azt, hogy a gép nem 5-én, hanem 6-án indul, sem azt, hogy a számok nem egy délutáni, hanem egy hajnali időpontot mutatnak. Nem vettem észre, mert csak azt láttam, amit én vetítettem oda.

Meg voltam róla győződve, hogy én mindent jól tudok, és a többiek reagálnak rosszul. Magamban megvádoltam az akcentussal beszélő, fiatal nőt azzal, hogy helytelen információt közölt velünk, pedig csak nem akartam meghallani, amit valójában mondott: “A járatokkal kapcsolatos információkat CSAK két órával az indulásuk ELŐTT írják ki.” Már itt ráébredhettünk volna, hogy a gépünk nem mostanában fog felszállni! Most már értettem a kedves férfi meglepődését is, aki valami ilyesmit gondolhatott magában: “egyik se szőke, de azért elég szépek ahhoz, hogy ne legyen egy csepp eszük se …”, hiszen ott álltunk, dühödten, méltatlankodva, és pánikban, kezünkben egy 12 órával később induló gépre szóló, érvényes beszállókártyával, felháborodva követelve a 20 percen belüli indulás módját…

A felszabadult nevetést aztán a döbbent csend követte, majd száguldani kezdtek a gondolataim. Ha ez most így történt, akkor vajon mindig így van? Mindig azt vetítem magam elé, amit látni akarok? Mindig úgy értelmezem, ami történik, hogy illeszkedjen az elképzeléseimhez? Rá kellett ébrednem, hogy igen, pontosan így van. Ez az egész nem volt más, mint egy erőteljes, valóságos példa annak megtapasztalására, amit már olyan régóta tudok: az életem tényleg az, amivé a gondolataim teszik. Jobb, ha tudatosítom, és megválogatom őket.

Sarkadi Kriszta – tanító, gyógyító, papnő “Szeretni nem kell megtanulnunk, mert a szeretet ott lakozik mindannyiunkban – ez alapvető, megmásíthatatlan természetünk. Ezért nekem pusztán az a dolgom, hogy utat mutassak abban, hogyan tudod eltakarítani a szeretet áramlásának útjában álló, belső akadályaidat. A részedről pedig ehhez semmi másra nincs szükség, mint egy kis hajlandóságra: annak felismerésére, hogy ha nem vagy maradéktalanul boldog, akkor itt az idő, hogy új döntést hozz. Akár csoportban, akár négyszemközt találkozunk, megtartalak, miközben változol, én végigkísérlek az utadon. Örömmel vagyok a bábája újjászületésednek.”