nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ezo
Feldmár András: “Ha gyengédebben születhetnénk…!”

Feldmár András: “Ha gyengédebben születhetnénk…!”

Feldmár András háromnapos budapesti előadás-sorozatának második napján a szűk és óriási élettereinkről, a születés durvaságáról és az újjászületésről mesélt.
Czvitkovits Judit
Czvitkovits Judit
f Ajánlom

Feldmár András: Amikor megfoganunk, bekerülünk egy térbe, ott úszkálunk anyánk méhében, ő az első hajónk. Ahogy azonban növekszünk, egyre szűkebb lesz ez a tér, falakba, határokba ütközünk, amikor pedig megszületünk, megijedünk, nem találjuk ezeket a határokat – ezért fontos a babáknak a pólya, ez a mesterséges burok adja vissza a méhben megszokott erős burkot.

De nemcsak a biztonságot adó szorítás fontos, kell, hogy a csecsemő érezze anyja ritmusát, azt a mozgást, amihez a kilenc hónap alatt hozzászokott. Fontos, hogy az anya felvegye, testére fektesse: ebből érzi, hogy nem jött el a vég, van folytatás. Akit anyja nem ringat a mellén, akit nem vesznek fel, az a pici úgy érzi, születésével megölte a környezetét.

Félelmeink, határaink

Az anyaméhben nincs félelem, egészen a kilencedik hónapig, akkor minden szűk lesz, szorít, minden irányból nő a nyomás. A baba érzi, hogy ki kell onnan törnie, halálfélelme egyre csak nő, a jelet pedig akkor adja meg a születésre, amikor halálfélelme nagyobb lesz, mint az életfélelme. Érzi, ha nem jön ki, abba belehal.

Ahogy a baba harca is mutatja, az emberben kétféle félelem dolgozik: az életfélelem és halálfélelem. Az életfélelem az ismeretlentől, a megláthatatlan jövőtől való félelem, utóbbi az elmúlástól. Ahogy a kisbabánál a jeladás pillanatában, úgy az ember életében is gyakran eljönnek azok a pillanatok, amikor úgy érzi, beszűkült körülötte a tér, szűk lesz minden, szorít, nem kap levegőt. Ekkor választás elé kerül, választhatja, hogy megszületik egy új világba, és lehet, de egyáltalán nem biztos, hogy ebbe belehal, vagy benne marad, de akkor beleragad egy nagyon pici térbe, élete apró lesz, unalmas.

Ezért van, hogy míg egyesek élete nagy, a másoké kicsi. Az, hogy kié milyen, az attól függ, hogy mit és hogyan tanítanak meg neki gyermekkorban: meddig mehet el, hol vannak a határok, és azok a határok milyenek. Ha úgy nevelték, hogy a határok megközelítésekor – olykor fájdalmas – büntetés jár, akkor azt fogja megtanulni, hogy a határ veszélyes. Ha azonban a szülei úgy alakították, hogy bár beleütközik a határokba, azok puhák, kipárnázottak, akkor nagyon szerencsés lesz. Vagyis határozott, de gyengéd határok kellenek, amelyek nem járnak fájdalmas tapasztalással – aki nem így cseperedik fel, az félni fog, élettere szűk komfortzónájára szűkül.

A határoktól való félelem a párkapcsolatban is jelentkezhet: aki fél, az azt akarja, hogy az is féljen, aki vele van. Megijeszti, ha a párja bátrabb, mint ő. Ha ő nem meri kitapogatni a határait, rossz, ha a másik igen. Megtanítani valakit arra, hogy kibővítse az életterét, hogy megközelítse határait, nem könnyű, alapja a megértés: elhatározásainkat ne a félelmek irányítsák, hanem a vágyak. Ha ez valakiben megvan, és ehhez még bátor is, akkor a félelmei helyett a vágyai kerekednek felül – és elkezd végre élni, megszületik.

Születésünk és elmúlásunk története

A halál is egy újjászületés, amikor elmegyünk, megadjuk magunkat az ismeretlennek, ám ettől az ismeretlentől sokan rettegnek, mert a halál és a születés forgatókönyve szinte egyforma, a félelem forrása pedig mindig egy múltbeli esemény, mindig attól félünk, ami már megtörtént. Amit tudatosítanunk kell: egyáltalán nem kell úgy meghalnunk, ahogy megszülettünk. Nem kell attól rettegni, hogy elmúlásunk ugyanolyan rettenetes lesz, mint a megérkezésünk.

Stanislav Grof, cseh származású amerikai pszichiáter, aki LSD segítségével kutatta az emberi lélek bugyrait, a születést négy fázisra osztja. (1.) Az első szakaszban minden nagyon jó, a (2) második fejezet már kényelmetlen, minden irányból megjelenik a nyomás, nincs kiút, bár az anya már nyom, jelentkeznek a fájdalmak, a méhszáj még nem tágult ki. (3.) A harmadik fejezet a véres csatáról szól: kinyílik a méhszáj, erős a súrlódás, a kisbabában megjelenik az érzés: Ha az utamba állsz, megöllek! Végül az utolsó szakaszban (4.) újra nagy az öröm, a baba kint van.

Grof megfigyelte, hogy a neurotikusok, deprimáltak, azok, akiknek – ne adj’ isten – öngyilkos gondolataik vannak, a 2. és a 3. fázisban élnek. Az agresszív emberek például állandóan véres harcokat vívnak, míg a depressziósok a 2. szakaszban maradnak: tudják, hogy egy pusztító ütközet vár rájuk, bevállalni ezt nem akarják.

Ha gyengédebben születhetnénk, másképp viszonyulnánk a környezetünkhöz, nem akarnánk dühödten támadni azt – úgy támadni, ahogy minket támadtak akkor, amikor megszülettünk…

Tarts Feldmár Andrással november 14-én a SYMA csarnokba (1146 Budapest, Dózsa György út 1.)! Az előadások 19:00 órától kezdődnek. Bővebb információkért kattints ide!

Olvasd el ezeket is!

Feldmár András: “Aki unja az életét, az a halált várja!”
Feldmár András: “A biológia nem végzet”

Feldmár András: “A legfájdalmasabb élmény a szégyen”
Feldmár András: “Ha nem most, akkor mikor?”
Felmár András: “A védekezés az, ami megöl bennünket!”
Megosztás Facebookon