nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Életmód
Egy éve külföldön, avagy levél a szanatóriumból – 365 nap után hiányzik Magyarország?

Egy éve külföldön, avagy levél a szanatóriumból – 365 nap után hiányzik Magyarország?

Április 15-én lesz pontosan egy éve, hogy jól felpakolva elhagytam Budapestet. Nem jutottam különösebben messzire, de az életvitelem és az általános közérzetem jelentősen megváltozott. Hogy miért és kinek ajánlom ugyanezt vagy egy hasonló lépést megtenni? Már sorolom is.
Pethes Manci
Pethes Manci
f Ajánlom

Nyugalom, nyugalom, nyugalom

Mint az idő, a tér is feledést szül: de olyan módon teszi ezt, hogy az ember személyét kioldja kapcsolataiból, eredeti és szabad állapotba helyezi, sőt még a pedánsból, a nyárspolgárból is szempillantás alatt amolyan csavargófélét csinál. (Thomas Mann: A Varázshegy, Szőllősy Klára fordítása)

Csehország, Brno. A dél-morva város légvonalban mindössze 260 km-re található Budapesttől, mégis mintha egy másik dimenzióban élnék. Az emberek csendesen, kedélyesen utaznak a villamosokon (meglepő módon nem mindenki nyomkodja a telefonját, a helyiek, úgy tűnik, szeretnek nézelődni), a boltokban fő műsoridőben sem tör ki a parasztlázadás, ha épp várni kell, esténként pedig megtelnek az éttermek, a vendéglők és persze a sörözők is. Legyen szó téli hétfő estéről vagy meleg nyáresti hétvégéről, telt ház van szinte mindenhol, a csehek ugyanis szívesen kimozdulnak. Vendéglőben fogyasztani ráadásul néha olcsóbb, mint bevásárolni és főzni, az élelmiszerek a magyar viszonyokhoz képest ugyanis valamivel drágábbak.

Költözés

Egyszóval amolyan szanatóriumi béke honol a közel 400 ezer főt számláló városban. Hétvégén aztán végképp megőrülnek a csehek: aki járóképes, mind kiáramlik a közeli és távolabbi erdőkbe, túraútvonalakra. Télen sífutó lécektől, nyáron bicikliktől roskadozó vonatokkal indulnak útnak az emberek, hogy mozogjanak, majd valamelyik útba eső fogadóban egyenek, igyanak valamit (általában fokhagymalevest, különböző rántott szeleteket és persze sört). A békés hangulatot fokozza, hogy teljesen színes a kirándulók összetétele, a nyugdíjasok és a családosok is jelen vannak, ráadásul valahogy sikk mindenkinek a legújabb sportfelszerelésekben tündökölnie. Az egy főre jutó elektromos biciklin száguldó nyugdíjasok száma jó eséllyel itt a legmagasabb Európában. Ránézésre tehát mindenki békésen eléldegél, viszonylagos jólétben telnek a XXI. század első évtizedei Morvaországban.

Rendben, de mi a bökkenő?

Egy év itt tartózkodás után még semmilyen súlyosabb hátulütőre nem derült fény, igaz, egy ideje mintha minden vonat késne, cserébe azonban korrektek a jegyárak, a Cseh Államvasutak pedig még nekem is „kiutalt” egy 25 százalékos kedvezményre jogosító kártyát. A kerítés itt sincs kolbászból, de az általános életszínvonal és hangulat nagyon kellemes, amihez a temérdek itt tanuló egyetemista és itt dolgozó külföldi is hozzájárul. Brno ugyanis mind felsőoktatási intézményekben, mint multikban igen gazdag.

Zöldségárus Brno óvárosában (Fotó: istock)

A legnagyobb egyéni hátrány

Több, külföldön élő fiatal ismerősöm is ugyanarról a problémáról számol be, főként hosszabb tartózkodás kapcsán. A szocializáció, a valós, új barátságok kialakítása a leggyakoribb hátulütője a költözésnek. Ráadásul sokaknak nagyon hiányoznak az otthoni, régi ismerősök, a családtagok is. Ezzel kapcsolatban én úgy vagyok, hogy a valódi emberi kapcsolataim kiállják a tér próbáját. Már egy év után is jól látható, kik azok, akikkel, bármi történik, megmarad a barátság. A szeretet persze nem feltétlenül múlik el akkor sem, ha kihűl egy-egy ismeretség. De én az a típus vagyok, aki, ha nem érzi (és látja tettekben), hogy a másik fél is akarja a dolgot, nem erőlteti a kapcsolattartást. 

Mivel alapvetően hazadolgozom (az adókat és a járulékokat is a magyar állam felé fizetem, szóval társadalmi hasznom anyagilag legalábbis még van), így a munkahelyi ismeretségeken keresztül történő beilleszkedés teljesen kiesett számomra. A forró jógaórák egyelőre nem hozták meg az áttörést, igaz, mit lehet olyankor, rákvörösen mondani? Hogy milyen szép volt a lefele néző kutyád? Mivel az emberem nem épp a legszociálisabb alkat, így rajta keresztül csak néhány helyit ismertem meg. Amennyiben a minőséget és nem a mennyiséget vesszük alapul, nem panaszkodhatok, egy magyar nagymamával rendelkező szlovák azért csak fennakadt a horgomon. Igaz, a vicceink nagy része a hunokról és a szlovákok alárendelt, kistestvéri szerepéről szól. De mindezt elég jó hangulatban tesszük, és csak reménykedünk benne, hogy senki nem veszi komolyan, amit mondunk.

A terapeutám – akivel Budapesten szoktam találkozni – kifejezetten egészségtelennek tartja ezt a fajta bezárkózást, és jelenleg házi feladatként keresem azokat a színtereket, ahol ismeretségeket, de legalábbis ideiglenes kommunikációt tudok kialakítani. Nem egyszerű a dolog, a csehek elég zárkózottak, így kézenfekvőbbnek tűnik  a helyi külföldiek megrohamozása. Eddig egy próbát tettem, a The Immigrants kocsmába beültem meccset nézni, vesztemre minden jelenlévő brit United-drukker volt, szóval csak én pattantam fel a Liverpool-helyzeteknél. Beszélgetés ebből végül nem alakult ki. Igaz, verekedés sem.

No one is illegal

Miért éppen most?

Én elsődlegesen azért hagytam el Budapestet és Magyarországot, mert már túl gyenge voltam az általános idegesség és káosz kezelésére. Én magam is folyton frusztrált voltam a dugóban (pedig biciklivel jártam mindenhova), zavart, ha a pénztárnál előttem felejtett el valaki lemérni valamit, és persze felment a vérnyomásom, ha beszivárgott valami a közbeszéd és politika világából az életembe. Ahogy arról a kivándorlás kapcsán már írtam, a kezdő lökést a Couch Surf intézménye adta meg. Elkezdtem beengedni a világot az otthonomba, majd én is nekiláttam utazni. És ahogy lenni szokott, találkoztam valakivel, akivel aztán végül az ő élőhelyén, Brnóban, Csehországban költöztem össze. 

Bár biztosat nem tudok mondani, jó eséllyel akkor is külföldön élnék már, ha nem jön szembe az új párkapcsolat. Brno kapcsán jó előérzetem volt, igazi nyugalmas hely, ahogy a morvák mondják, „nagy kisváros”. Van minden, mozik, színházak, egyetemek rogyásig, miközben mégis provinciális a hangulat. Egy ismerősöm persze azt mondta, miért nem jöttél Veszprémbe, itt is ez van! Talán igaza van. De azt éreztem, kell, hogy távol legyek a megszokásoktól, a morgástól, a pesszimizmustól.

Melyik útra lép, komoly most a tét…

A csehek, bár közép-európai nemzet, úgy tűnik, valóban eltérő kultúrával rendelkeznek. A politika itt is zavaros és megrázó, de az alapvető hangulat, a „polgárias” életvitel nyugodtabb, mint a hazai.  Nyilván készülnek még filmek az 1968-as Prágai tavaszról, de valahogy nem érzem azt, hogy a csehek a múltban élnének, vagy hogy folyamatosan mástól várnák a segítséget.

Ha tehetném, persze már Portugáliában élnék, ahol a búra való hajlam ismerős, de amit csak a szívet tépő fado kapcsán tapasztaltam mind hosszabb, mind rövidebb ott tartózkodásaim kapcsán. Egyszerűen összehasonlíthatatlan a néplélek, ha folyton süt a nap, és  vakítóan szikrázik a kék, végtelen óceán! Ha súlyos rakott-töltött mindenfélék és nehéz egri bikavér helyett könnyű halakat eszel friss „zöld borral”. A portugálok egyébként szintén elveszítettek egy birodalmat, de nem nagyon láttam nyomát, hogy az 1400-1500-as évek területeit visszakövetelnék maguknak. Nyilván van ilyen extrém mozgalom ott is, mindenesetre nincsenek a kocsik felmatricázva a Portugál Gyarmatbirodalom kiterjesztett térképével.

Hogyan tovább?

Jelenleg úgy fest, hogy hamarosan összepakoljuk a vándorcirkuszt, és továbbállunk. Egy olyan helyre, amire magamtól nem böktem volna rá a térképen, de mivel az ember szakmai szempontok alapján Svájcba akar menni, nincs okom ágálni a költözés ellen. A digitális nomád életmód (amelyet közel 7 éve folytatok) megadja a szabadságot, hogy bármerre mozogjak. Mivel sem banki hitelem, sem tartozásom, sem ellátásra szoruló rokonom nincs Magyarországon, teljes nyugalommal vándorolhatok a világban. Ez a rugalmasság számomra erőt adó, egyáltalán nem érzem magam gyökértelennek, inkább gazdagnak és persze szabadnak. A magyar mint anyanyelv mindig is meg fogja határozni az identitásomat, ahogy a Budapesten eltöltött  36 év is, az Esti Mesétől a Macskafogón át a Lámpásban átmulatott éjszakáig. Hogy a Balaton illatát túl tudja-e szárnyalni a Genfi-tó, majd kiderül. A brnói gát nem helyettesíti a „magyar tengert”, de az a tény, hogy biciklivel 25 perc alatt egy meglehetősen nagy „tónál” tudok lenni, azért kárpótol. A két héttel ezelőtti portugáliai utam után pedig egészen biztos, hogy egy nap Manci menni nagy kék víz. Ott lenni boldog, élni teljes élet, javítani világ. Kicsit, de javítani.

Megosztás Facebookon