A dolgát végző ember a budapesti városkép része lett

Tulajdonképpen azért költöztünk el onnan, mert nem bírtam már elviselni, hogy amikor nyáron sétáltam a gyerekkel, nagy fekete rajokban reppentek fel a döglegyek a járdáról, és próbáltak beszállni a babakocsiba. Pedig alapvetően belvárosi lány vagyok, az ötödik kerületben nőttem fel, akár meg is szokhattam volna. De nem megy.

A belváros bukéja

Említhetném a kutyaszart is, de az az igazság, hogy a kutyások nagy része összeszedi a kedvence után az ürüléket. Így is van pont elég szétkent, széttaposott kutyagumi, mert a járdákat nem igazán söprik, mosni szinte egyáltalán nem mossák, az eső pedig túl keveset esik ahhoz, hogy eltüntesse a bűzös gusztustalanságot.

A Szondi utcán mellesleg hetente végigment egy brigád, és nagynyomású mosóval próbálták európaibbá tenni a járdákat, de mindig olyan érzésem volt, hogy csak felfröcskölik a szennyet a falra és a levegőbe, hogy onnan párologjon el. Fél napra azért megadta azt az illúziót, hogy takarítják a várost.

Totyogó gyereket kiengedni a babakocsiból a belvárosban felér egy öngyilkossággal. Talán ha árulnának szkafandert, vagy biológiai támadás esetén is hordható védőruházatot, akkor.

A legrosszabb mégis a húgy. Ember és kutya vizelete vegyesen. A jó szándékú kutyások se tudnak mit kezdeni a problémával, valahol annak a szerencsétlen állatnak is végeznie kell a dolgát. Mondjuk amikor kikötött bicikliket vagy parkoló autókat hugyoznak le, akkor mégiscsak szólhatnának nekik, de ilyet már kérni se mernék.

Németországban pár éve megmérték, hogy egy berlini kereszteződésben álló fa mennyi kutyavizeletet kap naponta. Huszonhét litert. Ez a nagy mennyiség egyáltalán nem tesz jót a fáknak, a fiatal növényeket ki is pusztíthatja. Ami pedig nem a fákra kerül, az megáll a járdákon vagy az úttest szélénél, amíg el nem párolog.

Az igazi probléma mégis az emberekkel van.

Most nem a hajléktalan embertársaimról beszélek, mert belátom, hogy nekik egyszerűen nincs hova menniük. Lakásuk nincs, plázába, kocsmába, étterembe, sőt még nyilvános vécékbe se engedik be őket – nem mintha ez utóbbiból túl sok lenne ebben a kétmilliós városban. Az a pár darab, ami üzemel, olyan kevés, hogy szinte nincs is.

De az utóbbi két évtizedben egyre több ember gondolja azt, hogy teljesen elfogadható, sőt érthető, hogy ők akár fényes nappal is a város közepén vizelnek.

Pár hete az Oktogonon álltam a piros lámpánál, amikor fejmagasságban egy férfiarc nézett velem farkasszemet. Letolt gatyával guggolt, közben bebámult a kocsinkba, és az égvilágon semmi szégyenérzet nem volt benne. A zebrán áthaladók unottan bámulták, volt, aki elfordította a fejét, de senki nem lepődött meg vagy háborodott fel. A mindennapjaink részévé vált, hogy más embereket látunk az utcán, miközben a dolgukat végzik. Egyszerűen már nem éri el az ingerküszöbünket az egész.

Az erkélyünkkel szemben egy óvoda áll, derékmagasságú kőkerítéssel. Pont a legalkalmasabb dobozos sör és féldecis tömények tárolására. Reggeltől késő éjjelig valaki mindig a kerítést támasztja, és iszik. Általában nyilván nem egyedül, hiszen a sörözés társasági esemény, jókat lehet beszélgetni közben. Ha a sok sör kikívánkozik, akkor pedig csak szembe kell fordulni a kerítéssel, és lepisálni. Közben a kerítés másik oldalán az óvodások játszanak. Látják egymást, de a kínos rész szerencsére takarásban marad. Viszont a napi minimum húsz hugyozás eredménye ott folyik a járdán. Reggel és délután az anyukák azon keresztül próbálják átsegíteni a gyereküket a rollerrel és a kismotorral. A szag elképesztő, és a legszomorúbb, hogy ezek a férfiak tulajdonképpen a szomszédaink. Itt lakik mindegyik a környéken, sokszor munkásruhában állnak ott, mielőtt hazamennének. Pár perc sétával otthon pisilhetnének, ha már muszáj az utcán inniuk, de semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy elengedik az utcán.

A legdöbbenetesebb mégis az volt, amikor vasárnap délelőtt nagy zubogással egy öltönyös férfi a templomot vizelte oldalba, majd mintha mi sem történt volna, karon fogta a feleségét, és bementek az istentiszteletre.

Eddig csak a férfiakat szidtam, mert biológiai okokból ők azok, akik hamarabb engednek a kényszernek az utcán, de az az igazság, hogy nőket is egyre gyakrabban látok hasonló helyzetben, kapualjban, liftben, két parkoló autó között vagy a játszótéren.

Bevallom, amikor a kisfiam éppen elhagyta a pelenkát, de még nagyon hirtelen és rapszodikusan tört rá az inger, én is álltam meg vele fa tövében vagy bokorban pisilni, de talán hároméves koráig ezt mindenki elnézi az embernek. Utána viszont már igenis probléma. Jó lenne legalább odaszólni ilyenkor, hogy nem itt kéne, de nyilván nem teszem, nekem se hiányzik a konfliktus, csakúgy, mint annak a legalább másfél millió másik budapestinek sem, akik szintén nem szólnak.

Jó hír, hogy elkészült Magyarország első pisiappja a kétfarkúaknak köszönhetően. Érdemes letölteni, hogy tudjuk, hova lehet menni, ha szorít a szükség.