„A gyerekeimnek lehetne saját szobájuk, de úgy döntöttem, még évekig nem lesz”

Ám még mielőtt belevágnék, és felsorolnám Christine érveit, amit a Scary Mommy oldalán osztott meg a világgal, be kell vallanom valamit: 14 éves koromig közös szobám volt az öcsémmel. Így nem csak értem, amiről Christine ír, de még át is éltem. Igaz, mi, az öcsémmel, akinél 15 hónappal vagyok csak idősebb, egyáltalán nem nevelési célzatból szorultunk közös szobába. Sokkal inkább szükségből, tekintve, hogy szüleimmel akkoriban egy alig 60 négyzetméteres panelban laktunk.

Szeretném azt mondani, hogy a helyszűkének, és főleg a közös szobának hála tele vagyok szép gyerekkori emlékekkel, de ez hazugság lenne. Az idő egy jelentős részében ugyanis utáltam az egészet. Valahogy nagyjából kisiskolás koromtól kezdve. Utáltam például, hogy a barátnőim sosem lóghattak „csak úgy” nálunk, mert azt mindig előre egyeztetni kellett a tesóval. Utáltam, hogy általában azt a zenét hallgattam, amit az öcsém, mert az ő oldalán volt a magnó. Hogy folyton kettő helyett takaríthattam, és nem volt egy zug, ahol legalább néhány percig egyedül lehettem volna.

Kép forrása: Unpslash

Aztán, amikor középiskolába mentem, váratlanul átköltöztünk egy nagyobb lakásba, ahol mindkettőnknek lett saját szobája. Egyik pillanatról a másikra meglett minden, amiről kisiskolásként ábrándoztam: a privát szféra, a tükrösszekrény, a pizsamaparti, sőt még a saját magnó is. Aztán egyik este, már jócskán a költözés után, feküdtem a saját, külön bejáratú, garantáltan nem emeletes ágyamban, hallgattam a csendet, és sírdogáltam. Hiányzott a tesóm. Hiányzott, hogy suli után berobogjon, lecsapja a táskáját a szoba közepére, és berakja azt az új cédét, amit a haverjától kapott. Hiányoztak a szanaszét hagyott dolgai. De a legjobban talán mégis az hiányzott, hogy lámpaoltás után kibeszéljük a világ dolgait: a sulit, a szülőket, a szerelmet, a bánatot. A mindent. 

Szóval külön szoba ide, privát szféra oda, innentől kezdve sokszor lógtam nála délutánonként. Ő pedig nálam. Nem tudom, mindez végül mennyiben befolyásolta, hogy végül jó testvérek lettünk. Azt se, hogy ettől akkor most jobban boldogulunk-e olyan helyzetekben, amikor a személyes terünket kell másokkal is megosztanunk, például egy munkahelyen, Christine Organ mindenesetre állítja, a közös szobának ilyen hatása is van. És akkor most lássuk, milyen érvei vannak még a közös szoba mellett. 

Azok a gyerekek, akiknek közös szobája van a testvérükkel,

• megtanulnak osztozkodni,
• életre szóló élményekkel gazdagodnak,
• megtanulják, hogy ami nagyobb, az nem biztos, hogy jobb,
• jobban kezelik a konfliktusokat,
• és erősebben kötődnek.

Szerinted igaza van? Tényleg ilyen hatása van a közös szobának? Írd meg!