A nőgyógyásztól tudtam meg, hogy szűznek lenni ciki

22 éves és még szűz?!

Sok év eltelt – ahogy az orvos nevezte  – a „nagy esemény” óta, de a történet ma is mindig eszembe jut, amikor nőgyógyászhoz megyek; hol felháborodom, hol nevetek kínomban, hogy ez tényleg megtörténhetett. 22 éves voltam, az extra rendszertelen menzeszem és egyéb panaszok miatt mentem nőgyógyászhoz. Bár mindenki időpontra érkezett, mégis tele volt a váró, azaz a rendelő előtti szűk folyosó, ahol sokan és hosszan várakoztunk. Nem volt néma csönd, mégis feltűnt, hogy az orvos és az éppen bent lévő páciens egyes mondatai tisztán kivehetőek. Ettől egy kicsit kínosan éreztem magam „hallgatóként” is, hiszen az ember nyilván nem akarja, hogy az egész folyosó hallja a nőgyógyászati panaszait és diagnózisát.

Amikor sorra kerültem, elmondtam a problémámat az orvosnak, aki egy nagyon fásult, 55 év körüli férfi volt. Levetkőztem alul, majd felfeküdtem a vizsgálóágyra, ami (mint minden nő tudja) eleve kiszolgáltatott helyzet. Az orvos adminisztrált, kérdezgetett: „…Utolsó szexuális együttlét időpontja?” „Még nem volt” – válaszoltam. „Tessék?” – kérdezett vissza felvont szemöldökkel. „Még nem volt” – ismételtem. „22 éves és még szűz?” – kérdezte újra felháborodott hangsúllyal. „Igen” – feleltem és közben nagyon rosszul éreztem magam.

Ez is bőven elég lett volna akkor, de képes voltam, és visszamentem ugyanahhoz az orvoshoz a vérvizsgálat eredményéért. Már nem tudom, miért hozzá, talán azért, hogy ne kelljen még valakivel közölnöm, ami miatt az előző vizsgálat óta kínosan érzem magam, talán azért, mert azt gondoltam, hogy ez a megaláztatás nála már nem ismétlődhet meg még egyszer – tévedtem. Amint beléptem, kaján mosollyal és a következő kérdéssel fogadott: „Na, megtörtént már a nagy esemény?” – majd összevigyorgott az asszisztensnővel.

Kiszolgáltatott helyzet (Fotó: Per-Anders Pettersson/Getty Images)

Értem én, hogy ez egy rutinkérdés, és bizonyos vizsgálatokat nem lehet vagy nem célszerű szűz lányoknál elvégezni, de szerintem lehet ezt normálisan is kezelni, úgy, hogy közben nem alázzuk meg a másikat, és nem nevetjük ki akár 22, akár 32, akár 42 éves. Mert ez bizony évekre nyomot hagyhat.

A kínosnak hitt titok, ami elszigetel

Persze már az orvos toleránsnak nem nevezhető viselkedése előtt is akadtak nehézségeim, hiszen a testemnek voltak igényei, a kíváncsiság is erős volt, és közben egy kissé csodabogárnak is éreztem magam, hiszen volt olyan egykori általános iskolás osztálytársam, akinek több gyereke is született. Már gimi végén is úgy éreztem, lemaradtam a kortársaimtól.

Hogy mire vártam? Nem, nem a mindent elsöprő szerelemre, a szőke hercegre, akivel örökké együtt leszünk. Egy olyan valakire, akiről érzem, hogy vele a teljes tisztaságában és szépségében élhetem meg a szexualitást. Voltak körülöttem fiúk, de egyikükről sem éreztem, hogy ő lenne az, aki ehhez megfelelő társ, ezért vártam.

Persze egy idő után elbizonytalanodtam, és kitaszítottnak éreztem magam. „Lehetséges, hogy ez az egész csak egy romantikus elképzelés a részemről, egy illúzió? És valami baj van velem, hogy nekem senki sem jó?” – cikázott gyakran a fejemben. A dolgot nehezítette, hogy erről senkivel sem tudtam beszélni. Azok a barátnőim, akikkel annak idején ez még szóba jött, amikor még náluk is aktuális volt, elkerültek mellőlem, új embereknek pedig még véletlenül sem említettem volna. Az én kínos titkom volt, amivel egyre jobban kívülállónak éreztem magam. Ha társaságban párkapcsolati vagy szexuális téma került szóba, teljesen elszigeteltem magam, mintha egy falat húztam volna magam elé, hogy én ehhez úgysem tudok hozzászólni, és valahol belül azt képzeltem, lehet, hogy mindenki tudja a titkomat, és a hátam mögött összesúgnak. Emiatt a szociális életem is igencsak korlátozott lett.

Aztán, még mielőtt végleg elszigeteltem volna magam mindentől, lett egy nagyon nyíltszívű barátnőm, abból a fajtából, aki nem ítélkezik vagy véleményez. Egy csajos beszélgetés alkalmával pedig meséltem neki az erősen túlmisztifikált titkomról, amit ő teljesen természetesen fogadott. Az ő hozzáállása rengeteget segített abban, hogy elhiggyem, talán lehet, hogy még sincs velem akkora baj. Ez a löket pedig ahhoz is elég volt, hogy újra randizni kezdjek.

A tényállásról csak egy fiúnak mertem mesélni, aki nagyon jól kezelte a helyzetet. Még véletlenül sem azon a módon, ahogy én azt korábban elképzeltem, tehát nem csúfolt vagy nevetett ki, nem szörnyülködött, hogy velem valami biztosan nem stimmel, sőt még gúnyos ajánlatot sem tett, hogy szívességből lefekszik velem… – igen, ezekre az eshetőségekre mind felkészültem.

De mégis frusztrálni kezdte a dolog, mint kiderült, túl nagy felelősségnek tartotta. Nem azt, hogy hogyan teljesít, hanem azt, hogy mi lesz később. Ugyanis bár az én fejemben nem, az ő fejében mégis élt az a kép, hogy ha elveszed valakinek a szüzességét, az akkora dolog, hogy azután úgy illik, ha örökre vele maradsz. Lám, mennyiféle vélekedés a szüzességről.

Hálás vagyok magamnak

A férfit, akit vártam 24 éves koromban ismertem meg. Kétséget kizáróan tudtam, hogy ő az, és valóban úgy tudtam vele megélni az első alkalmat (meg aztán a többit is), ahogy mindig is éreztem, hogy szeretném, gátlások nélkül, tisztán áramolva.

Bár voltak éveim, amikor azt gondoltam, hogy velem valami nagyon nincs rendben, és mindenhonnan kilógok az elképzelésem és a döntésem miatt, mégis nagyon hálás vagyok magamnak, hogy vártam, és bár később a vártnál, de úgy válhattam nővé, ahogy szerettem volna. Ez azóta is kihat mind a szexuális életemre, mind a mindennapjaimra, hiszen tudom azt, hogy ha érzem valamiről, hogy lehetséges egy elképzelt módon, akkor az tényleg lehetséges úgy.

Akármi is a társadalmilag megszokott, akármit is mondanak mások, orvos, barát, celeb, bárki, szerintem bizonyos kérdésekben a saját megérzés vezet a legjobb döntéshez.

Nyitókép: Részlet az Amélie című filmből. (Fotó: imdb)