nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Életmód
Bámészkodós sétának indult, percekkel később már az életemért futottam

Bámészkodós sétának indult, percekkel később már az életemért futottam

Pedig nem egy akciófilm szereplője voltam, csak nyugodtan végig szerettem volna sétálni a körúton, a Nyugati pályaudvartól az Oktogonig. Nem sikerült.
Esvé
f Ajánlom

Mielőtt azonban elmesélem, hogyan csinált futóversenyt egy teljesen ártatlannak induló sétából a város, gyorsan elárulom, amúgy nem vagyok az a kifejezetten andalgós típus. Sosem voltam, és – megkockáztatom – talán míg élek, nem is nagyon leszek. Nagy ritkán azonban mindezek ellenére is előfordul, hogy kedvem támad hozzá, és így volt ez akkor, azon a bizonyos keddi délutánon, a nyári szabim második hetén is.

Egy találkozóra igyekeztem, és kivételesen nem voltam már akkor elkésve, amikor elindultam. Talán épp ezért először nem is nagyon tudtam mit kezdeni azzal, hogy a Nyugatinál úgy szálltam le a metróról, hogy még bő fél órám van eljutni az Oktogonra. Osztottam-szoroztam, végül megszületett a terv: ahelyett, hogy egyetlen megállóért villamosra szállok, ami a felújítások miatt jó eséllyel amúgy is legfeljebb csak vánszorog, inkább a sétát választom.

Gondoltam, nézegetem a kirakatokat, a házak homlokzatát, esetleg úgy csinálok egy kicsit, mintha turista lennék, közben pedig már előre örültem annak, hogy milyen jó lesz majd végre úgy megérkezni, hogy előtte kivételesen nem rohantam ki a belemet. Nem kellett volna. De tényleg. Alig 5 perccel később már az Oktogonon voltam. Lihegve, izzadtan, kábé úgy, mintha az elmúlt percekben az életemért rohantam volna, és közben azt kérdezgettem magamtól, mégis hova a francba siettem ennyire?

Őszintén megmondom, halvány fogalmam sincs, mikor lett a kedélyes kis sétából őrült futóverseny. Lehet, hogy már a pályaudvar bejárata előtt, amikor úgy kellett konkrétan elugranom a szembejövők elől, nehogy keresztülgázoljanak rajtam. De az is lehet, hogy csak az első zebránál, ahol a tisztelt gyalogostársak kis híján engem is magukkal sodortak, annyira kellett sietniük, hogy két autó között, még pirosban átérjenek a túloldalra.

Volt egy pillanat, amikor feltűnt, hogy kapkodom a levegőt. Onnantól kezdve tudatosan próbáltam lassítani a lépteimet. Teljesen hiába. Addigra már vitt magával az ár, az állandó, szűnni nem akaró, őrült rohanás, az érzés, hogy lemaradok, hogy elkések valahonnan, ami – és ez a szomorú – egy teljesen másik napon, amikor én is munkából jövök, mit jövök, rohanok, valószínűleg fel se tűnik.

Döbbenetes élmény volt, amitől azóta is csak nehezen tudok szabadulni. Olyannyira, hogy azóta tudatosan próbálok lassítani a saját tempómon. Tök mindegy, hányan jönnek belém, vagy bámulnak rám szúrós szemekkel, igenis fel-felnézek a fejem fölé, a homlokzatokra. Mert jó érzés. Mert felszabadító. Mert nem tök mindegy, hogy elérem-e az eggyel korábbi metró- vagy villamospótlót? Úgyis jön másik.

Megosztás Facebookon