nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Életmód
„Újra szerelmesnek kellene lennem a férjembe”

„Újra szerelmesnek kellene lennem a férjembe”

A nőnek egyszer csak kiszaladt a száján ez a mondat, ahogy velem szemben ült, és magáról mesélt. Először csak elmosolyodtam, majd hangosan felnevettem, mert annyira érződött rajta, hogy az agya próbálja meggyőzni a szívét. Már tudta, mi az a szerelem. Megélte, csak nem a férjével, ő mégis azt választotta, hogy marad a házasságában. Úgy gondolta, megpróbálja, hogy újra szerelmes legyen a férjébe.
Dr. Hörömpő Andrea
f Ajánlom

Valamikor talán az volt. Talán tíz évvel ezelőtt, szinte gyerekként, csak hát sok minden történt azóta, születtek a gyerekek is, akik valódi boldogságot hoztak az életébe. És amikor nem várta, bekopogtatott a nagybetűs szerelem is az életébe, egy másik férfi személyében. Azóta küzdenek magukkal, elnyomva az egymás iránt érzett érzéseiket, mintha az bűn lenne, pusztán azért, mert házasságban élnek. 

Valahogy egyre többen élnek át hasonlót. Egyre több embernél látom, nőnél, férfinál egyaránt, hogy életük egy bizonyos szakaszában bekopogtat a szerelem az életükbe, és nem tudnak vele mit kezdeni. Nem érzik azt, hogy kezdhetnek vele bármit, nem hiszik azt, hogy megélhetik, mert akkor „rosszak lesznek”.

Nem tud a szerelem kopogtatni, ha egy stabil, jól működő kapcsolatban vagy azzal a társsal, aki számodra tökéletes. Én olyat még nem láttam. Hiszen akkor egyszerűen nincs tér, nincs hely, nincs lehetőség a harmadik fél számára. Akkor nem látok meg mást, pontosabban meglátok, de nem érint meg úgy. És talán mindnyájunk életében van egyetlen ember, aki úgy érint meg minket, mint soha senki korábban, és soha senki a jövőben. A maga különleges módján.

Mikor lett bűn szeretni? Mikor lett bűn szerelmesnek lenni? Mikor lett bűn őszintének lenni magunkkal? Mikor lett bűn vállalni az érzéseinket? Mikor lett bűn boldognak lenni?

Rosszá tesszük magunkat, ha érzéseink vannak, és nem merjük megélni őket. Lebeszéljük magunkat, hogy jó nekünk így is, „csonkán”, és megpróbáljuk meggyőzni magunkat, hogy végül is a jelenlegi kapcsolatunk sem olyan rossz. Aggyal. És persze létezhetnek olyan helyzetek, amikor még nincs itt az idő lépni. Amikor még azt érezzük, adnunk kell egy esélyt a kapcsolatnak, amikor még érezzük, hogy van benne valami.

A kérdés mindig csak az, hogy mennyire adjuk fel magunkat mindeközben. Mennyire érezzük magunkat teljesnek és szabadnak közben? És ha bármilyen életet választhatnánk, azt választanánk-e, amit pillanatnyilag élünk?

Nincs általános szabály. Egyedi életutak vannak, egyedi helyzetekkel, egyedi választásokkal és sorsokkal. Nincs jó választás, és nincs rossz választás. De szeretni még nem bűn, és nem kell feladnod magad érte. Tudom, hogy olykor meg kell próbáld. Adni magatoknak még egy évet, kettőt, tízet, bármennyit. És ha ezt érzed, tedd ezt. Ha az jön egy hasonló helyzetben, hogy megpróbálsz szerelmesnek lenni a férjedbe, tedd azt. Két dolog történhet: vagy szerelmes leszel belé (újra), vagy kiábrándulsz teljesen, és tovább fogsz tudni lépni, de megnyugszik a lelked, hogy legalább megpróbáltad.

boldogsag, hazassagNe hallgass se rám, se a barátnődre, se okos tanítókra, csak magadra. Mindig arra, amit belül súg a lelked. Ha a félelmeiden túllépve a belső hangodra hallgatsz, elvezet oda, ahová valójában vágysz. Előbb vagy utóbb. 

Mert szeretni és szerelmesnek lenni, boldognak lenni nem bűn, nem kell érte lemondani a gyerekeid vagy mások kedvéért. Feladni magadat csak egy választás, és önmagadnak lenni is csak egy választás. Aggyal élni vagy szívvel élni is csak egy választás. Félelemben élni vagy szabadnak lenni is csak egy választás. Kinyitni az ajtót, amikor a szerelem kopogtat és új lehetőségre hív, vagy rácsapni az ajtót, az is csak egy választás. Értékítélet nélkül: az egyik nem rossz, a másik nem jó. Egyszerűen mást teremtünk vele.

Társadalmi normáknak való megfelelés, látszatkapcsolatok, önfeladások tarkítják a legtöbb párkapcsolatot, amelyben, előfordul, hogy senki nem boldog. Sem a nő, sem a férfi, de még a gyerekek sem. Mégis sokan ragaszkodnak mindehhez a látszatélethez, mert akkor legalább a szomszéd nem szólja meg őket, a család nem ítéli meg őket, mert akkor olyan „normálisnak” tűnnek a világ szemében. Félreértelmezett felelősségtudattól hajtva pusztítják maguk emberek ezrei, talán milliói egyéni és kollektív szinten egyaránt.

Az, hogy egyre többen ebben a helyzetben vannak, jelzi, hogy időszerű a változás. Mintha az univerzum nem hagyná, hogy tömegesen legyünk boldogtalanok. Egyre nehezebb helyzetek révén szembesülünk, hogy az teremt többet mindenki számára, ha a félelmek helyett a szembenézést választjuk. Önmagunkkal, a vágyainkkal, az érzéseinkkel. Egyre nagyobb lesz a lejtő, amely egyre mélyebbre visz, de kiléphetünk az eddig működtetett sémákból, hogy új irányba induljunk el. Előbb vagy utóbb. Mindenkinek pont akkor, amikor azt választja.

Megosztás Facebookon