2018. Június 25.

A te kapcsolatod túlélne egy 4 hetes gyalogtúrát? Avagy Camino párban

„Amikor 2015 őszén először gyalogoltunk férjemmel Szent Jakab útján (Camino de Santiago), egy sokat tapasztalt zarándok megkérdezte tőlünk, hogy utaztunk-e már együtt ilyen hosszan és intenzíven. Bár először furcsállottuk a kapcsolatunk iránti élénk érdeklődést, egy 10 hónapos kvázi világ körüli úttal és sok rövidebb európai kiruccanással a hátunk mögött a kérdésre egyértelműen igennel válaszoltunk. Persze rögtön rákérdeztünk, hogy miért is érdekelte ez az információ, ő pedig elmesélte nekünk, hogy sokéves zarándoktapasztalata során nem egyszer találkozott olyan párokkal, akik vagy már a hosszú gyaloglás során, vagy rögtön hazaérkezés után szakítottak. Bár először nagyon meglepődtünk, minél többet forgattuk a fejünkben a dolgot, annál inkább megértettük ennek lehetséges okait.” Nagy Nóra meséli el, hogy élték meg legutóbbi gyalogtúrájukat.

nlc

Mik is a párban caminózás nehézségei, és mire érdemes odafigyelni a többhetes gyaloglás során?

1. A mai felgyorsult világban rengeteg kapcsolatból hiányzik a rendszeresen együtt töltött minőségi idő. Sokan bár együtt élnek, mégsem látják egymást túl gyakran: hét közben jó esetben reggel és este, plusz talán a hétvégéken, amik persze szintén tele vannak zsúfolva programokkal, amelyek elterelik egymásról a figyelmet. A Camino során azonban minden zavaró tényező – munka, bevásárlás, találkozás barátokkal, esetleg gyerekek, család – eltűnik. Helyette pedig sok esetben ott marad egy nagy, kongó, üres tér és rengeteg idő; 0-tól 24 óráig csak a tiétek a nap. Ijesztő? Sokaknak biztosan, és ez nem meglepő.

el camino, parkapcsolat
2. Ahogy mondtam, a gyaloglással töltött hetekben az ember szépen lassan maga mögött hagyja az otthoni problémákat. Míg az első napokban még kicsit megreked az ember a két világ – az otthon és az út – között, a figyelmünk lassan az aktuális kihívásokra terelődik: fájó izmok, éhség, szomj, fáradtság, horkoló zarándokok az alberguékben stb. Amikor alapvető igényeink nincsenek kielégítve, nem beszélve az otthon megszokott kényelem szinte teljes hiányáról, akkor elég labilis lelkiállapotba kerülhetünk. Ezt pedig szorozzuk meg kettővel, hiszen nem egyedül vagyunk úton. Fizikai szükségleteink ugyanis még 20 év házasság után sincsenek teljes szinkronban, hiszen otthon sokkal kevésbé kell egymáshoz igazítani a napirendünket. Mindenkinek máshol vannak a fizikai és lelki határai. Ezekből a különbségekből pedig – különösen olyan extrém szituációban, mint amilyen a Camino – sok felesleges vita alakulhat ki. Nekünk is eltartott egy ideig, mire sikerült felvennünk egymás ritmusát és elfogadni a másik sajátunktól eltérő szükségleteit. De mihelyt Martin belenyugodott abba, hogy nekem a reggeli órákban mindenképp magamhoz kell vennem egy finom cafe con lechét (tejeskávé spanyolul), nem számít, mennyi időnkbe kerül megtalálni az ideális helyet hozzá, én pedig elfogadtam, hogy neki már a kora délutáni órákban tudnia kell, hogy hol fogunk megszállni, és tört spanyolommal „kommentár nélkül” felhívtam a lehetséges alberguéket, lenyugodtak a kedélyek.

3. Valljuk be, minden kapcsolatban vannak olyan érzékeny témák, amikbe nem szeretünk a partnerünkkel túlságosan mélyre menni, és otthon néha jól jönnek a „most ehhez fáradt vagyok” vagy „most nem érek rá” kifogások. A Caminón viszont egyszerűen nincs jó kifogás; órákon keresztül kivesézhettek mindent, ami a szíveteket nyomja. Nincs hova menekülni, nincs mire hivatkozni. Ez persze egyben egy pozitívum is, hiszen ha a kapcsolat biztos alapokon nyugszik, mindent meg lehet beszélni, ha elegendő idő áll rendelkezésre, és egymás iránti érzéseitekben megerősödve tértek majd haza. Ha viszont ez a biztos alap hiányzik, nagy veszekedések, esetleg szakítás lehet kilátásban.

4. Továbbá nem kis nézeteltéréseket okozhat az is, ha a partnerünk tőlünk eltérő tervekkel, elvárásokkal indul neki az útnak. Például ha az együk fél egy lassabb, spirituális élményre vágyik, a másik pedig inkább fizikai erőnlétén szeretne dolgozni, így napi hosszabb szakaszokat tervezne be. Nem árt már az út megtervezésekor tisztázni, hogy ki mire vágyik. Ha az elvárások nagyon különbözőek, érdemes inkább külön elindulni, máskülönben szakítással fenyegető viták vagy nagyobb megalkuvások vannak kilátásban.

Bár én párban is határozottan spirituális élményként és testi-lelki fejlődésként éltem meg mindkét Caminót, az tény, hogy egyedül jobban magamba mélyedtem volna, és egy egészen másfajta élménnyel gazdagodtam volna. Így együtt viszont egymásban erősödtünk meg. Még 12 évnyi együttlét és 8 évnyi együttélés után is határozottan kapcsolaterősítő volt mindkét Camino-élmény számunkra.
Mikor énekelsz magyar népdalokat a partnereddel, idézitek fel gyerekkorotok apró traumáit és élményeit, vagy piknikeztek hullafáradtan, de szabadon és boldogan egy elhagyatott, homokos tengerparton? Otthon az ember soha nem ismeri meg azt a boldogságot, amikor egy sor kényelmetlen tömegszálláson töltött éjszaka után végre egy privát szobában, fehér paplanos ágyban, a partnere karjai közt tud elaludni. Otthon az csak egy éjszaka a sok közül, a Caminón viszont megtanuljuk újraértékelni ezeket az apró dolgokat. Amikor pedig 8-900 km-nyi gyaloglás után megérkeztek Santiagóba (vagy Finisterrébe, ha az óceán a végcél), az valami mennyei érzés: elértétek a közös célt, ami annyira elérhetetlennek látszott pár héttel korábban. Megcsináltátok. Együtt, egymást támogatva, akadályokat, fájdalmat, fáradtságot legyűrve.

Hallottátok már azt a bölcs mondást, hogy azok a párok, akik együtt utaznak, együtt is maradnak? Én úgy korrigálnám: azok a párok, akik képesek együtt utazni, egymást extrém szituációkban támogatni, azok alkalmasak a hosszú távú közös életre is.

Te kitennéd a kapcsolatodat ennek a próbának?

el camino