Az El Camino egy tapasztalt zarándok szemével: ez az út mindig felülmúl minden elvárást

Sok száz éve járnak a zarándokok a Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab-úton (Camino de Santiago), de míg a középkoriak bűneik megbocsátását remélték a hosszú és fáradságos gyalogúttól, addig a mai kor embere leginkább a lelki megnyugvást, a válaszokat és önmagát keresi – és persze vannak olyanok is, akik csupán fizikai rátermettségüket akarják bizonyítani, vagy szociális tevékenységként tekintenek a Caminón töltött hetekre.

Ugyanígy lehet válogatni az irányok között is, hiszen több úton is el lehet jutni Santiagóba. A legnépszerűbb az úgynevezett francia út, amely nevének megfelelően a francia Pireneusokból indul, és Spanyolország északi részét átszelve mintegy 800 km hosszan kanyarog Santiago felé. Szintén ismert, de sokkal kevésbé zsúfolt variáció az északi út, amely a spanyol–francia határtól indul, és nagyrészt az óceán mentén fut, majd Asztúria és Galícia hegyein áthaladva kapcsolódik össze a francia úttal mintegy háromnapnyi gyalogútra Santiagótól. Népszerű útvonalnak számít még a portugál Camino is: mind Lisszabonból, mind Portóból el lehet indulni ezen a rövidebb, így néhány hét alatt teljesíthető útvariáción. Portóból startolva két lehetőségünk van: vagy az óceánt követve, gyakorlatilag a strandon haladva, vagy a szárazföld közepén, egy hegyes-völgyes úton közelítjük meg végcélunkat – a két út aztán (mintegy 80 kilométerrel Santiago előtt) találkozik és egyesül. Haladjunk azonban bármerre, egy dolog biztos: ez a zarándoklat mindig felülmúlja az ember előzetes elképzeléseit.

Variációk egy zarándoklatra

Lelkes spirituális – nem katolikus – zarándokként két különböző úton is elértem már Santiagót: 2015-ben a mintegy 800 km hosszú északi úton, nemrégiben pedig a tengerparti portugál úton. És bár csak két és fél év telt el a két Camino között, mégis teljesen másképp éltem meg a két zarándokutat.  

Az első alkalommal majdnem négy héten keresztül gyalogoltunk, és Santiagóból még további 90 km-t megtettünk, hogy Finisterrénél végre elérjük az óceánt. Mindennapi életünkből kiszakadva igazán komolyan vettük a peregrinolétet: szinte minden éjszakát az állam vagy néha az egyház által üzemeltetett olcsó zarándokszállásokon, alberguékben töltöttünk, GPS nélkül tájékozódtunk, profi túracipőket használtunk, és mivel szezonon kívül, október közepén indultunk útnak, mindennap telefonon informálódtunk azzal kapcsolatban, hogy a kiválasztott szállás egyáltalán nyitva tart-e. A gyaloglás az idő múlásával egyre könnyebben ment. Míg az első héten minden este izomgörcsökkel, egyre több vízhólyaggal, teljesen kimerülten érkeztünk a szállásokra, addig az utolsó két hétben már meg sem kottyant a napi 35-40 km, és bár fáradtan, de fitten és boldogan érkeztünk Finisterrébe az út végén.

“Sokat sírtam, de nem adtam fel” – Az El Camino-legenda

Ehhez képest második alkalommal, úgy érzem, nem vettük elég komolyan a kihívást. Azt gondoltuk, hogy mivel korábban képesek voltunk 900 km-t gyalogolni, ez a 250 meg sem fog kottyanni. Rendes túracipő nélkül, túl kevés időt bekalkulálva indultunk útnak, aminek az eredménye az lett, hogy ínhüvelygyulladást kaptam, ami lelassított minket, és a tervezettnél egy nappal később, sántikálva érkeztünk Santiagóba; az óceánhoz pedig ez alkalommal már busszal mentünk. A célba érés mindennek ellenére – vagy épp az út során leküzdött nehézségek miatt – csodálatos érzés volt. Összeforrt csapatként, élményekkel és tervekkel telve fotózkodtunk a város katedrálisa előtti téren, és vettünk részt a zarándokok istentiszteletén, ahol ezúttal a Botafumeirót (a mennyezetről ide-oda lengő tömjéntartót) is meglengették a tiszteletünkre – na és persze minden más zarándok tiszteletére.

Az út minden alkalommal másra tanít, pont arra, amire az adott életszakaszban szükségünk van. Nekünk ez alkalommal sok elfogadást kellett tanulnunk: elfogadni saját magunk és egymás testi-lelki korlátait, felismerni, amikor valami túl sok, és rugalmasan újratervezni. Tulajdonképpen az élet is erről szól, nem igaz? Összességében úgy gondolom, hogy minden életfázisban, vallási hovatartozástól függetlenül érdemes végigjárni ezt a testet-lelket megtisztító, elsősorban belső utat, mert mindig szinte újjászületve és inspiráltan, vagy megnyugvással a szívünkben térünk haza. 

Mitől olyan különleges élmény a Camino?

Ez természetesen egy rendkívül szubjektív kérdés, hiszen mindenki más-más élethelyzetből kiszakadva, más lelkiállapotban kezd neki a kimerítő kalandnak, így az élmény sem lehet ugyanolyan. De gondoljunk csak bele, mikor máskor van lehetőségünk arra, hogy minden otthoni napi gondot félretéve hetekig csak magunkra koncentráljunk, és „selejtezést” tartsunk a fejünkben? Hiszen tulajdonképpen ez történik a gyaloglással töltött hetek során. A tiszta levegő, a természet állandó jelenléte és a szokatlan fizikai megterhelés arra kényszerít minket, hogy kizárólag az igazán fontos dolgokra koncentráljunk, csakis arra, ami létszükséglet: hogy legyen mit ennünk, innunk, tudjunk pihenni, és hogy éjszakánként fedél legyen a fejünk felett. Ezek a hétköznapi életünkben magától értetődőnek vett dolgok a Camino bizonyos szakaszain – főképp a főszezonon kívül – csak hosszú, fáradságos gyaloglás árán szerezhetők meg. Néha akár 20-25 km-t is meg kell tenni, hogy eljussunk a következő alberguébe, vagy találjunk egy boltot. Higgyétek el, sokkal jobban értékeli az ember a reggeli kávéját is, ha 10 km-t gyalogol érte. 

Tájékozódás a Caminón

Hagyományosan az út menti fákra, kövekre felvésett, felfestett kagylószimbólumok és sárga nyilak mutatják az utat Santiago felé. Ilyen módon tájékozódtak anno a középkori zarándokok is. Persze ezek a jelzések nem mindig egyértelműek, néha kissé kopottak, nehezen észrevehetők, a modern technika korában pedig a legtöbb ember – és ez még a zarándokok nagy részére is igaz – nem szereti vesztegetni az idejét, így nem kockáztatja, hogy esetleg eltéved, és felesleges kilométerekkel terheli megfáradt lábait. Túrázóknak készült GPS-eszközök már fillérekért beszerezhetők, sőt olyan zarándokkal is találkoztunk, akinek a GPS-alkalmazás a fülébe diktálta az irányt. 

Hogy ezzel elveszti az értelmét az út? Valaki számára talán igen, de ez teljes mértékben saját belső motivációnktól függ. Mi is letöltöttünk egy online térképet, és őszintén szólva nagy segítség volt. 2015-ben ilyen alkalmazás még nem volt elérhető, és nem egyszer meg is tévesztettek minket a nyilak. Higgyétek el, van az a helyzet, az a mértékű éhség, kimerültség és lábfájás, amikor 100 méter kerülőút igenis számít. 

Milyen szálláslehetőségek vannak az út mentén?

A népszerűbb útvonalak mentén rengeteg albergue várja a zarándokokat 5-10 euró/fő/éj áron. Luxuskörülményekről természetesen szó sincs: leggyakrabban nagy termekben elhelyezett emeletes ágyakra, egy viszonylag jól felszerelt konyhára és általában tiszta tusolókra lehet számítani, vagyis csupán az alapvető igények kielégítésére hivatottak ezek a szállások. Emellett mára rengeteg privát albergue is megnyitotta kapuit a zarándokok előtt, ezek kissé drágábbak (kb. 12-15 euró az átlagár), de magasabb szintű szolgáltatásokat is nyújtanak. Aki pedig egy kis magányra vágyik a nehéz gyalogút során, mintegy 30-40 euróért már válogathat a Caminót szegélyező panziók ajánlatai közül is.

El Camino: 1 hónap elektromos kütyük nélkül

Személyes tapasztalatom szerint az alberguék nagy része abszolút rendben van. Ritkán találkoztunk olyan szállással – legyen szó akár egyházi, akár állami üzemeltetésű helyről –, ahol a higiénia problémát okozott volna. Ami viszont álmatlan éjszakákat okozhat – és higgyétek el, fog is –, az a horkolás. Egy nagyobb szobában, ahol 20 vagy akár 30 ember alszik egy légtérben, mindig van valaki, aki ellehetetleníti az éjszakai pihenést. Érdemes ezért már otthon füldugókat beszerezni, mégpedig a viaszos fajtát; ez a típus a külső zajok kb. 90 százalékát kiszűri. A különbség valóban ég és föld. 

Ezt egyébként mi is csak nemrég, az első álmatlanul végigszenvedett éjszaka után tanultuk meg – rögtön a második éjszakára be is foglaltunk aztán egy privát szobát, és jól kialudtuk magunkat. Abban az egyszerűen felszerelt helyiségben úgy éreztük magunkat, mint egy 5 csillagos luxushotelben – ez jó példa arra, hogy a Caminón az ember megtanulja értékelni az élet apró örömeit –, de aztán persze füldugóval felvértezve még jó pár éjszakát eltöltöttünk különböző alberguékben is. Azt hiszem, ezen a téren is mindenkinek ki kell tapasztalnia a saját határait: mennyi „szenvedésre” mondható, hogy része az útnak, és hol kezdődik a kényelmetlenségnek az a foka, ami már egyenesen megkeseríti az életünket gyaloglás közben, és nem érdemes bevállalni.

Menni kell

Kikkel találkozunk a Caminón? Röviden: nagyjából mindenféle korcsoporthoz, társadalmi réteghez, valláshoz és nemzetiséghez tartozó emberrel: zarándokolnak jómódúak, hippik, diákok, nyugdíjasok, orvosok, ázsiai turistacsoportok, családok is. Sokan újra és újra megcélozzák Santiagót a különböző életszakaszokban: nem ritka az olyan zarándok, aki már 10-20 (!) alkalommal megjárta a Caminót, és még 75-80 évesen sem akar leállni. Szóval akit vonz a kihívás, de valahogy nem bírja rászánni magát, a korára ne hivatkozzon, nézzen más kifogás után. 

Én viszont azt javaslom, hogy ne vesztegessétek az időtöket kifogáskereséssel, hanem vágjatok bele akkor is, ha tartotok a dologtól. Félelem nélkül ugyanis nincs bátorság, bátorság nélkül pedig nem lehet teljes az élet.