„Miért van az, hogy mellekről és herékről elfogadhatóbb beszélni, mint az agyról és arról, ami benne zajlik?”

„A laptoptáskámat Kate Spade tervezte. A pénztárcámat is. Sőt, még ezt a cuki kaktusz alakú kiegészítőt is, ami a táskámon lóg. Mondok jobbat: a lányom pénztárcáját is Kate Spade jegyzi, és a telefonom tokját is ő tervezte állítólag. Kate velem van szinte minden pillanatban, pontosan ismerem a pályafutásának minden állomását, ennek ellenére arról, hogy ez a csodálatos, végtelenül tehetséges nő depresszióval küzdött, soha nem hallottam.”

Claudia Herrera néhány nappal azután döntött úgy, hogy társadalomkritikát ír a szorongásban, depresszióban és más mentális problémával küzdők érdekében, hogy kiderült, kedvenc tervezője, az 55 éves Kate Spade öngyilkos lett. A neves dizájner, aki kezeletlen bipoláris zavarban és depresszióban szenvedett, június 6-án, Park Avenue-i otthonában, a saját sálával akasztotta fel magát.

„Hogy mi közöm van ahhoz, hogy beteg volt? Igazából semmi, elismerem.

De azt mégis pontosan tudtam, hogy Patrick Swayze hasnyálmirigyrákkal küzdött. Hogy Cynthia Nixon mellráktúlélő. Sőt, tudom azt is, hogy Selena Gomeznek lupusza van, és hogy a betegség miatt nemrég veseátültetésen esett át. Tudom, hogy Dave Letterman szívbeteg, és azt is, hogy Lance Armstrong túlélt egy hererákot.

Azt viszont nem tudtam, hogy Kate Spade depressziós volt. Sem azt, hogy Robin Williams.

A társadalmunk számára ugyanis valahogy sokkal elfogadhatóbb mellekről és herékről beszélgetni, mint az elménkről, és a benne zajló folyamatokról. Addig, míg ez nem változik, a depressziót olyan betegségnek gondoljuk, ami egy „próbálj meg boldog lenni”-vel és egy „olyan sok mindennek örülhetsz”-szel kezelhető.

Addig, míg ez nem változik, a szorongásra is olyan betegségként tekintünk, amit az „ess már túl rajta” és a „felesleges paráznod rajta” gyógyít.

Mindenkinek tudnia kellene, hogy a depresszió, a bipoláris zavar és a szorongás azért tud ennyire pusztító lenni, mert hibás üzenetekkel bombázza az elmét. Elhitetik a beteggel, hogy félnie kell dolgoktól, hogy nem elég jó, hogy igazából azt sem érdemli meg, hogy éljen, hogy neki soha nem lesz jobb. Arról már nem is beszélve, hogy meggyőzik az érintettet, hogy mindenki őt nézi, hogy meg- és elítélik.

És, ami az igazán szomorú? Hogy a mentális zavar ezen állítása sajnos igaz is. Az emberek elítélik azokat, akik mentális problémával küszködnek. De vajon miért? Elítélnéd azt, aki rákban szenved? És azt, aki szívbeteg, esetleg autoimmun betegsége van? Nekik se mondod, hogy „ess túl rajta”, „ne parázz”.

Addig míg a mentális betegségeket illetően megmarad ez a stigma, addig míg a társadalom valóban el nem fogadja a mentális betegségeket valós betegségként, az érintettek rejtegetni fogják a betegségüket és olykor saját hatáskörben kezelik.

Alkohollal. Droggal. Vagy mint az a jó barátom, aki mikor nagyjából 20 évesek lehettünk, egyszerűen leugrott egy szikláról. Vagy, mint Kate Spade, aki egy csinos New York-i apartmanban a sáljával vetett véget az életének.”

A depresszió egy szörny. És, ha nem érted meg, hogy minden mentális zavar egy betegség, és nem ok arra, hogy gúnyolódj… Ha nem érted meg, hogy ha valaki a betegségéről beszél, arra kedvességgel és szeretettel illik válaszolni… Ha ismersz valakit mentális problémával, és azt érezteted vele, hogy a betegség miatt gyengének tartod, akkor eljött az ideje, hogy elgondolkodj azon, hogy talán te is mentális beteg vagy.