Hetekig úgy hitte, meg fog halni – a négygyerekes anyuka elmondta, mit tanult a helyzetből

„A lányaim szobájában a falon van egy befejezetlen rész. Se rendesen levakolva, se tapétázva nincs, csak úgy tessék-lássék módon, ahogy sikerült, épp ezért valahányszor elmegyek mellette, belém nyilall, milyen szar anya és feleség vagyok” – kezdi a Love What Matters oldalán megosztott bejegyzését Liz Petrone.

A négygyerekes amerikai édesanya a közelmúltban hetekig abban a hitben élt, hogy felnőttkori leukémiája van, és hogy meg fog halni. Nem sokkal később kiderült, hogy egy teljesen másik, gyógyítható betegség tévesztette meg az orvosait, ám az a néhány hét, míg abban a tudatban élt, hogy meg fog halni, olyan mély nyomot hagyott az anyukában, hogy azt mindenkivel meg akarta osztani.

Kép forrása: Love What Matters

„Influenzaszerű tünetekkel kezdődött – én legalábbis biztos voltam benne, hogy influenzám van. Lázam is volt, a testem is fájt, néha olyan erősen, hogy semmi mást nem tudtam csinálni, mint egy pokrócba csavarodva ülni a kanapén és bőgni.” Lizt hiába győzködte a férje, hogy menjen és nézesse meg magát egy orvossal, nem volt hajlandó. „Biztos voltam benne, hogy a tüneteim idővel magától is elmúlnak majd. Hogy nem kell rohannunk sehova.”

Mikor a tünetei olyan súlyossá váltak, hogy már a mindennapi feladatait is nehezére esett elvégezni, Liz orvoshoz ment. „Egy rakás tesztet csináltak, és még aznap este felhívtak a hírrel, hogy a fehérvérsejtszámom kritikusan alacsony, ezért holnap azonnal be kell majd mennem a kórházba.”

Liz elsírta magát, majd akkor megint, mikor egy fiatal onkológus közölte vele, hogy leukémiára gyanakodnak. „Nem akartam elhinni, amit hallottam. Teljesen életszerűtlennek tűnt, hogy felnőtt, 36 éves embereknél is kialakulhat a betegség. Néha előfordul, válaszolta az onkológusom, én meg azt kívántam, bárcsak ne halogattam volna a fontos beszélgetéseket és a gyerekeimmel való játékot, mondván, úgyis van időnk rá.”

Kép forrása: Love What Matter

Néhány héttel később Liz fehérvérsejtszáma varázsütésre emelkedni kezdett, és hazaengedték a kórházból. „Akkor még mindig nem tudtam, mi okozta a tüneteket, de az orvosaim legalább a leukémiát kizárták. Csak néhány nappal és újabb vértesztekkel később derült ki, hogy Lyme-kórom van. Mondanom se kell, zokogtam a megkönnyebbüléstől.”

Liz elismeri, hogy a Lyme-kór is súlyos betegség, de gyógyszerekkel jól kordában tartható. Hozzáteszi, azért osztotta meg a történetét, hogy azok, akik hozzá hasonló tüneteket (magas lázat és ízületi fájdalmakat) tapasztalnak, a biztonság kedvéért mindenképpen kérjék meg az orvosukat arra, hogy végezzen rajtuk egy Lyme-kór-tesztet.

Mondom mindezt úgy, hogy így utólag már igazán hálás vagyok azért a néhány hétért, amikor azt hittem, rákom van. Teljesen megváltoztatta az életemet, a gondolkodásomat és a dolgok fontossági sorrendjét a fejemben. Tudom, ha valaha elkényelmesedek, és újra elkezdem halogatni a dolgaimat, mert van időm, elég lesz csak erre az élményre gondolnom, hogy helyre rázódjak.