nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Életmód
„A zenét nem látni, hanem érezni kell” – Niki az egész világgal szembeszállna, hogy operaénekes lehessen

„A zenét nem látni, hanem érezni kell” – Niki az egész világgal szembeszállna, hogy operaénekes lehessen

Andrea Bocelli a példaképe. Nem azért, mert ő is látássérült, hanem mert úgy énekel, hogy abba még a falak is beleremegnek. A 22 éves, pszichológia szakos Kubiczki Nikolett legnagyobb vágya, hogy egyszer ugyanúgy állhasson majd a színpad közepén, mint példaképe. Ehhez most négylábú segítséget kapott.
Sári Veronika
Sári Veronika
Fotózta:Révai Sára
f Ajánlom

Nehéz elhinni, hogy ez a csupa mosoly, életvidám és mindenekelőtt céltudatos lány, aki velem szemben ül, kicsit több mint fél éve még csendes, visszahúzódó, és ahogy ő mondja, végtelenül zárkózott volt. Hiába hitetlenkedem, állítja, hogy ez az igazság. És, hogy mégis mi változott ilyen rövid idő alatt? „Lett Dolly” – mondja Kubiczki Nikolett, miközben a lábánál heverő aranysárga golden retrieverre mutat.

„Egyik napról a másikra eldöntöttem, hogy lesz egy vakvezető kutyám”

Niki születése óta látássérült, és bár van fény- és alaklátása, a közlekedésben ennek csak igen kevés hasznát tudja venni. „Harmadikos voltam, mikor elkezdtük tanulni a fehér botos közlekedést, 14-15 évesen pedig már teljesen egyedül közlekedtem a megszokott útvonalakon. A gimibe például az első naptól” – mondja büszkén, majd hozzáteszi, nagyon gyorsan tanult, így az új útvonalak megjegyzésével sosem volt baja. A botos közlekedéssel viszont annál több.

Niki és Dolly a villamosra várva (Fotó: Révai Sára)

Az egy dolog, hogy lassú voltam vele, de ráadásul bizonytalan is. Egy ponton túl azt is észrevettem, hogy a bizonytalanság miatt járás helyett inkább már csak totyogok.” Niki bevallja, a legrosszabb mégis az volt, amikor sietett valahova: „ha szaladni kezdtem valamiért, borítékolható volt, hogy történik valami: vagy elesem, vagy megütöm magam” – meséli Niki, aki ekkor már aktívan gondolkodott azon, hogy szeretne egy vakvezető kutyát maga mellé.

„Az igazat megvallva nagyjából 10-11 éve szerettem volna egy vakvezető kutyát, de nagyon sokáig visszatartottam magam, mert féltem, hogy nem tudnék mit kezdeni egy ekkora felelősséggel.” Aztán jött 2017, az év, mikor Niki egyik pillanatról a másikra eldöntötte, neki márpedig lesz egy négylábú segítője és pont.

Kezdetben Dolly sem volt az a kifejezetten egyszerű eset (Fotó: Révai Sára)

„Még most is elsírom magam, ha az első találkozásunkra gondolok”

A fiatal lány barátai és ismerősei tanácsára a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolánál igényelt magának kutyát. Azt már a jelentkezéskor tudta, hogy az alapítvány nagyon odafigyel arra, hogy a kutya és a leendő gazdi személyisége hasonlítson egymásra, ám azt, hogy végül a tökéletes társat találják meg neki, álmában se gondolta. Merthogy Dolly az.

Elég csak rájuk nézni, hogy az ember lássa, szavak és kézjelek nélkül is tökéletes összhangban vannak. Pedig mint kiderül, kezdetben Dolly sem volt az a kifejezetten egyszerű eset. Ellentétben a legtöbb vakvezető kutyával, nem készült kölyökkora óta erre a feladatra: a kamasz kutyalányt egy jószívű család adományozta az alapítványnak abban a reményben, hogy vakvezető lehet majd belőle.

Kubiczki Nikolett (Fotó: Révai Sára)

Bár voltak kisebb-nagyobb félelmei – az ugató kutyáktól és a nagy, hangos dolgoktól például kifejezetten félt – Dolly végül tehetséges segítőnek bizonyult; puha és érzékeny, álmodozó természete volt az, amiért kiképzője biztos volt benne, hogy tökéletes párja lehet majd Nikinek. És igaza lett: a leendő páros két tagja már az első találkozás során egymásra talált.

 „Ő az enyém” – idézi fel Niki azt az első gondolatot, ami átsuhant az agyán, mikor bemutatták neki Dollyt. „Sokszor még most is elsírom magam, ha felidézem azt a képet, ahogy állt ott az ajtóban és bátortalanul csóvált. Mintha csak zavarban lett volna, és azt kérdezné, „hol vagyok, és miért vagyok itt? Te leszel a gazdim?”.

Most, ha nekiindulunk, csak úgy suhanunk a célunk felé (Fotó: Révai Sára)

„Mérföldeket változtam, mióta Dolly van nekem”

A korábban félénk, visszahúzódó lány számára Dolly érkezésével egy csapásra kinyílt a világ. Persze, kellett egy kis idő, mire teljesen összecsiszolódtak, és még most is sokat tanulnak egymásról, de Niki azt mondja, már az első közös séták alatt olyan magabiztosságot érzett, amit a bottal korábban sosem. „Most, ha nekiindulunk, csak úgy suhanunk a célunk felé. Annyira felbátorodtam, hogy sokszor én vagyok az, aki biztatja Dollyt, hogy gyorsítsunk. Ő meg csak néz rám értetlenül, hogy hova sietek.”

Fél éve alkotnak egy párost, de Niki ma már el se tudja képzelni az életét Dolly nélkül. És nemcsak azért, mert a kutyus olyan magabiztosságot ad neki, amiről korábban álmodni sem mert. Mint mondja, Dolly ott van mellette akkor is, ha beteg, vagy ha végtelenül szomorúnak érzi magát. „Mindig megtalálja a módját, hogy felvidítson” – simít végig a keze ügyében felbukkanó kutyafejen Niki, hogy aztán, mint egy mellékesen elmesélje, a hűséges négylábú egyszer még az életét is megmentette.

Már az első közös séták alatt olyan magabiztosságot érzett, amit a bottal korábban sosem (Fotó: Révai Sára)

Egy autó a zebrára hajtott, miközben az úttest egyik oldaláról a másikra igyekeztünk. Dolly észrevette, hogy vészhelyzet van és azonnal reagált: keresztben rám simult, még a lábamra is rálépett, hogy felhívja a figyelmemet az érkező akadályra. Szerencsére nem volt iszonyatosan nagy a gáz, az autó sem 600-zal száguldott, de például bottal nem biztos, hogy meg tudtam volna oldani ezt a helyzetet.

„Lett bátorságom küzdeni, az álmaimért is”

Dolly segítségével Niki végre olyan aktív életet élhet, amiről mindig is álmodott: a kutyus elkíséri őt az egyetemre, a zeneiskolába – ahol 4 éve fuvolázik –, a kórusba, sőt még az énekóráira is. A fiatal lány legnagyobb vágya ugyanis, hogy egyszer operaénekes lehessen, és úgy énekelhessen majd a színpad közepén, mint példaképe Andrea Bocelli. „Azt már most tudom, hogy ez nem lesz egyszerű menet. A többség ugyanis azt gondolja, látássérültként nem vagyok alkalmas a feladatra.”

Dolly elhever a szőnyegen a lágy fuvolaszóra (Fotó: Révai Sára)

Pedig Nikinek megvan a hangja, és most már az elszántsága is. „A zenét nem látni, hanem érezni kell” – jelenti ki határozottan, majd hozzáteszi, történjen bármi, ezt az álmát nem fogja feladni. A megvalósításban pedig a család és barátok mellett, Dolly is aktívan segíti, akiről időközben az is kiderül, hogy imádja a zenét. „Ritmusra riszál, amikor olyat éneklünk a kórussal, ami tetszik neki, de olyan is van, hogy valami nem jön be neki. Ezt is jelzi, például azzal, hogy hirtelen felül, és rám néz. Mintha csak azt kérdezné, miért teszitek ezt velem?!”

A beszélgetés után kikísérem Nikit a közeli buszmegállóba. Elárulja, az egyetemre siet, és kifejezetten örül annak, hogy ma kicsit hamarabb fog beérni, mert így bőven marad ideje arra, hogy megitassa az áprilisi nyárban eltikkadt Dollyt is. Amíg a megállóhoz sétálunk, én segítem Nikit, Dolly pedig élvezi a hirtelen jött szabadidőt, és lelkesen szaglászik. Aztán begördül a busz, Niki megfogja a hámot, Dolly pedig egy szempillantás alatt munka üzemmódba kapcsol, hogy együtt suhanjanak tovább a következő céljuk felé.

Fotó: Révai Sára

Megosztás Facebookon
[central_CentralFbLikeboxComponentWidget fb_page="https://www.facebook.com/noklapjacafe/" small_header="true" show_facepile="0" show_posts="0"]